|
A versekben a virrasztó értelem, a lét természetét megérteni akaró elme törekvése figyelhető meg, amely úgy figyel meg egy külső pontról, hogy képtelen elfelejteni saját drámáját, odaértettségét. A szemlélődő azonban csak nem teheti sajáttá az istenit, az érintetlent, a világ értelmét megtaláló elhivatottságot: innen ezekben a szövegekben az egyes szám harmadik személyű eltávolító szólam. Az én számára egyetlen kapaszkodó a nyelv, ami számára sem biztos, hogy megtartó közeg. Megfogalmazza a másiktól, a nyelvtani egyes szám második személytől való búcsúját, illetve saját nyelv általi transzcendentálódásának lehetünk tanúi, ugyanakkor az én a te számára szintén a nyelv által válik megfoghatatlanná. Az ismétlődésre épülő kötet ciklusainak darabjai a nyelv transzcendentális képességét mutatják meg, rámutatva arra, hogy transzcendens vigasz nincs, a művészet nem magyarázat, az írás nem alternatíva. A versek tanúsága szerint a beszélő, a nyelv még (egyszer) elvégzi a magánnyal és a megváltatlansággal való szembenézést, a léttel és a „személyessé tett” múlttal, az önmagával való számvetést, hogy aztán eljusson a teljes önfelszámolódásig, amíg a nyelv mint jelölő egy új kötetben új jelöltre, azaz jelentésre nem talál. |
