Kákoc Kis Mihály
Regény

Kemény János

Műfaj: Regény
Megjelent: 2010-06-01
ISBN: 978-973-665-300-1
ETO: 821.511.141-31
Forma: 125x190
Terjedelem: 100 oldal
Sorozat: Kemény János Művei
Kivitelezés: Kötött

Ár: 16.00 lej
Korunk sajátosságai közé tartozik, hogy a sorokon átütő politikum nagyobb kelendőséget és figyelmet biztosít, mint a mívesebb, de halkabb hang. Amilyen a költői lelkületű Kemény Jánosé. Az erdélyi magyar költők és írók többsége az irodalomtörténészek értékítéletei alapján már elfoglalhatta az őt megillető helyét a Parnasszuson, az olvasók szívében. Mindehhez alapvető módon járult hozzá életműsorozatuk kiadása. Ezt a célt szolgálja a Pallas-Akadémia Könyvkiadó is, Kemény János életműsorozata közreadásával.
Sajtóvisszhang:

 

 

 

Sanyi bácsi álma

Húsz évig azon munkálkodott Adamovits Sándor, hogy ismét a nagyközönség elé kerülhessen Kemény János életműve. E húszéves munkálkodást azonban hosszú előkészítő munka előzte meg: igyekezett felkutatni, összegyűjteni mindent, ami a Marosvécsi Helikoni Íróközösség tagjaival kapcsolatos. Baráti szálak fűzték mindazokhoz, akiknek valami közük volt a helikonistákhoz. Számtalan dokumentumot, visszaemlékezést dolgozott fel, fényképeket kutatott fel, kutatásainak eredményét pedig rendre foglalta össze kötetekben. Nem irodalomtörténészként nyúlt a témához, mert nem volt megfelelő szakképzettsége. Csupán a forrásokat kutatta fel és gyűjtötte egybe, azzal a reménnyel, hogy majd vájtfülű kutatók elvégzik a nagy összegző munkát.

Ez azonban még várat magára, noha több, e közösséghez, tagjaihoz kapcsolódó kiadvány látott napvilágot a rendszerváltás előtt és után egyaránt.

Adamovits Sándor nem fejezhette be nagy művét – Kemény János emlékének ápolását –, mert ő maga is emlékké nemesült. S elhunyt Kemény János Miklós nevű fia is, hat gyermeke közül az utolsó. Mára az unokákra, dédunokákra maradt Kemény János és a vécsi Helikon emlékének ápolása.

A leszármazottak pedig folytatják a munkát: augusztus végén háromnapos találkozót szerveznek a helikonisták leszármazottjai számára. A család honlapján olvasható program szerint előbb Kolozsvárott, a Házsongárdi temetőben keresik fel az erdélyi irodalom nagyjainak – elsősorban a helikonisták – síremlékeit, majd a Kemény Jánosné Paton Augusta kedvelt nyári szállását, a galonyai vadászkastélyt látogatják meg. A galonyai kastély, akárcsak a vécsi vár visszakerült a család tulajdonába – noha ez utóbbit még nem vehették ténylegesen birtokba. A találkozó Marosvécsen csúcsosodik ki, a kastély parkjában, Kuncz Aladár asztalánál, Kemény János és felesége, valamint Wass Albert síremléke szomszédságában tartott megemlékezéssel, majd a faluban több helyszínen zajló gazdag programmal.

A találkozó hangulata rendkívüli: a különböző életkorú, érdeklődési körű, foglalkozású, állampolgárságú embereket Marosvécs szelleme fogja össze. A találkozónak nincs ideológiája, mint ahogy nem fűzte egybe közös ideológia a helikoni írói közösség tagjait sem. Mint a kor irodalmi életének legjobb ismerője, Pomogáts Béla megállapította, „Bánffy Miklós konzervativizmusát, Ligeti Ernő polgári radikalizmusát és Kós Károly népi demokratizmusát nem lehet teljes mértékben közös nevezőre hozni. Hiányzott a szervezeti felépítés, hiszen a marosvécsi írótalálkozó nem dolgozott ki alapokmányt, ügyrendi és szervezeti szabályzatot. Egyetlen szervező ereje a közös ügy és a közös felelősség volt, egyetlen »tagsági igazolványa« Kemény János minden nyáron elküldött baráti meghívó levele”. A meghívásra az évek során a következő alkotók válaszoltak: Áprily Lajos, Asztalos István, Balázs Ferenc, Bánffy (Kisbán) Miklós, Bárd Oszkár, Bartalis János, Berde Mária, Császár Károly, Dsida Jenő, Endre Károly, Finta Zoltán, Gagyi László, P. Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Hunyady Sándor, Járosi Andor, Jékely Zoltán, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Karácsony Benő, Kemény János, Kiss Jenő, Kós Károly, Kovács Dezső, Kovács László, Kuncz Aladár, Lakatos Imre, Ligeti Ernő, Makkai László, Makkai Sándor, Markovits Rodion, Maksay Albert, Moldován Pál, Molter Károly, Nagy Dániel, Nyirő József, Olosz Lajos, Ormos Iván, Pakocs Károly, Reményik Sándor, Sipos Domokos, Szabédi László, Szabó Mária, Szántó György, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Szentimrei Jenő, Szombati-Szabó István, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tavaszy Sándor, Tompa László, Vásárhelyi Z. Emil, Vita Zsigmond és Wass Albert.

Pomogáts hangsúlyozza: „Nem fűzte össze a helikonistákat közös irodalmi teória vagy irányzat; a késő romantikus, a szimbolista, a hagyományos és az avantgarde békésen megfértek a vécsi hársak alatt.” Mint írja, „a vécsi vár vendégei egymással ellentétes nézeteket képviseltek, az idő azonban összefogást sürgetett, az erők egyesítését a közös felelősség alapján”.

Megjegyzi azt is, hogy „a nyári összejövetel, a baráti társaság senkit sem kötelezett arra, hogy feladja elveit. Ebben a tekintetben szerencsés volt a színhely és a házigazda személye is. Kemény János maga volt a barátság, a tapintat, a jóakarat és a derű, és akik tisztének ellátásában segítségére voltak, ugyancsak óvták a találkozó jó légkörét. Ezt a légkört Bánffy Miklós arisztokratikus udvariassága, Kós Károly tüzes vitakedve, Áprily Lajos csendes igényessége, Tamási Áron fiatalos humora és Kuncz Aladár diplomáciai hajlékonysága alakította ki. A baráti légkört, a kötetlen beszélgetések szabad vitaszellemét idézték fel a találkozóval foglalkozó írói emlékezések is”.

Összefogás, közös felelősség. Olyan eszmék, amelyek mindmáig élnek, hatnak, az előrelépést szolgálják kisebbségi sorban.

A kisebbségbe került magyarság sorshelyzetének alakulását, az ezzel párhuzamosan zajló társadalmi átalakulásokat mutatta be az elszakított nemzetrészeken tovább élő magyar irodalom, megkísérelve ecsetelni azt is, hogy e társadalmi átalakulások miként hatottak az egyén, a kisebb közösségek életére.

Hasonló témákkal foglalkozott több művében a reneszánszát élő Wass Albert és Nyirő József, s ez a tárgya Kemény János 1930-ban megjelent kisregényének, a Kákoc Kis Mihály című kötetnek is.

Sas Péter, a kötet szerkesztője írja bevezető tanulmányában: „A természet páratlan valósága rögzült leírásaiban, amelynek művészi hangvétele megelevenítésének nagyszerűségében rejlett: »Őzbak riasztott, szarvas horkant, medvebocs bőgött, vadkan riadtan fújta az orrát.« A tájban élő, azzal szimbiózist vállaló emberek sem rendelkeztek kivételes tulajdonságokkal. Nem rendelkeztek mitikus őserővel, mint Nyirő József hegylakói, beszédük sem játékos rímekben csilingel, mint Tamási Áron góbéinak és az országos politikában sincsen szerepük, mint a Kós Károly havasi tisztásán, a Pojánán élőknek. Mindezeknél nehezebb volt Kemény János feladata: a mindennapok eposzát kellett megfogalmaznia: »Ismerem a havasi embereket, nagyokat és kicsiket, magyarokat, románokat, kisoroszokat, tótocskákat.« A hétköznapok hőseiben csak a felületes szemlélő láthat monoton szürkeséget, egyhangúságot. Az éles, a valóban az emberekre figyelő szempár elé más jellegű látvány tárult: »Váltakozó vonalakat mutatnak a hegyek, a Maros folyó egyetlen kanyarulata sem hasonlít a másik kanyarulatához, nincs itt két falu a völgyben, mely tökéletesen egyforma volna, a fák, füvek, virágok, az állatok, az emberek sem egyformák mind…«“

Adamovits Sándor – ismerősei és tisztelői kedves Sanyi bácsija – egyik álma kezd beteljesülni a Kákoc Kis Mihály kötet megjelenésével: a díszes kivitelezésű könyv a Kemény-életműsorozat első darabja, a Kemény-örökösök – elsősorban Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész – és Sas Péter irodalomtörténész, művelődéstörténész közös munkájának, valamint a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó vállalt küldetésének teljesítése eredményeként ismét bekerül az irodalmi körforgásba, az olvasók szívébe.

Sarány István

Megjelent a Hargita Népe Műhely művelődési mellékletében, 2010. augusztus 13. péntek, XXII. évfolyam 158. szám

 

 

Vécsi ünneplők

A történelem alatt élők ereje

Szép hagyományt ápol a marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány: a helikoni találkozók emlékére évek óta összegyűlnek Kós Károly kőasztalánál, emlékezvén a vécsi várkastélyban vendégeskedőkre és házigazdájukra, báró Kemény Jánosra, a néhai, igaz mecénások talán legnagyobbikára. Idén sem volt ez másképp, bár időközben történt egy s más az alapítvány életében: egyrészt megváltozott annak kuratóriuma, másrészt az idei rendezvénysorozatot a 125 éve született és fájdalmasan korán elhunyt Kuncz Aladár emlékének szentelték.

A marosvécsi várkertben szombat délelőtt tíz órakor kezdődött az ünnepi megemlékezés, amelynek ceremóniamesterségét Nagy Miklós Kund, az alapítvány alelnöke vállalta el. Mint nyitóbeszédében mondta, a találkozó hagyomány a Helikon, a Kemény család és a falu életében.

– Összegyűlünk, emlékezünk azokra, akik a helikoni találkozókat megszervezték, azokon részt vettek. A Kemény család tagjai mellett az egykori helikonisták leszármazottai is részt vesznek az évenkénti rendezvényen. Kuncz Aladár mellett a nemrég elhunyt báró Kemény Miklósra és az alapítvány néhai elnökére, Adamovits Sándorra is emlékezünk. Budapesten megalakult egy alapítvány, amely szintén a helikoni eszméket ápolja, tagjai itt vannak velünk – hallottuk Nagy Miklós Kundtól, majd Ördög Ferenc polgármester köszöntője után – büszkék arra, hogy Vécs híres a Kemény családról és báró Kemény Jánosról – Benkő Mihály helyi református lelkipásztor tartott áhítatot. Prédikációjában az exodus történetét állította párhuzamba a magyar sorssal. – Ha tud egy nép úgy emlékezni múltjára, hogy nem feledkezik meg Istenről, akkor annak a népnek van jövendője. Példa erre az egykori – államosított és vissza még nem szerzett – marosvécsi református iskola története: a terv ingyen érkezett Kós Károlytól, a telket báró Kemény János adományozta. A felavatás egybeesett a helikoni találkozóval, az ünnepségen részt vettek az írók is, Makkai Sándor püspök hirdette az igét.

Benkő Mihály áhítatát követően a Cantuale énekegyüttes lépett fel, majd a nap díszmeghívottja, Pomogáts Béla tartott igen érdekes és kellően pergő előadást Kuncz Aladárról, előtte azonban elmondta: 1969-ben ismerte meg Marosvásárhelyen báró Kemény Jánost, Kemény Miklóst csak a rendszerváltás után.

– Mindkettőjük sorsa magyar történelmi példázat. A magyar történelmet két erkölcsi erő szabta meg: a küzdelem és a helytállás, a küzdeni tudás és a csapások elviselése. Kemény János, a fejedelem küzdött, harcolt, majd tatár fogságba esett. Utóda, Kemény János, az író hozta létre azt az anyagi forrást, amire a Trianon után nehéz helyzetben lévő erdélyi magyar irodalom épülhetett. Majd elviselte a kommunista diktatúra által rá mért csapásokat. Kemény Miklós már nem harcolhatott, neki el kellett szenvednie a történelmet. De ebben példamutató volt. A történelem alatt élő emberek ereje ez – mondta Pomogáts Béla, majd Kuncz Aladárról szóló elemzésében megjegyezte: a világfi eleganciája mögött szívós és energikus férfiú rejlett.

A várkerti rendezvénysorozatot a helyi Kemény János iskola kisdiákjainak műsora, Lőrinczi György lantművész saját hangszeren előadott dalsorozata, koszorúzás, a Himnusz, majd a székely himnusz eléneklése zárta, ezt követően az igen szép számú közönség a Kemény János-emlékszobát tekintette meg, majd a Tájházba vonult. Annak szépen kiépített előadótermében mutatta be az alapítvány megújult kuratóriumát az alelnök, Nagy Miklós Kund. A további tagok – Kovács Emese titkár, valamint Kemény Zoltán, Kemény Zsigmond, Böjthe Lídia, Komán János, Ferenczes István és Benkő Mihály – nevében az alapítvány elnöke, dr. Nagy Attila üdvözölte a megjelenteket és vázolta az új kuratórium elképzeléseit. Mint mondta, a mai követelményekhez, elvárásokhoz szeretnék igazítani az írótársadalom bevonásával a helikoni haladó eszméket. A bemutatkozást könyvbemutató követte: dicséretes kezdeményezésként a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó új sorozatot indít, amely Kemény János írói életművét mutatja be. E sorozat első köteteként a mecénás-földbirtokos-íróember-lelkipásztor báró Kákoc Kis Mihály című regényét adták ki, amelyet a kiadó képviseletében Sarány István szerkesztő mutatott be, majd a nívós és érdekes rendezvénysorozat méltó és díszebéd előtti zárásaként a budapesti Erdélyi Helikon – Marosvécsi Kemény Alapítvány által elhozott, Szakály István által rendezett és Kuncz Aladárról szóló Kard helyett bilincseket kapott című dokumentumfilmet tekintette meg a szépszámú ünneplő-emlékező közönség.

Nb.

Népújság, 2010. augusztus 31.

 

 

Élete agapé volt

Bemutatták báró Kemény János regényét

Báró Kemény Jánost leginkább úgy ismerik, mint a marosvécsi vár egykori urát, az erdélyi Helikon-találkozók házigazdáját, illetve mint igazi Mecénást, a szó legnemesebb értelmében, aki több tízezer holdnyi erdejét áldozta a marosvásárhelyi – és nem csak – színház ügye érdekében. Azt kevesebben tudják, hogy a humanista és pacifista főúr az írásban is jeleskedett, több prózai műve megjelent, köztük a Kákoc Kis Mihály című regény, amelyet – Kemény János, az író újbóli megismertetése végett – ismét kiadtak, ezúttal a csíkszeredai Pallas Akadémia könyvkiadó gondozásában. E kötetet mutatták be a marosvásárhelyi Helikon – Kemény János Alapítvány évzáró, múlt heti rendezvényén a Bernády Házban.

A megjelenteket, köztük a vendégeket – Vécsi Nagy Zoltán művészettörténészt, Kemény János unokáját és Sarány Istvánt, a kiadó főszerkesztő-helyettesét – az alapítvány elnöke, dr. Nagy Attila üdvözölte, majd Sarány István beszélt a megjelenő Kemény János életmű-sorozatról: – Gyermekkoromban olvastam Kemény János pár könyvét, de sokat nem tudtam a vécsi vár uráról. Később Komán D. István, majd Adamovits Sándor keltette fel az érdeklődésemet iránta, a Hargita Népében már sorozatban közölhettem írásait. Utána gyűjteni kezdtem a helikoni alkotók műveit. Sokan nem is hallottak mind az ötvenöt helikonistáról, holott a két világháború közötti alkotók közül páran ismét az érdeklődés középpontjába kerültek: például Wass Albert, akit ma már kultusz övez. A Pallas Akadémia kiadta a szintén agyonhallgatott Nyirő műveit is. A kiadók feladata fórumot teremteni az elfeledett, de értékes íróknak akkor is, ha ez nem jelent kasszasikert. A Helikon alakulásakor a meghívott íróknak Erdélyben már nevük volt. A célok ma sem változtak, a kiadóknak prioritásként kell kezelniük az erdélyi irodalom és a világirodalom ügyét. Kemény János az erdélyi magyar irodalmat az egységes magyar irodalom részének tekintette, a helyi értékeket a nemzetközi mérce alapján szemlélte. Mi újra be szeretnénk hozni a Kemény János nevét a köztudatba az erdélyi magyar irodalomnak és a világirodalomnak tett szolgálatként.

Az alapítvány elnöke hozzátette: az 1929-ben keletkezett könyvecske szerzője a regény írása idején 26 éves volt. Ezzel a művel kezdődik Kemény János irodalmi munkássága: Kákoc Kis Mihály falusi (vécsi) gyerek, az ő életútját követi a szerző az első világháborútól a hős nősüléséig. A kötetről, illetve írójáról a Vécsi Nagy Zoltánnal folytatott beszélgetésből tudhatott meg többet a nagyérdemű. – Akit érdekel Kemény János, az ebben a könyvben életéről, szellemiségéről mindent megtalál. A történet egyszerű, klasszikus szerelmi vonal. Könnyed olvasmány lenne, ha nem Erdélyben játszódna. Alapvetően a békéről szól, miközben kitör a háború. Kemény János pacifista, békeszerető ember volt – könyvében állásfoglalást kapunk a háborúról, az őszirózsás forradalomról. Amikor ez a kötet megszületett, akkor végezte a teológiát, mert nem akart katona lenni: a békesség jellemző volt egész életére. Össze tudta egyeztetni a különböző ideológiákat, generációkat. A családban is akkor volt igazán összhang, amikor ő élt: csodálatos karácsonyaink voltak, ő volt a szertartásmester. Lehet azért, mert az első gyerek, Jánoska, karácsonykor halt meg. Angol stílusú, kis meglepetéseket adott mindenkinek és ott volt a teljes, arisztokrata rokonság. A békemotívum a könyvben is fontos. Megtaláljuk benne a multikulturalitás szépségeit. Sokféle emberről ír félmondatos, de remek jellemzéseket. Mindig azt kereste, ami szép és értékes volt az adott emberben, azóta sem hallottam, hogy gyűlölet élt volna benne bárki iránt. Pedig életpályája nem volt egyszerű. Békeszeretete, derűje hiányzik világunkból, holott szükség van ezekre az értékekre: ezért is érdemes olvasni. Ezért is biztatom a kiadót, hogy megírási sorrendben megjelenhessen az életmű – mondta Vécsi Nagy Zoltán, majd dr. Nagy Attila válaszára – Kemény János élete agapé volt, szinte bőrközelből ismerte az életviteleket, élethelyzeteket – válaszolt: – Az államosítás után az emberek, a vécsiek tudták, hogy szüksége lehet dolgokra és sokszor segítettek rajta. Utánozhatatlan úriember volt, nem volt olyan helyzet vagy ember, amelyben, illetve akivel ne tudott volna kedvesen beszélni. A kemény szó nem a szigorúság, hanem az állhatatosság szinonimája és ő ilyen volt: minden kedvessége mögött egy nagyon stabil erkölcsi rend húzódott és attól nem lehetett eltántorítani. Nagyon érdekes, hogy ő népi írónak tartotta magát, azzal azonosult, de ettől még báró Kemény János maradt. Nem szeretett a hatalmával visszaélni, de mindig élt vele, amikor másokat üldöztek: olyankor nagyon határozottan, báróként jelentkezett be és segített – például Kovács Györgyön. És nagymamám is utolsó erejéig hitt az erdélyi eszmében, erdélyi öntudatban, pedig semmi sem kötötte ide. Ugyanakkor egyik legszomorúbb emlékem, hogy a kolozsvári Helikon folyóiratban egyszer sem láttam Marosvécs nevét... – mondta Vécsi Nagy Zoltán a jól sikerült, hangulatos est során, amelynek zárásaként Sarány István megjegyezte, a második kötet szerkesztése befejeződött és hamarosan a boltokban is megjelenik.

Nb.

Népújság, 2010. december 22.

 

Változatlen célok, feladatok

Bár gyermekkoromban és serdülő koromban találkoztam Kemény János nevével, s olvastam azt a pár könyvét, amely a nyolcvanas években jelent meg – nem sokat tudtam a vécsi vár uráról, műveiről. Aztán a kilencvenes évek elején hajdani kollégám, Komán B. János, a hévízi önálló magyar iskola újraalapítója ténykedése révén figyeltem fel ismét Kemény János nevére, majd a néhai Adamovits Sándorral való baráti és szakmai kapcsolatom keltette fel érdeklődésemet a Kemény János-i életpálya és életmű iránt. Abban a szerencsében lehetett részem, hogy én közöltem folytatásokban a Hargita Népe hasábjain a Helikoni nagyasszonyok című sorozat írásait, majd szerkeszthettem kötetbe azokat. Közben gyűjteni kezdtem az Erdélyi Szépmíves Céh sorozat köteteit, így a Kemény János holdudvarába tartozó alkotók is közelebb kerültek hozzám.

A rendszerváltás után ismét lehetővé vált, hogy újra felfedezzük értékeinket, azokat az értékeket, alkotókat és alkotásokat, amelyek nem élvezték az elmúlt rendszer kegyét, akiket és amelyeket különböző jelzőkkel illettek, s igyekeztek elfeledtetni velünk. Valljuk be őszintén: részben sikerült is, számos erdélyi magyar értelmiségivel találkozni, akik nem is hallott az 55 helikonista mindegyikéről, nemhogy még műveiket is olvassa.

A nagy újrafelfedezések részeként újból a figyelem középpontjába kerültek a két világháború között jelentőset alkotó személyiségek, műveik. Ugye Wass Albert köré valóságos kultuszt gyártottak, felcsigázva ezáltal a potenciális olvasók, könyvvásárlók érdeklődését, s a körülütte zajló irodalomtöréneti, politikai, jogértelmezési polémiák, olykor botránnyá dagasztott történések mind a szerző divatossá válásához, műveinek nagy példányszámban való eladásához vezettek. Vagy említhetném Ignácz Rózsa műveit, noha ő nem volt helikonista: a csíkszeredai Pro-Print Kiadó vállalkozott életművének kiadására.

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó is kiadta egy másik agyonhallgatott helikonista életművét: Nyirő József regényei, novellái így ismét az erdélyi – s nem csak – magyar olvasó kezébe kerülhettek, az utánnyomások, az eladott példányok száma azt bizonyítja, hogy szeretik a könyvbarátok Nyirő alkotásait.

Tehát a kiadók önként vállalt feladata fórumot teremteni az elfeledtetett életműveknek, az olyan alkotásoknak, amelyek túlmutatnak divaton, politikai üzeneten vagy változó olvasói szokásokon. Még akkor is, ha azok nem járnak olyan kecsegtető üzleti haszonnal, mint pl. a Wass Albert-életműsorozatok kiadása vagy Nyirő Uz Bencéje.

A Kemény János köré szerveződő helikoni íróközösség először Nagyváradon mutatkozott be nagy nyilvánosság előtt1927-ben. Tabéri Géza Emlékkönyv-éből tudjuk, hogy Kemény személyesen nem lehetett jelen az eseményen, de más által felolvasott üzenetében hangsúlyozta: „Célunk az erdélyi magyar irodalomnak s ezen keresztül a világirodalomnak a szolgálata. Akik eljutottak idáig, nem zavartathatják sem jó-, sem rosszhiszemű támadásokkal, sőt e támadások csak az ügy iránt táplált szilárd ragaszkodásukat sokszorozzák még erélyesebb akciókra”.

Szintén Tabéry könyvében olvasható, hogy „a Helikon alakulásakor az erdélyi írók nagyrészének legalább szűkebb pátriájukban, Erdélyben tisztesen csengő nevük volt”, a Helikonnak pedig az volt a nagy érdeme, hogy „lehetőséget adott munkásságuk gondtalanabb kifejtésére”.

Miért e két idézet? Hogy rávilágítsunk arra a tényre: ma sem változtak a célok, a feladatok. A kiadók, a könyvkiadást finanszírozó közületek és a finanszírozásról döntő testületek prioritásként kell kezeljék „az erdélyi magyar irodalomnak s ezen keresztül a világirodalomnak a szolgálatát”, s lehetőséget kell biztosítsanak a „tisztesen csengő nevű” alkotóknak „munkásságuk gondtalanabb kifejtését”, illetve műveiknek az olvasóhoz való eljuttatását.

Figyeljünk csak Kemény János általam fontosnak tartott mondatára: „Célunk az erdélyi magyar irodalomnak s ezen keresztül a világirodalomnak a szolgálata”. Tehát a lokális értékeket és a provincializmust elkülönítették egymástól, ugyanakkor az erdélyi magyar irodalmat az egységes magyar irodalom, a világirodalom részének tekintették.

Ezt a célt szolgálja a Pallas-Akadémia Könyvkiadó is: székelyföldi intézményként a helyi értékeket kívánja a nagy szellemi központok által szabott mérce alapján bevinni a köztudatba. Vagy esetünkben: újra bevinni a Kemény János-i életművet a köztudatba.

Hogy miért? Azért mert Kemény János nemcsak irodalomszervezőként, mecénásként alkotott nagyot, hanem íróként is. No meg azért, hogy gyermekeink ne kerüljenek olyan helyzetbe, hogy nem ismerik Kemény János nevét, nem tudják hol van Marosvécs, vagy nem ismernek egyetlen helikonistát sem.

Sarány István

Elhangzott a Helikon - Kemény János Alapítvány marosvásárhelyi rendezvényén, 2010. december 15-én

Írja meg Ön is a véleményét!



© 2004 - Pallas-Akadémia Könyvkiadó