– Marosvásárhelyi beszélgetés Ferdinandy György íróval  –

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó által szervezett sikeres könyvbemutatóról, az évtizedekig nyugati emigrációban illetve a trópusokon élt népszerű szerző pályájának meghatározó eseményeiről, az életében döntő szerepet játszó személyekről, a Kulcsár Katalin rádiós szerkesztővel folytatott érdekes párbeszédről részletes tudósítást közöltünk lapunkban. A mintegy harminc kötetet magáénak tudó, számos jelentős díjjal jutalmazott íróval a Bernády Házban rendezett találkozó előtt interjút is készítettünk. Ma ennek a rövidített változatát ismerhetik meg olvasóink.

– Erdélyi körutatokra, amelynek Marosvásárhely az egyik állomása, a Trópusi szerelem című könyv adott alkalmat. A kötet egy rég megélt időszakodat eleveníti föl, úgy képzelem, hogy a találkozósorozat sok nosztalgiázással is jár.

– Igen, a könyv nem új írásokat tartalmaz, hanem azokat a 30–40 évvel ezelőtt írt dolgaimat, amelyekkel felfedeztem magamnak a trópust, a karibi szigetvilágot, Puerto Ricót. Tehát tényleg nosztalgiával olvastam bele. Nem olvastam el egészen, hiszen ismerek jobb szerzőket is, de jó visszagondolni azokra az időkre. Az emberben fiatalabb korában nagyobb az önbizalom, reménységei vannak 30-40 évesen, ebből jut is, marad is, de azért később megkopik.

– Legutóbb mikor voltál Puerto Ricóban?

– Minden évben megyek, az adóbevallásomat ott kell megejtenem.

– Nyilvánvaló, hogy az embernek honvágya van, ha sokáig távol kell élnie szülőföldjétől. Ezt megtapasztalhattad. Fordítva is érvényes ez? Mióta hosszabb ideje élsz otthon, vágyódsz Puerto Rico után?

– Igen, de ez inkább a fiatalság utáni vágy vagy nosztalgia. Szeretnék újra olyan lenni, mint akkor, amikor éveken át ott éltem annak idején.

– Azóta ott is változhatott a világ.

– Nagyon sokat változott. Az én időmben voltak lelkes, függetlenségi párti fiatalok, akik meg voltak győződve, hogy le fogják győzni az Egyesült Államok hadseregét és Puerto Ricóból egy szabad államot hoznak létre. Számomra nagyon rokonszenvesek voltak, a legjobb diákjaim közé tartoztak. Mindent megtanultak, mindent tudni akartak. Ebből nem maradt semmi. Ez a függetlenségi párt már úgyszólván nem létezik. Ilyen fiatalokkal nem találkozni manapság. A sziget megtanulta azt a szomorú józanságot, ami a mi globalizációs korunk sajátja.

– Az életmód is ennyire változott? A kötetben mégiscsak egzotikus dolgokkal találkozunk.

– Nem, az életmód nem sokat változott. Most is éppen úgy kijárnak a tengerpartra, most sincs több szórakozás, változatosság a szigetvilág életében, mint az én időmben. A mentalitás, igen, az megváltozott.

– Tulajdonképpen nem fordítva kellene történnie: az ember idősebb korában kerüljön olyan helyre, ahol időnként szinte semmi sem történik, és nem fiatalon, ahogy veled megesett?

– Talán nem lett volna rossz úgy sem, de így sem jártam rosszul. Amikor hazajöttem Magyarországra, azt hittem, hogy megtaláltam azt a nyugalmat, azt a helyet, ahol nem történik semmi. Fölösleges mondanom, hogy ezen ma már csak nevetni lehet.

– A Karib-tenger körzetébe évente visszatérsz. Párizsba is? Ott is éltél eleget.

– Nem, oda ritkábban. Az ember ott érzi otthon magát, ahova a munka és a szerelem kötötte. Engem a munkám 37 éven át Puerto Ricóhoz kötött, ott voltam egyetemi tanár. Ott szerettem meg második feleségemet, minden oda köt.

– De azért Párizs is fontos volt.

– Igen, fontos volt. Néha Párizsra is gondolok. Előfordult, hogy elutaztam oda és elmentem a göröghöz. Az egy kis étterem, ahová diákkorunkban jártunk, a legolcsóbb étterem volt az egész Latin negyedben. Volt ott egy fiatal pincér, velünk egyidős, akkor kezdte a munkát. Megtanítottuk magyarul köszönni, mégpedig úgy, hogy: tiszteletem, méltóságos uram! Ez a pincér így fogadott minket mindennap. Most, 45 évvel később bementünk oda, ott ült a pult mögött egy idősebb úr, és amikor beléptünk, fölállt és azt mondta: tiszteletem, méltóságos uram! Ő volt a mi pincérünk.

– Amikor Magyarországra tértél vissza, volt részed hasonló élményben? Megszólított-e valaki a régiek közül ilyen emlékezetesen? Felismertek a kortársaid?

– Kevesen, hiszen egész fiatalon kellett távoznom otthonról. De amikor haza kerültem, mégis szerencsés körülmények között indultam, ugyanis a Szabad Európa Rádió munkatársa voltam tíz évig, és onnan elég sokan ismertek. Amellett, akkor jelent meg az első magyarországi kötetem, igaz, 30 év késéssel. Dedikálásaim voltak, nagyon sokat írtak rólam. Én voltam az a csodabogár, aki a „Szerencsétlenségem története” című könyvvel jött haza. Nem ez volt a kötet igazi címe, hanem a Szerecsenségem története, de otthon egy kicsit félreolvasták. Szerencsétlenséget csináltak belőle.

– Igen, a nyelv képes így megtréfálni az embert. Tulajdonképpen te azon kevesek közé tartozol, akik több nyelven is írtak, írnak. Miközben azt vallottad, hogy a magyar nyelvhez egyetlen másik se hozzá mérhető. Mióta visszatértél, lubickolsz az anyanyelv örömeiben? Vagy akkor volt fontosabb, amikor a távolban menedékként szolgált?

– A nyelv ma is változatlanul fontos számomra. Különben, amikor hazajöttem, megint csak rá kellett jönnöm, hogy tovább kell tanulnom. Én magyarul egész életemben tanultam. Ez olyan szép és olyan gazdag nyelv, hogy aki abbahagyja a tanulását, az úgy jár, mint ahogy Márai Sándor oly találóan megfogalmazta: megkopik a nyelvezete, és a nevéről leesik az ékezet. Az én nevemről nem esett le az ékezet, igaz, soha nem is volt rajta. De azt nem hagytam, hogy a nyelvem megkopjon. Kézzel-lábbal-körömmel mindent megtettem, hogy a nyelvem gazdagodjon, Puerto Ricóban éppúgy, mint később, mikor hazakerültem, Magyarországon is.

– És ahhoz, hogy franciául írjál, mennyi időnek kellett eltelnie, mennyi bátorságra volt szükséged?

– Húszéves korában nagyon bátor az ember. De valamennyi időnek el kellett telnie, hiszen valamennyire meg kellett tanulnom franciául. De szerencsére ott voltak a kedves francia lányok, akik javították az ember kéziratait. Nagyon hamar nyomdakész kézirataim lettek.

– Vajon a francia meg a magyar könyveid stílusa hasonló? Vagy egész más íróra vall az a könyved, amelyik franciául született?

– Igen. Erre mostanában figyelmeztettek francia barátaim, amikor életemben először egy hivatásos fordító ültette át a könyvemet franciára. Fordításban távolról sem hasonlít azokra a francia kötetekre, amiket én egyenesen franciául írtam. Azt mondták, azok nagyon szépek voltak, ez pedig nagyon akadémikus.

– Írtál spanyolul is.

– A franciáról aránylag könnyű volt átállni a spanyolra, a két nyelv némileg hasonlít egymásra. De teljesen különböznek a magyartól. Én megpróbáltam, hogy ez ne érződjék, de talán éppen ezért nem lett belőlük igazi francia irodalom, mert ugyanolyanok voltak, mintha magyarul írtam volna.

– Milyen újra Erdélyben járni?

– Jó érzés. Egészen más ez az Erdély, nem olyan, mint amilyennek én tizennyolc évvel ezelőtt megismertem itt, Marosvásárhelyen. Kulcsár Katalinnal autóbusszal jöttünk ide annak idején, azzal is mentünk haza. Most felszabadultabb Erdélyt ismertem meg. És az az érzésem, hogy minden felerősödött, a jó és a rossz is.

– Lehet, hogy egy írónak nem is rossz, ha a dolgoknak a szélsőséges változataival találkozik.

– Pontosan így van otthon, Magyarországon is.

– Dolgozol mostanság valamin? Új könyv a láthatáron?

– Igen. Mivel a feleségem Floridában talált állást, átköltöztünk oda, a fiam ott elvett egy venezuelai indián lányt, ami nagyjából azt jelenti, hogy a lány Mato Grossóból való, és ő meséli nekem az életét. Egy-egy részletet ebből közlök itt-ott, de meglesz teljes egészében a könyv is. Jelenleg éppen a kecskeméti Forrás tesz közzé egy részletet az indián menyem életéről.

– Az utazásnak, világjárásnak sosem lesz vége?

– Szerencsére nem. Bőven vannak ilyen tapasztalataim is, és olykor elmondhatom, talán mégiscsak érdemes jönni-menni a világban, hiszen honnan tudnánk egyébként mi itt, hogy mit gondol egy indián lány Amerikában, amikor mint illegális bevándorlót elfogják, és kiutasítással fenyegetik.

– Remélem, Erdélybe is lesz alkalmad visszatérni.

– Én is remélem, nagyon jól éreztem itt magam.

N.M.K.

Népújság, Múzsa (933.)

Ferdinandy György derűje

Mindig fel kell készülni arra, amire vágyunk – Kulcsár Katalin rádiós szerkesztő szerint ez lehet a tanulsága annak az 50-es évek Budapestjéről francia földre induló, majd évtizedek múlva Puerto Ricóig hullámzó, végül hazakanyarodó, különleges fényekkel átszőtt életútnak, amelyet Ferdinandy György a magáénak tudhat. A 75. születésnaphoz közeledő, fél évszázados írói múltra visszatekintő alkotónak első ízben publikálta könyvét erdélyi magyar kiadó. A csíkszeredai Pallas Akadémiánál megjelent Trópusi szerelemről, illetve odüsszeuszi vándorlása egyéb izgalmairól mesélt hűséges – száznál is több közönségtalálkozóját „levezényelt” – beszélgetőtársa, Kulcsár Katalin segítségével a Bernády Ház közönségének a távoli tájak ragyogását tekintetében őrző Ferdinandy György.

– 1956 őszén a Fővárosi Autóbuszüzemnél kalauzként dolgoztam, és komoly esélyem volt arra, hogy buszsofőr legyek, amikor becsúszott egy kis „gikszer”, azaz kitört a forradalom – így kezdődik annak a 21 éves fiatalembernek a története, aki a magyar menekültek párizsi világában rekordgyorsasággal megtalálta a helyét, („mindig tudtuk, hol volt mit enni-inni”) egyetemet végzett, családot alapított és francia íróvá vált.

– Rövid időn belül rá kellett jönnöm, mennyire félreismernek minket a franciák. Fasisztáknak tekintettek bennünket, amiért fellázadtunk a szocialista Szovjetunió ellen. Meg kellett magyaráznom nekik, hogy mit akartunk mi ott, Budapesten. Magyarul írtam meg a gondolataimat, aztán lefordítottam őket franciára, végül egy kis francia diáklány kijavította a francia fordítást. Ezt a lányt később háromszor vettem el feleségül, és ugyanennyiszer váltam el tőle. Arra is volt példa, hogy az esküvői meghívókat a gyerekeink címezték. Minden házasságunkban kevesebbet javított a szövegeimen, nem mintha nem lett volna bennük ugyanannyi hiba, csak hát egyre kevesebb kedve volt a javításhoz.

– Sikerült meghódítanod a francia irodalmat, két díjjal is elismertek – villantotta fel az idegenben szerzett babérokat a beszélgetőtárs, Ferdinandy György azonban sajátosan bölcs humorával lehesegette magáról a dicséretet.

– Nem tartott sokáig. A kiadóm egyre türelmetlenebbül biztatott, hogy foglalkozzam komolyabb témákkal, azaz hagyjam végre békén a kallódó magyarokat és francia polgárrá válva – mert a múlt század közepén Franciaországban az irodalom művelése polgári foglalkozásnak számított – írjam meg a francia polgárok szerelmi életét. Erre nem voltam képes.

Míg az egyetemi évek alatt a magyar írót Kulcsár Katalin szavaival élve „tenyerén hordta az idő”, tanulmányai befejeztével hirtelen „kiejtette”: nem kapott állást – bár a kőműves szakmától az utazó vigéc szerepéig sok mindennel megpróbálkozott és még a dijoni pályaudvar építésében is kivette a részét –, és 56-os menekültként haza sem térhetett. Ekkor fogadta el azt a Puerto Ricó-i egyetemre szóló tanári állást, amelynek köszönhetően legújabb kötete is létrejöhetett. A spanyolul nem beszélő író hónapokig szótárakból fordította előadásait és a helyi moziban birkózott az idegen nyelvvel, közben pedig megtalálta azt a saját, külön bejáratú feladatot is, amelyet személyisége és európaisága birtokában csakis ő tudott megoldani.

– Meggyőződtem arról, hogy a trópusi fiataloknak nincs öntudatuk, nem tudják, hogy a nagy amerikai térképen légypiszoknak látszó szigetük jelent-e valamit ilyen távoli emberek számára. Meg kellett győznöm őket arról, hogy az emberiség nagy kórusában mindenki nagyon fontos. 37 évig ez volt az egyik legfontosabb feladatom. Ugyanakkor arra is rá kellett ébresztenem őket, hogy az amerikai típusú társadalmak szemlélete ellenére együtt sokkal többet lehet elérni, mint magányosan. Nem ismerték a csapatsportokat, így kitaláltam, hogy létrehozok velük egy futballcsapatot. A spanyol szeminaristák ellen játszottunk, és az én tanítványaim legyőzték a régi gyarmatosítókat, azt a Spanyolországot, amely háromszáz évig kordában tartotta őket.

Ebben a „lágyan hullámzó”, évszakváltozásoktól mentes világban próbálta meg önmagát is elhelyezni az író, így, a frissen szerzett spanyol, és a felejtésnek indult franciatudás birtokában talált vissza anyanyelvéhez. A trópuson élő öreg magyarokról írt szociológiát, majd a szigetlakó lányok felé fordult. Ezeknek a különleges szépséggel mozgó, szemérmes idegen asszonyoknak az érintésére került közelebb ahhoz a világhoz, amelyet könyve számtalan húron szólaltat meg.

– Rabszolgák unokái voltak ezek a lányok. Én voltam az első, aki érdeklődött az életük iránt, és ezért ők nagyon hálásak voltak nekem, elmondtak szépen mindent – emlékezett vissza az alkotó, aki negyedszerre kubai feleséget választott magának:

– Mert még akkor is reméltem, hogy egyszer hazakerülök, és tudtam, hogy egy trópusi lány soha nem hagyná el a szigetet. Hogy választottam hazajött-e velem, az már egy más történet.

A találkozó végén az alkotó ritka bizalommal és szeretettel kezdeményezett kérdezz-feleleket a nagyérdeművel. Arcán az „ablaknyitogató” derűje játszott, azé az emberé, aki egy trópusi diáklány egyetlen mondatát különleges rendjelként őrzi, és többre becsüli, mint a legnagyobb irodalmi elismerést.

Nagy Székely Ildikó

Népújság, 2010. május 25.