A választott sors iránti hűség

Saját történetünket fedezzük föl minden újabb könyvvel, és Erdély sokszínűsége, talán megszámlálhatatlanul sok sorsfordulata sejlik föl minden újabb megszólalásban, amikor megérthetjük, hogy ugyanazt az emberi kiteljesedést keresi mindegyikünk, de mind a maga, sajátos, Istentől rendelt útján.

Szent Ferenc, Assisi Szent Ferenc tekintélye, híre, áldozatos szeretete a katolikus közösségeken túl is sugárzik, és a ferences atyákról, ferences barátokról köztudott áldozatkészségük, közösségi elkötelezettségük.

Sarány István könyve azt mondja el, hogy miképpen éltek és miképpen élték át ezt az életet az erdélyi ferencesek a kommunista hatalom idejében. A kötet hat interjúra alapoz, hat élettörténetre, amelyekben a gyermekkori indulástól az öregkori mérlegelésig szinte mindenre kitér a mesélő, amikor tömören, olykor csak jelzésszerűen felidézi emlékeit, saját sorsát, de mégsem saját magára figyel, hanem arra célra, amelynek érdekében élt. Hiszen úgy látták, hogy őrájuk az erdélyi ferencesek intézményeinek megtartása, átmentése hárult.

Mi, egyszerű erdélyi magyarok azt még tudjuk, hogy voltak, sőt néhány helyen, mindvégig működtek is ferences kolostorok Erdélyben, de hogy milyen viszontagságok között, arról csak néhány szórványos esetet ismerünk, és meglepődünk, mikor kiderül, hogy ferences központ alakult ki az internálás, kényszerlakhely alkalmazása miatt Désen, a kommunista hatóságok rendelkezése következtében, de szándékuk ellenére valójában, és hogy teológiai intézetüket is működtették, hivatalos elismertség nélkül is. A ferences testvérek és atyák kitartottak eredeti szabályaik mellett, de ez állandó szembeszegülés volt a hatalommal, mert kitartásuk azt jelentette, hogy Márton Áron püspök oldalán maradtak, rendíthetetlenül, olyannyira, hogy számukat csak a halál csökkentette, de lemorzsolódást, kilépést, önfeloszlatást hiába szorgalmazott a szekuritate, valójában szóba se került.

Történetük ma sincsen reflektorfényben – Böjte Csabáról ugyan mindenki tud, de nem mindenki tartja számon, hogy a ferencesek közé tartozik. A ferencesek tettei a mindennapok áldozatos harcát példázzák, valójában azt az utat, amely mindenki előtt nyitva állt. A ferencesek vállalták sorsukat, amikor kitelepítették, koholt vádakkal letartóztatták, elítélték, őket, vállalták a körülményeket is, amikor közösségükről volt szó, aludtak folyósón, vagy tenyérnyi kamrában, hatan, nyolcan egy szobában, tanultak, amikor volt kitől és mindig dolgoztak, mert arra mindig szükség volt.

Sarány István példamutató könyve az emlékezés kincsesbányáját, a riporter szolgálatkészségét és a szerkesztő körültekintését egyaránt példázza. A kötet végén olvasható Vincze Gábor átfogó tanulmánya, amely a ferencesek intézményeinek történetét, a szerzetesek élete alakulásának körülményeit is felvázolja, érthetővé téve számunkra, kivülállók számára is azokat a részleteket, amelyek megrendítő emberségével a hat ferences vallomásában találkozunk. A hat interjú közül négy 1993 áprilisában készült, évtizeddel később a másik kettő. A szerző tudatosságát példázza, hogy nem elégedett meg a kötet törzsét képező anyaggal, amely rekordidő – négy nap – alatt került feljegyzésre, hangszalagra, hanem kiegészítette alkalom adtán, akár 14 évvel később is. Bravúrosan szétválogatta a különböző tematikájú részleteket, így olvashatjuk ugyanarról az esetről a résztvevők egymástól eltérő emlékeit. Az emlékezés szubjektivitása, a tévedés valószínűsége és őszintesége egyszerre tárul elénk, az életnek azzal a hangsúlyával, amellyel mindannyian együtt élünk, de amelyet gyakran figyelmen kívül hagyunk.

A riporter egészen a háttérbe húzódik. Csak az emlékezés kanyarulataiból érezzük, hogy a riporter kérdéseivel irányítgatja az emlékek folyamát, óvatosan, hiszen olyan zsilipeket sejt a szavak mögött, amelyekről semmit sem tudunk, de éppen ezeknek a felbukkanását és megnyílását szeretné elérni. Az interjúk azt a sorsot, életutat mutatják, amelyet saját maguknak számon tartanak hősei. A ferences kolostorok későbbi sorsa, könyvtárainak útja, könyveinek sorsa, a hatalommal szemben megkísérelt könyv-elrejtő partizánakció utólagos tragikuma vagy a rendben a szerzetesek sokféle néprajzi, egyháztörténeti kutatómunkája (Daczó páter kutatásai) például nem kerülnek szóba, hiszen az interjúk a ferences életkörülményekről, az intézmény és a választott sors iránti hűségről és kiteljesedésről szólnak. Amelyben nem a szegénység vagy gazdagság, nem a karrier vagy kényelem, nem a rang vagy a biztonság számít, hanem a hit és a választott közösség.  

Az interjúk belülről mutatják meg ezt az életet, olyannak, amilyennek ők maguk, életük során látták. Ez a mértéktartó és mindvégig következetes szempont lehetővé teszi, hogy a magunk szempontjai szerint is könnyedén beilleszthessük ismereteink rendszerébe a könyv információit és ezáltal az eddigihez képest gazdagabbá és árnyaltabbá válhasson Erdély-képünk.

A Pallas-Akadémia méltó köntöst biztosított a kéziratnak, amely az interjúk révén meg tudja mutatni azt a személyes hangot, amely a tudományos kutatás objektivitása mögött is talán a legfontosabb, hiszen sok-sok egyéni sors heve melegíti a mai olvasót is, és a kötetben jelenlévő gondos szerkesztői apparátus az oral history adatainak objektív értékelésében is nagy segítséget nyújt, még közelebb hozza a vallomásokból sugárzó emberséget, önzetlenséget.

Gáspár Sándor

Elhangzott a Marosvásárhelyi Rádió 5 órai tea című műsorában, 2010. június 12-én

Erdélyi Fioretti

Szerda este a csíksomlyói ferences rendházban mutatták be Sarány István Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen című könyvét. A most megjelent kötetről Borsodi L. László tanár, a Szent Istvánról elnevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány sajtóreferense tartott részletes ismertetőt, majd Kozma Mária, a könyv szerkesztője kérdezte a szerzőt és a könyvben megszólaló P. Márk József atyát

Egy idézetekkel illusztrált, részletes ismertető lebilincselő abban az esetben, ha olyan könyvről van szó, mint az Erdélyi Fioretti. Nem objektív rendtörténetről van szó ugyanis, hanem szubjektív, személyes történetekről, amelyeket a ferences szerzetesek a kommunizmus évei alatt elszenvedett megpróbáltatásaikról meséltek. „Emberi sorsok elbeszélését olvashatjuk, miközben a beszélők személyes érintettsége és tapasztalata alapján több nézőpontból megmutatkozik az erdélyi ferences rendtartomány tragikus történeti időszaka: a kommunista hatalom által halálra ítélt és ezzel összefüggésben túlélésre berendezkedett erdélyi ferencesek életének 40 éve” – mondotta ismertetője elején Borsodi L. László.

Ami pedig a címet illeti, több száz éves hagyományt elevenít fel: a Fioretti ugyanis az I Fioretti di San Francesco című könyv rövid elnevezése, és arra a műfajra utal, amely a középkorban igen kedvelt volt, és amely egy-egy szent életének csodáit, példáit, tanításait tartalmazta. Sarány István könyve nem egy szerzetes, hanem az egész rendtartomány helytállásáról, az összetartozás és összetartás példájáról, a hit és tisztesség, az egyenes gerinc és derű megtartó erejéről szól.

Az első fejezet a Hívó szó címet viseli: a háborús időszakban bontakozó hivatásokról, a rend 1947-ig tartó időszakáról szól. Benne P. Benedek Domokos volt tartományfőnök, az udvarhelyi rendházban szolgáló P. Pap Károly Leonárd, a néhai P. Szalontai Barnabás és P. Bartók Albert, a 41 éve Csíksomlyón élő P. Márk József és Lászlóffy Árpád nyugalmazott dési kántor vallomásait olvashatjuk.

Az 1947-től 1951. augusztus 20-ig tartó időszak a titokban történő papszentelésekről, a szekuritáté megfélemlítő akcióiról, a vajdahunyadi ferences teológia megszüntetéséről szól. Mérföldkő az erdélyi rendtartomány életében 1951. augusztus 20. éjszakája: a rendtartomány védőszentjének ünnepén mintegy 150 szerzetest gyűjtöttek össze és internáltak a máriaradnai kolostorba. A kényszerlakhelyen 1952–53-ban eltöltött időszakban olyan lelki terrornak voltak kitéve a ferencesek, amelytől a kommunisták azt remélték, maguk a barátok kérik majd a rend feloszlatását. Az eredmény pedig mérhetetlen összefogás lett nemcsak a szerzetesek, de a hívek részéről is: a ferencesek tanultak, a hívek pedig Erdély minden részéből igyekeztek segíteni őket.

Máriaradna után 12 év dési kényszerlakhely következett. Itt ismét találkozunk a ferencesek derűjével, humorával, élni akarásával. Mélységes hitükkel társulva ez olyan erőnek bizonyult, amely a legnagyobb nehézségeken is átsegítette őket.

A kényszerlakhely, a koncepciós perek, a börtönévek, a titokban felszentelt papok, majd a szétszóratás jutott ki a barátoknak. A visszaemlékezések felelevenítik a különböző kolostorok életét az 1989 előtti években, majd a magára találó rendre új kihívások várnak. Vissza kell szerezniük kolostoraikat, a károkat helyre kell állítaniuk. Közben pedig oda kell figyelniük a fiatalokra, az új hivatásokra is.

„A lelki-fizikai nehézségeket, a nyomorúságos körülményeket megszólaltató kistörténetek könyve, Sarány István Erdélyi Fiorettije ugyanis nemcsak azért megrendítő a ma olvasója számára, mert megmutatja egy embertelen kor politikai rendszerének és rendszerembereinek gátlástalanságát, hanem azért, mert azt is megmutatja – és főként ezt mutatja meg –, hogy a mérhetetlen testi szenvedést, lelki terrort hogyan hatja át a Szent Ferenc-i derű, a hit, a kötelesség- és a hivatástudat” – mondotta Borsodi L. László.

Élményt jelent a könyv azoknak az olvasóknak, akik ismerték, ismerik a benne megszólalókat, de azoknak is, akik most találkoznak velük először – hívta fel a figyelmet Borsodi L. László: „Azoknak, akik ismertük, ismerjük a kötet szereplőit, könnyű dolgunk van, ami a hitelesség kérdését illeti, hiszen a személyes érintettség okán olvasatunk szubjektív, így a könyvben olvasható szövegek a megszólalókról bennünk élő képet megerősítik, alátámasztják. Annak alapján, ahogyan fogalmaznak a szerzetesek, valósággal halljuk a hangjukat. Ez a könyv azonban azoknak is szól, akik nem ismerik/nem ismerték a pátereket, és meggyőződésünk, hogy azoknak is hiteles a kötetben érvényesülő értékrend. Ennek markáns felmutatása pedig az interjúkészítő és szerkesztő, Sarány István érdeme. A visszaemlékezők szövegét ugyanis meghagyta élőbeszéd-szerűségükben, és a szövegmozaikokat úgy rendezte el, hogy ugyanarról a témáról, kérdésről szólva a szerzetesek véleménye, saját történeteik kiegészítik, megerősítik egymást, párbeszédet folytatnak egymással, kiemelik egy-egy esemény vagy szellemi érték fontosságát. A legtöbb, amit egy testvéri közösség elérhet: hogy úgy szólnak a maguk egyéni belső (lelki) és külső útjáról, hogy – mint egy családban – mindig tudnak egymásról, ismerik egymást és népük életét, egymás és népük igényeit, gondjait. Innen a humor, és átütő a könyvben az egymásba és főként az Istenbe vetett teljes bizalom is.”

Takács Éva
(Hargita Népe)

Szent Ferencek virágai

„Végül győzedelmeskedtek a rendszer fölött, mint ahogy Szent Ferenc is megszelídítette a garázdálkodó gubbiói farkast”– írja Sarány István az erdélyi ferencesek hányattatásáról írt könyve fülszövegén. Az optimista kicsengés pirruszi győzelmet jelent, hiszen a rendszerváltásig a hitüket tartó szerzetesek százait alázták meg lelkileg, fizikailag. Az Erdélyi Fioretti ezen idősebb „aprószenteknek” állít emléket.

A kötet tartalmát két betűvel lehet összefoglalni: DO. A sommás kivonat a „Domiciliu Obligatoriu”, azaz kényszerlakhely szót takarja. Két betű, amelyet emberek igazolványába pecsételtek be, s ez a „sárga csillag” feljogosította a beletekintőt, hogy állati sorba taszítsa viselőjét.

A kálvária 1952. augusztus 20-án vette kezdetét, ekkor internálták a ferences rendtartomány mintegy 150 tagját. Az ezt követő tizenkét év a megaláztatások, próbatételek ideje volt, de hatvanas évek sem hoztak megnyugvást a rend életében, a ceausescu-i éra újabb fortélyos félelmet jelentette számukra.

P. Szalontai Barnabás a rendszerváltáskor így sóhajt fel: „Mára már kifogytunk, alig vagyunk már vagy harmincan abból a százötven-százhatvanból, akiket annak idején elvittek.”

A krónikás minden bizonnyal bőséges anyagból válogathatott. Az idős mesélők hosszúra foghatták a mondandójukat, s Sarány István halk szavát ismerve biztos, hogy nem szakította félbe a riportalanyokat. A kötetbe viszont javarészt a balladai tömörségű valóság került: az elhurcolás, a kényszerlakhely, a szétszórattatás, és deus ex machinaként az újrakezdés. A könyvet javarészt az összefogottság jellemzi, de a szerző a komor valóságot színes részekkel, anekdotákkal oldja. Képszerűen írja le a háború poklában a szombathelyi épület tetején babakocsijában sértetlenül megmaradt csecsemőt, a máriaradnai földalatti szabadegyetemet, a Lajhár névre keresztelt ferences vicclap szerkesztését. Hiába, a fiatalokban élt még a bohém virtus, sokan dacolva a röghözkötöttséggel, részben gyalog mentek be a kolozsvári operába, vagy titokba mentek át Magyarországra.

A könyv nyelvezete nagyon érdekes. Egy interjúkötet szerkesztője sokszor áll dilemma előtt, stilizálja-e az elhangzottakat, vagy néha az olvasót zavaró hűséggel adja vissza az adatközlő szavait. A kötet ez utóbbit követte. Visszaadja a szófordulatokat, a beszélő stílusát.

A szereplők közül sokan már az égből konstatálhatták örömmel az „Erdélyi Fioretti” című könyv megjelenését. A megszólalók közül Albert atyát ismertem egyedül. Amikor olvasom sorait, magam elé képzelem mosolygós tekintetét, ízes mondásait. Derűs lényén nem látszott a megélt szenvedés. Papírra vetett szavaiból mi is gazdagodhatunk:

„Ha szenvedés éri az embert, egyszer annak vége lesz, húsvét lesz. Jutalma lesz annak az életnek, amit vittünk. Ez elég lesz.”

Dr. Csermák Zoltán

Elhangzott a Magyar Televízió Átjáró c. műsorában 2010. június 24-én.

Háromnapos sötétség

(Sarány István: Erdélyi Fioretti – Ferencesek kényszerlakhelyen)

A Pallas-Akadémia új kiadványát, az Erdélyi Fiorettit Molnár C. Pál Szent Ferencet és a gubbiói farkast ábrázoló festménye díszíti. A szép, ízléses kötet az erdélyi ferencesek elhurcolásának és tizenkét éves száműzetésének állít emléket.

A rendtartomány százötven tagját 1952. augusztus 20-án internálták. A könyvben található vallomásokat hat túlélő mondta tollba. Lejegyzőjük, Sarány István író tárgyilagosan, mértéktartó egyszerűséggel közli a nem mindennapi életutakat.

E sorok írója kisdiákkorában személyesen is átélhette a gödöllői premontreiek kitelepítését. Soha el nem felejthető emléke, amint a fegyveresek teherautóik ponyvája alá tuszkolják a rendházból kizavart szerzetespapokat. Láthatta szeretett tanárait, Knüppel prefektus urat és az agg Szabadka Medárdot, aki megjósolta, hogy a bibliai háromnapos sötétség ideje immár közeleg.

Az erdélyi ferencesek és a premontreiek sorsa között sok a hasonlóság. Csakúgy, mint erdélyi társaik, a gödöllői gyerekek is a Fácános akkor még erdei ösvényein vitték nap nap után az élelmet a máriabesnyői kegyhely épületébe internált szerzeteseknek.

Közös a jókedv és a fegyelem is, ami erdélyi sorstársaikhoz hasonlóan jellemezte a gödöllőieket. Közülük, tudtommal, sajnos ma már senki sem él, senki sem tud beszámolni ezekről az évekről.

Sarány István érzelmeket sem nélkülöző szociográfiája az elmondottak ellenére sem szenvedéstörténet. Derű és bizakodás hatja át, joggal, hiszen az erdélyi ferencesek csakúgy, mint a farkasszelídítő Szent Ferenc, végül is győzedelmeskednek.

A rendnek Erdélyben ma már ismét több mint ötven tagja van.

(Sarány István: Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2010, 141 oldal)

Ferdinandy György

Megjelent a Nagyítás 2010/26. számában

Kényszerlakhelyen nyílt a hit virága

2010. 05. 14, péntek Legyen ön az első hozzászólóSarány Istvánnak a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen című könyvét mutatták be szerdán este a csíksomlyói ferences kolostorban.

A kötetet Borsodi L. László költő, tanár, filológus, a ferencesek sajtóreferense elemezte. Rámutatott, a címben szereplő fioretti a latin floretum fordítása, és a középkori irodalom közkedvelt műfajainak egyike volt. „A florétumoknak vagy florilégiumoknak azokat a legendakompozíciókat nevezték a középkorban, amelyek gyakran a mai kritikai érzéktől merőben eltérően, innen-onnan összeszedegetve egy-egy szent életének csodáit, példáit, tanításait tartalmazták.” A ferencesek maguk közt a fogalmat I Fioretti di san Francesco című könyv rövid megnevezésére is használják. Borsodi kihangsúlyozta, hogy a szerző ilyenképpen egy középkori hagyományt újított fel. Gyakorlatilag az elmesélt történetekre, az élőbeszédre építette könyvét, a szerkesztés mégis olyan frappáns, hogy egy jól követhető történet kerekedik belőle. „A visszaemlékezők szövegét (Sarány István – a szerk.) meghagyta élőbeszédszerűségükben, és a szövegmozaikokat úgy rendezte el, hogy ugyanarról a témáról, kérdésről szólva a szerzetesek véleménye, saját történeteik kiegészítik, megerősítik egymást, párbeszédet folytatnak egymással, kiemelik egy-egy esemény vagy szellemi érték fontosságát.”

Az adatközlők – mint például P. Benedek Domokos jelenleg Déván élő volt tartományfőnök, továbbá az udvarhelyi zárdában szolgáló P. Pap Károly Leonárd, valamint néhai P. Szalontai Barnabás és szintén néhai P. Bartók Albert, továbbá a 41 éve Csíksomlyón élő P. Márk József, illetve Lászlófy Árpád nyugalmazott dési kántor – hét fejezetben mesélik el a rend erdélyi történeteit.

A Hívó szó című első fejezetben személyes benyomásaik alapján az 1947-ig terjedő korszakról, a háború rémségei közepette bontakozó hivatásokról, illetve a tartomány életéről tudhatunk meg részleteket.

A Szent Atanáz nyomdokain című, második rész az 1947-től 1951. augusztus 20-áig tartó időszakot mutatja be: titokban történt papszentelésről, a Szekuritáténak a Vajdahunyadon működő ferences teológiát megszüntető intézkedéséről, megfélemlítő akcióiról ad hírt.

A következő fejezetben, a Szent István éjszakájában a beszélők elmesélik, hogy a rendtartomány védőszentjének ünnepén, egyetlen éjszaka hogyan gyűjtötték össze a bűnözőkként kezelt mintegy 150 ferences szerzetest egész Erdélyből, és miként internálták őket kijelölt kényszerlakhelyükre, a máriaradnai kolostorba.

„A Máriaradna című fejezet az 1952–1953 közötti időszakot meséli el: a radnai kolostorban eltöltött nyomorúságos egy évet. A kommunisták azzal a céllal zsúfolták össze a 150 embert, kitéve mindenféle lelki terrornak, zaklatásnak, hogy maguk kérjék a rendjük feloszlatását. A várt eredmény elmaradt, ehelyett Erdély minden részéről megindultak a hívek, élelmet vittek nekik, így fejezve ki együttérzésüket a ferencesekkel az őket ért igazságtalanság miatt. A rend tovább élt, mert – egyébként az egész könyvből áradó – optimizmussal tagjai élni akartak” – emeli ki Borsodi.

Dés, az erdélyi Fioretti (1953–1964) a kötet legkiterjedtebb fejezete. Máriaradnáról ide deportáltak 47 szerzetest, akik Lászlófy Árpád nyugalmazott dési kántor szerint: „A folyosón aludtak, négyen-öten egy szobában, egymás hegyén-hátán.” A Szekuritáté emberei nem engedték, hogy elhagyják kényszerlakhelyüket, megfigyelés alatt tartották őket, és fenyegették, ha észrevették a lakhelyelhagyási tilalom megszegését. A ferencesek semmilyen körülmények között nem veszítették el humorérzéküket, fiatalos lendületüket. Amikor a hatóságok kötelezték, hogy jelenjenek meg a milícián, akkor hármas sorokban vonultak fel, hogy kötelezettségüknek eleget tegyenek. Mikor meglátták őket a hatóságok, kijelentették, hogy többet ne jöjjenek, inkább ők szállnak ki ellenőrzésre. Désen egy helyre kerültek a rend elöljárói, a vajdahunyadi teológia tanárai és a tanulni vágyó fiatalok, akik kényszermunkára való ítélésük előtt szerzetesi papságra készültek. A háromévi munkaszolgálatból a rendbe visszatérő P. Márk József, P. Bartók Albert és P. Stelli Benedek atyáknak lehetőségük adódott titokban tanulni. Három évfolyam ferences papot szentelhetett fel ugyancsak titokban a boldog emlékű püspök, Márton Áron.

Az 1966–1989 közötti időszak, A szétszóratás évei következtek. Ha csoportosan nem tudták a rendet megtörni, a hatalom a szétszóratásukkal próbálkozott. Itt már egyéni életutakon sejlik fel a rend fennmaradásáért folytatott küzdelem története.

Nemcsak a múltról, hanem a rend jelenkori életével is foglalkozik röviden, az utolsó fejezetben Sarány István könyve.

Borsodi Kuncz Aladár Fekete kolostorához hasonlította a ferencesek elbeszéléseiből kirajzolódó történetet. „Kuncz Aladárnak, az írónak és társainak az a bűnük, hogy nem a Franciaországgal szövetséges államok valamelyikének az állampolgárai. Az 1919-ig tartó abszurditásra úgy válaszolnak, hogy igent mondanak az életre, élni akarnak, szellemi műhelyt hoznak létre: színházat szerveznek, olvasnak, zenélnek. Valami hasonló történik Máriaradnán, majd később Désen is: az abszurditásra – hiszen a szerzetesek bűne is csak az volt, hogy szerzetesek és magyarok, ezért internálják kényszerlakhelyre – értékteremtéssel válaszolnak, kultúrával, és főként az Istenbe vetett hitüknek köszönhetően a maguk számára élhetővé, elviselhetővé teszik a létezést. P. Benedek Domokos a Szent Ferenc-i ígéret beteljesedését látja a Máriaradnán eltöltött időben: »Szent Ferenc megígérte – hogy ha a világnak csak egyetlen kenyere lesz – mondván: Ne búsuljatok, mert ha az isteni gondviselésben bízni fogtok, akkor annak az egy kenyérnek a fele a tiétek lesz, ferenceseké. És Máriaradnán ezt kézzelfoghatóan tapasztalhattuk. «”

Szőcs Lóránt

szekelyhon.ro, 2010. 05. 14, péntek

Szent Ferenc erdélyi virágoskertje

Hat egymásba fűzött interjú, hat ferences szerzetes vallomása a rend erdélyi, megpróbáltatásokkal teli időszakáról – egészen tömören így lehetne ismertetni Sarány István legújabb kötetét. A Pallas-Akadémia gondozásában idén megjelent Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen című könyv egyházi és világi berkekben egyaránt visszhangos volt, a budapesti könyvhéten is nagy sikerrel mutatták be.

Valójában a hit és tisztesség megtartó erejéről, az erdélyi ferences rendtartomány szilárd helytállásáról és az összetartás iskolapéldájáról tesz bizonyságot az a sok vallomás, amelyet az interjúkészítő Sarány István kötetbe rendezett és tematikus tagoltsággal tálalt.

A hat megkérdezett: P. Bartók Albert OFM ny. somlyói gvárdián, P. Benedek Domokos OFM exprovinciális, Lászlóffy Árpád dési kántor, P. Márk József OFM, ugyancsak ny. somlyói gvárdián, P. Pap Károly Leonárd OFM kolozsvári gvárdián és tartományfőnök-helyettes, valamint P. Szalontai Barnabás OFM szamosújvári gvárdián.

A kötet elején a háborús időszakban kibontakozott hivatásokról, meghallott hívó szóról, a titokban végzett papszentelésekről, a szekuritáté megfélemlítéseiről, majd pedig a vajdahunyadi ferences teológia megszüntetéséről mesélnek a szerzetesek. Mindannyian keserűen említik 1951. augusztus 20-át, amikor a provincia védőszentjének ünnepén a rendtartomány mintegy 150 tagját a máriaradnai kolostorba internálták. A hatóságok abbéli reményét, hogy ilyen körülmények között a szerzetesek maguk fogják kérni a rend feloszlatását, nem váltották be. Sőt, mérhetetlen összefogást eredményezett a kényszerlakhely. Az Esztelnekre, Körösbányára és Désre – ugyancsak kényszerlakhelyekre – szétosztott szerzetesek személyi igazolványába bepecsételték a DO rövidítést (domiciliu obligatoriu), ezért van az, hogy a kötetben csak DO-s világként említik a tizenkét évnyi időszakot, amelyet a ferencesek mély hittel társult élni akarása jellemez. Ezért fogalmaz maga a szerző is úgy, hogy „a barátok története nem szenvedéstörténet, vallomásaikat áthatja a Szent Ferenc-i derű, ezért nevezte Szent Ferenc erdélyi virágoskertjének, erdélyi Fiorettinek dési kényszertartózkodásukat P. Benedek Domokos”. E fájdalmakkal, meghurcoltatásokkal teli virágoskertnek köszönhető, hogy Szent Ferenc erdélyi provinciáiba ma is érkeznek új hivatások.

A kötet nagy erénye a témaválasztáson és a vallomások időrendi tagolásán túl éppen a szerző hozzáállása. Abban a tiszteletteljes és alázatos hozzáállásban, amelynek eredményeként a megszólaltatott ferencesek szófordulatai és gondolatfűzései sem csorbultak. A gyakorlott újságíró és főszerkesztő Sarány István megtehette volna, hogy szöveggondozás címszó alatt úgy szerkeszti meg, úgy stilizálja az interjúban elmondottakat, hogy lefarag a mondatok életszerűségéből. De a könyv és az olvasó szerencséjére, Sarány István nem így tett. Ennek köszönhető, hogy az olvasó úgy érezheti, neki mesélnek a barátok, ő hallgatja Albert atyát, József atyát stb. És ugyancsak ennek a mértéktartó magatartásnak köszönhető, hogy olyan kifejezések, tájszavak vagy épp a kommunizmus hozta megnevezések is a szövegben maradtak, amelyek lábjegyzetre szorultak, de amelyeknek köszönhetően a vallomások megkérdőjelezhetetlenül hitelesek. A szerző érdeme, hogy a hat interjú birtokában nem interjúkötetet állított össze, hanem szerényen visszahúzódott, a beszélgetés fonalát terelgető kérdéseit elhagyta, és engedte, hogy csak a megkérdezett ferencesek szólaljanak meg.

Antal Ildikó

Megjelent a Vasánap keresztény kulturális hetilap 2010. július 18-i számában, XX. évfolyam 29. szám

Erdélyi Fioretti

Érdekes és ugyanakkor lebilincselő olvasmány a Pallas-Akadémia Könnykiadásában megjelent Erdélyi Fioretti, amely történet a kommunista időszakot felölelő ferencesek életéről és rendházukról szól. Őszinte vallomásokkal és személyes eseményekkel felvértezett mű. A visszaemlékezések mellett a könyv témája dokumentált anyagra is támaszkodik.

Az említett rendszer nehezen tűrte mindazt, ami szilárd alapokra épült, főleg a hitet. Cselszövéses fondorlattal igyekezett felszámolni-lerombolni mindazt, amit több évszázadon át lelki tisztasággal építettek fel az egyházi rendek, de a rendszer ez idő alatt nem kímélte a felekezetek működését sem. A kommunista hatalom minden erővel korlátozta tevékenységüket. A ferencesek tizenkét esztendeig voltak kényszerlakhelyen. Megjártak néhány gyűjtőközpontot, de tevékenységüket tovább végezték. Jó példa erre, hogy Désen titokban három évfolyam végzett teológián, akiket pappá is szenteltek, szintén titokban.

A könyv szerzője, Sarány István időszakokra bontva fel az események zajlását, meséli el a ferencesek "lelkével" az általuk megtett nehéz utat a háborús időszakon át az 1989-es eseményekig és az ezt követő felgyülemlett tevékenységek megkezdéséig.

A könyv a ferencesek példás magatartásáról élő bizonyítékként beszél, pontosabban, arról hogy miként sikerült megőrizni hitüket, tisztességüket ebben a furcsa és kegyetlen világban. A ferencesek végigjárták a kommunista poklot, anélkül hogy megtörjenek, összetartozásukról adtak tanúbizonyságot. Ráadásul a rendszernek dugába dőlt a rend feloszlatása is. Pedig megalázták őket, lelki terrort alkalmaztak, kényszerlakhelyre vitték, embertelen munkakörülmények között dolgoztatták...

A hit megtartó ereje sikerült átvészelni mindent. Példás magaviseletük, tisztességük és derűs felfogásuk, valamint Istenközpontú világképük átsegítette őket a mába.

A könyv szól mindazokhoz, akik csüggedtek, és nem látnak kiutat a rájuk nehezedő megpróbáltatásokból. Nemcsak egy történelmi és egyházi vonatkozású témát rejt magában az olvasmány, hanem lélektisztító és biztató hatása is van, mindazon bajok orvoslására, amelyekkel mi emberek, szembe kell néznünk nap, mint nap, mert íme van példa a szabadulásra és az üdvösségre.

Érdemes legalább egy példányt vásárolni a közkönyvtáraknak e nagyszerű kötetből, és jó lenne, ha ott lenne az iskolai könyvtárak gyűjteményében is.

Borbé Levente

könyvtáros

http://hriskkonyvtaros.blogspot.com/2010/07/erdelyi-fioretti-erdekes-es-ugyanakkor.html

Borsodi L. László

Az üldöztetések boldogsága^*

Sarány István: Erdélyi Fioretti. Ferencesek kényszerlakhelyen.

                                    Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010

P. Pöhacker Balázs emlékének

A Ferences Világi Rend[1]honlapján[2]azt olvashatjuk, hogy a Fioretti az I Fioretti di san Francesco című könyv rövid elnevezése. Jelentése: Szent Ferenc Virágoskertje vagy Szent Ferenc kis virágai. A fioretti a latin floretum fordítása, és a középkori irodalom egyik közkedvelt műfajának a megnevezése. A florétumoknak vagy florilégiumoknak azokat a szájhagyományban élő, majd lejegyzett legendakompozíciókat nevezték a középkorban, amelyek gyakran a mai kritikai érzéktől merőben eltérően, innen-onnan összeszedegetve egy-egy szent életének csodáit, példáit, tanításait tartalmazták.[3]

Sarány István Erdélyi Fioretti című könyve tehát számos vonatkozásban egy több százéves hagyományt folytat, amelyet mind a téma, mind a kötetben megszólaltatott szerzetesek beszédmódja erdélyivé tesz. Ha a címet metaforikusan a bőség, a gazdagság helyeként is értelmezzük, akkor az alcím – Ferencesek kényszerlakhelyen – rögtön kérdéseket tesz fel: milyen történeteket fogunk olvasni, milyen lehet az a virágoskert, amelynek a szereplőit, a Szent István királyról nevezett Erdélyi Ferences Rendtartomány szerzeteseit éppen azért internálták 1951. augusztus 20-áról 21-ére virradó (egyetlen!) éjszaka a kommunista hatalom emberei, hogy magát a magyar nemzetiségű szellemi-vallási virágoskertet felszámolják?

A könyv fr. dr. Orbán Szabolcs OFM tartományfőnök előszaván és a szerző Elöljáró sorok című bevezetőjén kívül hét fejezetből áll. Ezekben ferences szerénységre valló módon nincs szerzői elbeszélés, azaz van, csak másként: hallgatva létezik, úgy, hogy átadja a szót a ferences szerzeteseknek, ő pedig figyel és meghallgat, az olvasót is hasonló magatartásra késztetve. Ha valaki a könyv címe és alcíme alapján rendtörténetet várna, téved: nem objektív történetet fog olvasni, hanem szubjektív, a florétumok orális eredetére jellemző, ennek a könyvnek a megjelenéséig csak a szájhagyományban létezett erdélyi ferences történeteket, amelyeket Sarány István lejegyzett, kötetté szerkesztett. Emberi sorsok elbeszélését olvashatjuk, miközben a beszélők személyes érintettsége és tapasztalata alapján több nézőpontból megmutatkozik az erdélyi ferences rendtartomány tragikus történeti időszaka: a kommunista hatalom által halálra ítélt és ennek következtében túlélésre berendezkedett erdélyi ferencesek életének 40 éve.

Az adatközlők, P. Benedek Domokos jelenleg Déván élő volt tartományfőnök, az udvarhelyi zárdában szolgáló P. Pap Károly Leonárd, néhai P. Szalontai Barnabás és P. Bartók Albert, a 41 éve, 1969-től Csíksomlyón élő P. Márk József, illetve Lászlóffy Árpád nyugalmazott dési kántor a Hívó szó című első fejezetben személyes benyomásaik alapján az 1947-ig terjedő időszak történéseit mesélik el – a szerzetesek a háború rémségei közepette bontakozó hivatásukról, illetve a tartomány életéről szólnak.

A Szent Atanáz nyomdokain című második rész az 1947-től 1951. augusztus 20-ig tartó időszakot mutatja be: titokban történt papszentelésről, a Szekuritáténak a Vajdahunyadon működő ferences teológiát megszüntető intézkedéséről, a belügyesek megfélemlítő akcióiról ad hírt. P. Szalontai Barnabás a szamosújvári kolostor lakójaként így emlékezik vissza a teológia ügyére: „Munkásruhát öltöttek magukra a szekusok vagy a rendőrök, és azzal jöttek, hogy bennünket elzavarjanak, hogy, kérem, mi menjünk el, mi munkások nem nézhetjük, hogy egy ilyen nagy munkásvárosban ferences teológia legyen.”[4]P. Márk József erről ezt mondja: „`49 októberében, szeptember közepén és akkor november 30-án hatóságilag, erőszakkal, fegyveresen jöttek, és ijesztgettek, és kidobtak a teológiáról.”[5]A hatóságok által a teológiáról több társával együtt hazaküldött és munkaszolgálatra behívott P. Bartók Albert pedig a következőket mondja a nehéz időszakról: „Az első három hónapot a Negoiu alatt, patakban töltöttem, s ki kellett minden nap négy köbméter követ termelni (…). Aztán voltam útépíteni Slatina, Craiova, azon a vidéken, hadgyakorlatnak készíteni elő az utat, és ősszel aztán átvittek Lugosra, s ott kezdődött meg a tulajdonképpeni munkaszolgálat.”[6]A felidézett emlékek mind olyan mozzanatok, amelyek a kommunista hatalomnak a ferences rendet érintő legsúlyosabb retorzióját jelzik előre: 1951. augusztus 20-a éjszakáját, a barátok nagycsütörtök éjjelét.

A harmadik fejezetben, a Szent István éjszakájában a beszélők azokat a körülményeket mesélik el, hogy a rendtartomány védőszentjének ünnepén hogyan gyűjtötték össze a bűnözőkként kezelt mintegy 150 ferences szerzetest egyetlen éjszaka egész Erdélyből, és miként internálták őket kijelölt kényszerlakhelyükre, a máriaradnai kolostorba. Franz Kafka A per[7]című művének abszurditását idézi P. Benedek Domokosnak az el nem követett bűnöket büntető hatalom pribékjeinek viselkedéséről szóló története: „Két napon keresztül tartott az utazás. Mintha az ismeretlenbe mentünk volna. Amikor megérkeztünk Máriaradnára, átadtak a lippai hatóságoknak, és azok fegyveresen kísértek be a zárdába. (…) P. Pöchaker Balázs volt ott a házfőnök. (…) Amikor, ugye megérkeztünk, a fegyveres kísérő átadott minket a házfőnöknek, és azt mondta: Ezekre nagyon jól vigyázzon (…), mert rettenetesen sokat kerestük őket, s kint a Hargitán fogtuk el, paktáltak a partizánokkal.”[8]

A Máriaradna című fejezet az 1952–1953 közötti időszakot meséli el: a radnai kolostorban eltöltött nyomorúságos egy évet. A kommunisták azzal a céllal zsúfolták össze a 150 embert, kitéve mindenféle lelki terrornak, zaklatásnak, hogy ha nem is tudják a tanító szerzetesrendekhez hasonlóan direkt módon felszámolni a provinciát, akkor olyan körülményekbe hajszolják őket, amelyeknek a hatására maguk a barátok[9]fogják kérni azt, amit a berendezkedő hatalom 1948-ban kifelejtett a szerzetesrendeket sújtó rendeletből:a feloszlatást.

A várt eredmény elmaradt, ehelyett Erdély minden részéről megindultak a hívek, élelmet vittek nekik, így fejezve ki a ferencesekkel való együttérzésüket az őket ért igazságtalanság miatt: „(…) a hívek mindenhonnan – Háromszéktől elkezdve Fogarasig, Csíkból, Szatmárról, Nagykárolyból, Dés környékéről (…) hozták nap mint nap az élelmet. (…) Sokszor zaklatták őket a hatóságok, hogy mit keresnek, miért mennek oda, de kerülő utakon, sokszor egészen csodálatos módon sikerült bejutniuk a zárdába, és át tudták adni nekünk.”[10]– emlékezik vissza P. Benedek Domokos. A rend tovább élt, mert – egyébként az egész könyvből áradó – optimizmussal tagjai élni akartak. A kényszerlakhely falai között pezsgő szellemi élet zajlott – Erdélyi Ferences Futár címmel lapot szerkesztettek, illetve szabadegyetemet szerveztek: „Sokat, nagyon sokat tanultunk ezekből a szabadegyetemi előadásokból. A növendékek is kivették belőle a részüket. Mi, mint növendékek, ugye, dolgozatokat írtunk a tanárok által kiadott témákra, akár zenei, akár történeti, akár más, vallásos dolgokról. Ez azért is volt, hogy abban a zártságban el ne poshadjon a szellem.”[11]– mondja P. Pap Károly Leonárd.

Sarány István Erdélyi Fiorettijében ugyanazt a magatartást és értékrendet véljük felfedezni, mint a véleményünk szerint több tekintetben rokonságot mutató Kuncz Aladár-regény világában, a Fekete kolostorban[12]. A dokumentumregény alaphelyzete az, hogy az I. világháború kitörésekor, 1914-ben Franciaországban internáló táborba gyűjtenek, és különböző várbörtönökben öt éven át tartanak fogva minden külföldi állampolgárt. Kuncz Aladárnak, az írónak és társainak az a „bűne”, hogy nem a Franciaországgal szövetséges államok valamelyikének az állampolgárai. Az 1919-ig tartó abszurditásra úgy válaszolnak, hogy igent mondanak az életre, élni akarnak: szellemi műhelyt hoznak létre: színházat szerveznek, olvasnak, zenélnek. Ami Kuncz művében részben fikció, az Máriaradnán, később Désen tapasztalati értelemben vett valóság, ugyanis valami hasonló történik az összegyűjtött erdélyi ferencesek életében is: az abszurditásra – hiszen a szerzetesek „bűne” is csak az volt, hogy szerzetesek és magyarok, ezért internálják kényszerlakhelyre – értékteremtéssel válaszolnak, kultúrával, és főként az Istenbe vetett hitüknek köszönhetően a maguk számára élhetővé, elviselhetővé teszik a létezést. P. Domokos a Szent Ferenc-i ígéret beteljesedését látja a Máriaradnán eltöltött időben: „Szent Ferenc megígérte – hogy ha a világnak csak egyetlen kenyere lesz – mondván: Ne búsuljatok, mert ha az isteni gondviselésben bízni fogtok, akkor annak az egy kenyérnek a fele a tiétek lesz, ferenceseké. És Máriaradnán ezt kézzelfoghatóan tapasztalhattuk.” [13]

A Gondviselőbe vetett hit hatja át a tizenkét éves dési internálás idejét, és az ezt az időszakot bemutató, a kötet legterjedelmesebb részét kitevő fejezetet, amelynek címe: Dés, az erdélyi Fioretti (1953–1964). Désen is a Noirmoutier-i vagy Markovits Rodion riportregényének, a Szibériai garnizonnak[14]a világa fogadja a Máriaradnáról ide deportált szerzeteseket,[15]akik Lászlófy Árpád nyugalmazott dési kántor szerint: „A folyosón aludtak, négyen-öten egy szobában, egymás hegyén-hátán. Aztán, ugye, se bútor, se… Később szereztek ágyakat valahonnét. Szóval eléggé nyomorúságos körülmények között zajlott az élet.”[16]

A kötet beszélői a dési 12 év kényszerlakhelyes időszakot DO-s világnak nevezik, amely a személyazonossági igazolványukba bepecsételt „domiciliu obligatoriu”kifejezésből származik. Ez a két betű jelölte a kényszerlakhelyet és az ezzel együtt járó mozgáskorlátozásból származó állandó lelki terrort, amelyben kénytelenek voltak élni. A Szekuritáté emberei ugyanis állandóan figyelték őket, és fenyegették, ha észrevették a lakhelyelhagyási tilalom megszegését: „Minden hónapban kétszer jöttek a hatóságok, és ellenőriztek bennünket. Vagy elsején vagy tizenötödikén s a hónap végén lejöttek. (…) aztán (…) kiadták a parancsot, hogy mostantól kezdve mi menjünk fel az akkori milíciára, mi jelentkezzünk.”[17]– mondja P. Domokos. A ferencesek semmilyen körülmények között nem veszítették el humorérzéküket, fiatalos lendületüket. Ezt jól példázza az, ahogyan a hatalom kontra szerzetesrend huzavonájában a páterek feltalálták magukat: „Hát erre (…) összebeszéltünk szépen – folytatja a volt tartományfőnök –, hogy felöltözünk szépen a rendi ruhába, habitusba (…) sorba állunk, fegyelmezetten, és úgy fogunk fölmenni, az egész társaság. Voltunk vagy 38-an, ez elég nagy létszám még katonákból is. Felálltunk hármas sorba, és a városon végigmeneteltünk. (…) Amikor fölértünk a rendőrségre, és megláttak így bennünket, hát ordítottak ránk rettenetesen. (…) hazakergettek bennünket, s azt mondták: na, többet ne jöjjenek ide, inkább elmegyünk mi.”[18]

Ennek az időszaknak az adta a jelentőségét, hogy Désen egy helyre kerültek a rend elöljárói: a vajdahunyadi teológia tanárai és a tanulni vágyó fiatalok, akik szerzetesi papságra készültek, de korábban kénytelenek voltak abbahagyni tanulmányaikat, mert munkatáborba kellett menniük, arra kényszerülve, hogy időszakosan elhagyják a rendet. Így a háromévi munkaszolgálatból a rendbe visszatérő P. József, P. Albert és P. Stelli Benedek atyáknak például lehetőségük adódott titokban, azaz klandesztin[19]módon folytatni a teológiát olyan körülmények között, amelyek – a klasszikus florétum műfaji sajátosságainak megfelelően – a ma emberének világa számára távoli, szinte elképzelhetetlen. P. Leonárd erről így mesél: „(…) rendszeresen, minden nap megvoltak az órák. Egy olyan szobában, egy kicsi cellában tanultunk, ahol négy ágy volt, és a cella közepén volt egy ilyen kicsi folyosó, ahol két ember el tudott menni, ha szembefordultak egymással. De ott csináltunk egy kis helyet az asztalnak, oda ültettük a tanárt. A teológiai tanárok ott ültek, mi körülvettük az asztalt, és úgy tanultunk, az órákat rendszeresen tudtuk végezni.”[20]A ferences rend élni akarásának, az isteni kegyelem jelének tekinthető, hogy a 12 év alatt három évfolyam ferences papot szentelhetett fel ugyancsak titokban Pacha Ágoston[21], majd a boldog emlékű püspök, Márton Áron.

A fejezet 1964-ig vezet: miután a hatóságok úgy látták, hogy az ő szempontjukból nem eredményes a szerzetesek zaklatása, és nem tudják megtörni őket, 1961. június 28-án a rend elöljáróságát letartóztatták. 1961-től kezdve különböző időkben számos szerzetest koncepciós perekben elítéltek, és bebörtönöztek, köztük: P. Gurzó Anaklétot, P. Benedek Fidélt, P. Écsy Jánost, P. Pöhacker Balázst, P. Bálint Szalvátort, P. Hajdu Leándert, P. Angi Csabát, P. Fodor Pelbártot és másokat. Háromtól tizenöt évig terjedő börtönbüntetésre ítélték őket, a kolostorokban maradt testvéreket pedig arra kényszerítették, hogy vádlókként valljanak elöljáróik ellen, de a Szekuritáté ebben sem járt sikerrel. 1964-ben a rendi elöljárókat szabadon bocsátották, de nem engedték őket vissza a kolostorokba, hanem különböző plébániákra szórták szét.

Az 1966–1989 közötti időszak, A szétszóratás évei következtek – erről beszél a következő fejezet. Személyes hangszerelésben, egy-egy életúton keresztül mutatja be, milyen élet zajlik a provincia különböző kolostoraiban, hogyan küzdenek a többnyire magányosan vagy nagyon kicsi közösségekben élő, szétszórt ferencesek azért, hogy népüket szolgálhassák, hogy reményt adhassanak a reménytelenségben; hogyan folytatnak kiszorított helyzetben emberfeletti küzdelmet államosított kolostoraikért, amelyeket vagy teljesen elvettek (Vajdahunyad), vagy amelyekben évtizedekig csak megtűrtekként élhettek, egy-két szobát hagyva meg számukra (Csíksomlyó, Kolozsvár). Vajdahunyadi éveire P. Albert így emlékezik: „Hunyadon nem a rendházban laktam, hanem a kápolnában. A kápolnának az első részét elfalazták, ahol az oltár volt, s ott jó kicsi szoba jött létre, de ott volt az oltár is, s volt két ágy, és én ott laktam. S a főnököm, Valérián atya a sekrestyében. 23 évig a sekrestyében lakott.”[22]

A kommunizmus éveinek heroikus, de a beszélők által nem heroizált küzdelme – úgy tűnik – 1989-ben véget ért, és győzött Szent Ferenc, valmint az erdélyi ferencesek szelleme a gubbiói farkasra emlékeztető szekusok ember-, vallás- és kultúraellenes világán. Hatalmukat azonban más erők vették át. A Magára talál a rend című fejezet olvasatunkban arról ad hírt, hogy miként tud az erdélyi rendtartomány megküzdeni a kommunizmus bukása utáni időszak új kihívásaival. Túlélte az őt kihalásra szánt kommunizmust, ám a 40 év hatásait mind a mai napig nem tudta kiheverni. P. Barnabás, P. Albert, P. Domokos és P. József visszapillantásai a rendszerváltás utáni időszak legégetőbb feladatairól beszélnek: a kolostorok, a volt ferences épületek visszaszerzésének nehézségeiről, a visszakapott kolostorok restaurálásának, újraépítésének embert próbáló munkálatairól, a károk helyreállításáról. A károk helyreállításáról szellemi értelemben is: az utánpótlás megszervezéséről – a 90-es években hogyan és miért jöttek a fiatalok, vannak-e hivatások. Úgy tűnik, a kommunizmusnak vége, de az erőfeszítések a rendszerváltást követően is folytatódnak: az erdélyi ferenceseknek tovább kell küzdeniük, most már ismét fiatalosan, fiatalokkal. Jöttek ugyanis fiatalok a rendbe[23], akik hallgatva az isteni szóra, a ferences életmódot választották, igent mondva arra az erdélyi ferencességre is, amely hagyomány és mentalitás: amelynek a neve küzdeni akarás, elhivatottság, és amely ennek a könyvnek a lapjairól is sugárzik.

A lelki-fizikai nehézségeket, a nyomorúságos körülményeket megszólaltató kistörténetek könyve, Sarány István Erdélyi Fiorettije ugyanis nemcsak azért megrendítő a ma olvasója számára, mert megmutatja egy embertelen kor agymosott rendszerének és rendszerembereinek gátlástalanságát, hanem azért, mert azt is megmutatja – és főként ezt mutatja meg –, hogy a mérhetetlen testi szenvedést, lelki terrort hogyan hatja át a Szent Ferenc-i derű, a hit, a kötelesség- és a hivatástudat. P. Barnabás emlékeiben például a teológia elvételének híre így él: „Csak a testünkön keresztül! Ha végigtaposnak bennünket, ha meglőnek, ha megölnek, akkor elmegyünk, de csak az erőszaknak engedve hagyjuk itt a teológiát.”[24]P. Albert lelki frissességét, üde szellemét, a rend iránti elkötelezettségét és szilárd hivatástudatát idézik az alábbi részletek: „Bementem Désre, s ott Benedek Fidél atya volt, hosszasan, az egész elnyomás alatt szinte ő volt a tartományfőnök, s kérdezte: mit akarsz? Mondom: Főatya, szeretnék tanulni. De hát nem látod, hogy kényszerlakhelyen vagyunk, vállalod velünk? Mondom, nem bánom, akármit, ha szíjat vágnak a hátamból, csak tanulhassak. De nem volt hol lakni, mert a kolostornak csak az egyik részébe volt ez a csoport ferences berakva…”; „A hivatásomat nagyon szerettem, és soha nem bántam, akármilyen nehéz volt, akármilyen szegénység volt, akárhova osztottak be, soha nem bántam meg, s most is, ha újra kellene, ezt kezdeném.”[25]

A ferences rend egykori és néhány még ma is élő tagjának magatartásán keresztül arra kapunk példát, hogy határhelyzetben, hitet próbára tevő időkben hogyan lehet nemet mondani az igazságtalanságra, hogyan lehet jó, érvényes válaszokat adni, hátrányból, kiszorítottságból értéket teremteni – Erdélyi Fiorettit. P. József megadja, hogy mi ennek a magatartásnak a magyarázata, ennek az értékteremtésnek a kulcsa, egyben emberi hitvallását és a jövő nemzedéknek szóló útmutatását is megfogalmazva: „Csakis a hivatástudat adott erőt a sok nehézség átvészeléséhez. Mert olyan erős volt a hivatástudat, hogy mi a Szent Ferenc-rendben akarunk Istennek szolgálni, hogy attól még a vértanúság árán se tágítunk.”[26]Ez a tudat, az isteni gondviselésbe vetett hit értethette meg velük, és értetheti meg velünk, olvasókkal, hogy – Köves Gyurihoz, Kertész Imre Sorstalanság című regényének főszereplőjéhez hasonlóan, aki a lágerek boldogságáról beszél[27]– a kötet ferences szerzeteseinek mindegyike számára mit jelentett megélni az elnyomás nehéz éveiben a boldogságot, és mit jelent utólag is fontosnak érezni a boldog pillanatokat. P. Barnabás írja, hogy élete legboldogabb éve az volt, amikor 1945-ben hazatérve a háború borzalmaiból Mikházán elkezdhette a noviciátust: „(…) életem legboldogabb időszaka volt a noviciátus (…), mert tele voltam idealizmussal, és mert az a ferences szellem annyira élt bennem (…).”[28]Ugyancsak az elnyomás éveinek boldogságáról beszél P. József is. Titokban történt pappá szentelésével kapcsolatban írja: „(…) azt mondtuk, immár vihetnek Szibériába is, már fel vagyunk szentelve, nem számít semmi. Ez volt magunk közt a vélemény. Talán ez volt addigi életem legboldogabb karácsonya, mert akkor felszenteltek.”[29]

Sarány István kiváló munkájának és szerkesztői megoldásának köszönhetően a könyv a fentiekben körvonalazódó értékeket, emberi magatartást hitelesen láttatja. Azoknak, akik ismerték vagy ismerik a kötet szereplőit[30], könnyű dolguk van, ami a hitelesség kérdését illeti, hiszen a személyes érintettség okán olvasatuk szubjektívebb, és így a könyvben olvasható szövegek a megszólalókról már korábban kialakított képet mintegy megerősítik, alátámasztják. Annak alapján, ahogyan fogalmaznak a szerzetesek, valósággal hallható a hangjukat. Ez a könyv azonban a mindenkori olvasónak szól, vagyis azoknak is, akik nem ismerik, vagy nem ismerték a pátereket, és meggyőződésünk, hogy azoknak is hiteles a kötetben érvényesülő értékrend. Ennek markáns felmutatása pedig az interjúkészítő és szerkesztő, Sarány István  érdeme. A visszaemlékezők szövegét ugyanis meghagyta élőbeszédszerűségükben, és a szövegmozaikokat úgy rendezte el, hogy ugyanarról a témáról, kérdésről szólva a szerzetesek véleménye, saját történeteik kiegészítik egymást, párbeszédet folytatnak egymással, kiemelve egy-egy esemény vagy szellemi érték fontosságát. A legtöbb, amit egy szerzetesi, testvéri közösség elérhet: hogy úgy szólnak a maguk egyéni belső (lelki) és külső útjáról, hogy – mint egy családban – mindig tudnak egymásról, ismerik egymást és egymás igényeit, gondjait, népük hétköznapjait és problémáit. Ebből az önismeretből, az egymás és mások iránti empátiából, illetve az egész könyvben átütő erejű bizalomból, valamint az isteni gondviselésbe vetett hitből eredeztethető a humor, amely hozzátartozik a ferencesek létszemléletéhez. Nem lehet megrendültség nélkül olvasni az alábbi sorokat. P. Albert írja Somlyóra kerülésével kapcsolatban: „Hogy mit jelentett házfőnök lenni Somlyón? Megmondom, mi volt a titka: József atya irányított, én gyengébb voltam. Azt is írta, mikor szó volt róla, hogy kell menni melléje, mert Balázs atya már beteg volt, s kérezett el onnan, és én azt írtam, hogy nem merek oda bemenni, mert az a nagy templom, s én ilyen kicsi csük-pük ember. (…) S azt írta József: gyere csak nyugodtan, mert irányítlak. Később mondtam neki: ugye, milyen nehéz irányítani? De tényleg, ő ott volt sokáig, tudott mindent, úgyhogy nem volt nehéz nekem. Nem volt nehéz. Mindent tudott, hogy mi hogy megy. S akkor nem volt gond, csináltuk mi ketten. Úgy összenőttünk mi, hogy egymás tudta nélkül semmit nem csináltunk.”[31]

Csíksomlyó többször előfordul a kötet szereplőinek beszédében. Bátran állíthatjuk, hogy a mindenkori idők erdélyi ferences szerzeteseinek abszolút érték, tájékozódási pont, a rendtartomány súlypontja. A Csíksomlyóról szóló vallomások legfrappánsabbját talán P. Albert fogalmazza meg mind a saját, mind a rendtartomány szempontjából: „(…) aki Somlyón nem érzi jól magát, annak a fejivel baj kell legyen.”, majd hozzáteszi: „(…) mi, a ferencesek Somlyó nélkül nem tudnánk élni itt, Erdélyben.”[32]Tegyük hozzá: Csíksomlyó sem lett volna, és nem lenne az, ami a ferencesek nélkül – sem a jelenben, sem a jövőben. Erdély, Erdély kultúrája, oktatása, könyvkiadása és ezek története nem lenne teljes; katolikus népének vallási lelkülete még ilyen sem lenne nélkülük. Jelenlétük lelki-szellemi igény, amelynek mindig meg akartak és meg is feleltek az erdélyi ferencesek. Ez a törekvés fogalmazódik meg P. Domokosnál is: „Hát ezek lennének, Isten segítségével, a vágyaink, az elgondolásaink, hogy annak a népnek, a mi népünknek, amelyből jöttünk, és amelyhez hasonlóan küldetésünk van, el tudjuk vinni az evangéliumot, azt az isteni üzenetet, azt az örömhírt, ami lelkileg fölemeli őket, ami értelmet, célt ad az életüknek. Ami megfogalmazza, hogy miért vagyunk a földön.”[33]Ennek a szellemiségnek,  mentalitásnak, világlátásnak, hitnek a fel- és megismeréséért érdemes elolvasni Sarány István könyvét, amely – meggyőződésünk – szakmai vonatkozásban  is nagymértékben hozzájárul majd annak a hiánynak a pótlásához, amelyet a kötet anyagát tudományos összefüggésbe helyező záró tanulmányában Vincze Gábor megfogalmaz:[34]egy még hiányzó, de szükségszerű átfogó munkának a megírásához, amely az erdélyi magyar egyházak második világháború utáni történetét fogja tartalmazni.

Erdélyi macska, erdélyi Fioretti

A Pallas Akadémia új köteteiről

A hét végén immár 16. alkalommal megszervezett Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár nem csak dedikálásokkal, úgymond egyéni könyvbemutatókkal, hanem kiadói estekkel és kiállításmegnyitóval is várta legtöbbször telt házas vendégeit. Péntek délután a Bernády Házban több hasonló rendezvény is követte egymást, délután öt órától a csíkszeredai Pallas Akadémia Kiadó új köteteit ismerhette meg az igen szépszámú közönség. Időhiány okán ezúttal nem felkért méltatók, hanem maguk a szerzők ismertették köteteiket, a házigazda, Nagy Miklós Kund üdvözlő szavai után. A neves írók, költők, képzőművészek között diplomata vendég is helyet foglalt – Balogh György, a Magyar Köztársaság csíkszeredai konzulja, elsőként ő köszöntötte az egybegyűlteket. – Olyan emberként vagyok itt, akinek fél szíve sajnálja, hogy nem végzettsége szerinti szakmáját gyakorolhatja. Magyar történelem-filológia szakon végeztem, annak idején a jezsuita Marosvásárhelyi Gergely példázatgyűjteményét dolgoztam fel. Mi történne, ha nem lennének könyvkiadók? Az irodalom elvesztené azt a közegét, amely rengeteg lehetőséget ad megélhetésre, baráti társaságokra. Egy kultúrtársadalmat kiadói is jellemeznek, Erdély történelmileg is gazdag hely, virágzása ma is tart: folyton új kiadók jelennek meg, a Pallas Akadémia pedig 500. címe fölött tart, és nem a mennyiség, hanem a minőség a fontos – hallottuk a konzultól, majd Sarány István, a kiadó munkatársa mutatta be elsőként saját kötetét. Erdélyi Fioretti (Ferencesek kényszerlakhelyen) – ez a különleges könyv címe, amely az erdélyi ferencesek '51 utáni kálváriáját tárgyalja, az időszakot, amelyben a rend 150 tagját internálták, majd szétszórták az ország különböző városaiban. Három évfolyam végzett klandesztin módon működő teológiájukon, a kötet erről a teológiáról is szól. A ferencesekre a derű jellemző, ezzel élték túl ezt a megpróbáltatást.

Kozma Mária, a kiadó igazgatója gyerekkötettel jelentkezett Marcika-mesék címmel. Mint elmondta, a mesék unokájához szólnak, aki növekszik, és a meséknek lépést kell tartaniuk életkorával. Oly sokat mesélt neki, hogy könyv született belőle. Albert Ildikó a Szentföldön, Egyiptomban és Észak-Egyiptomban járt, erről a kirándulásról írt könyvet, holott a kirándulás – mint hallottuk – zarándokútként indult. Markó Béla régi-új kötettel jelentkezett Az erdélyi macska címmel: – A könyv az idő múlásának a jele, egy tíz évvel ezelőtt megjelent kötet újrakiadása. '89 előtti esszék, kritikák, kisprózák olvashatók benne, és örvendek, hogy a kiadó szerint kiállta az idő próbáját. A cím nem véletlen, a jelzőt mind szívleljük, izgat minket Erdély, több számunkra, mint egyszerű szülőföld vagy haza – hallottuk a szerzőtől, aki az 1991-ben írt kötetcímadó rövidprózát olvasta fel. Tamás Tímea Hangyalkák című verseskötetéről beszélt: – A hangyalkák bennünk élnek. Verseimben voltam már madárijesztő, törpe, de ez nem lélekvándorlás. A hangyalkák gyakran vannak filozófiai mélységekben, és az egyidejűség érdekli őket. A könyvbemutató Váli Éva Dubaj, ahol a madár is izzad című úti beszámolójának (Utak, tájak, emberek sorozat) ismertetésével ért véget, majd rövid szünet után kezdetét vette az est részeként megszervezett kiállításmegnyitó.

Műtermek a polcon

A Pallas Akadémia sorozatban jelentet meg monográfiákat erdélyi képzőművészekről, idén hat-hét kötettel jelentkeztek, ilyen még sohasem volt – mondta Márton Árpád festőművész, a Műterem sorozat szerkesztője. Idén a sorozat külsőt is váltott, keménykötésű lett, és elhalt képzőművészeinkről is megjelent egy újabb kötetsorozat. A Műterem olyan kötetek összessége, amely egyedülálló: kortárs erdélyi képzőművészeket mutat be, mindegyik könyvvel egy-egy kis tárlatunk lesz a polcon – hallottuk Márton Árpádtól, aki a sorozatban szereplő képzőművészek idei tárlatát – a Bandi Kati, Fazakas Tibor, Köllő Margit, Sárosi Csaba, Vargha Mihály és Zsigmond Márton kiállítását – a szakértő szemszögéből mutatta be, egyenként méltatva a kiállítók életművét. Az ugyancsak kiállító Márton Árpád életművéről, művészetéről pedig – zárszóként – Nagy Miklós Kund beszélt.

Nagy Botond

Népújság, 2010. november 18.