Semmi szem idegen, ami emberi

Nyomdában már dr. Balázs Lajos csíkszentdomokosi szokásmonográfiájának negyedik kötete. Az első a lakodalmas szokásokról szólt (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson), a második a halottas szokásokról (Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson), a harmadik a születéshez kapcsolódó szokásvilágot mutatta be (Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson). E három kötetet egészíti ki A vágy rítusai – rítusstratégiák. A születés, házasság, halál szokásvilágának lélektani háttere című terjedelmes munka. A most megjelenő kötet címe: Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson.

A szokásmonográfia eddigi kötetei az átmeneti rítusokról szóltak. Hogyan illeszkedik ebbe a sorba a paraszti nemi kultúrával és nemi erkölccsel foglalkozó munka?

Valóban, átmeneti rítusokról szóltak, vagyis a sorsfordító szokásokról, melyeket én, mai tudásom és tapasztalatom alapján sors-programoknak is nevezek, és amelyeket a rítusok váltanak valóra. A rítusok mindig jelenidejűek és arra szolgálnak, hogy az egyént biológiai és társadalmi érettsége függvényében átvezessék egyik társadalmi állapotból a másikba. Hadd tegyem hozzá azt is, hogy a látszatra egyszerű, és amúgy egyedi sors-események – születés, házasság, halál – az egyén és közösség számára a szokások által társadalmilag fontos eseménnyé válnak, ugyanakkor minden közösséget meghatározó hatalmas kultúrát generálnak. A szokásoknak köszönhetően, persze más tényezőkkel egyetemben, az ember elnyeri társadalmi méltóságát. Talán mondanom sem kell, hogy a születés, házasság, halál életünk három nagy referenciája, és ezek szokásmodelljét a paraszti társadalom művelte ki és őrizte meg erőteljesen. Ezek monografikus leírását készítettem el a magyarságtudomány számára.

Hogyan illeszkedik be ezek sorába legújabb munkám?

Rá kellett jönnöm arra, hogy mindez nem elég a paraszti társadalom fő mozgató erőinek megismeréséhez, hogy az emberi élet hármas csúcsa nem áll, mert nem állhat önmagában. Köztük nagy idő intervallumok léteznek, és bennük munka, vágyak, szenvedélyek, birtokviszonyok, érdekek, viszályok, becsület, szégyen, félelem, indulatok, szerelmek és gyűlöletek, emberi kapcsolatok, viszonyok zajlanak, mocorognak, gomolyognak, robbannak, csitulnak, füstölögnek, mint egy élő vulkán. Ebből a különös vegyületből sugárzik ki a három sorsforduló szellemi, lelki és tényszerű megvalósulásának tüze, melege, titka, átka, csapása. És ezekből semmi sem nevezhető, minősíthető kultúrán kívüli jelenségnek. Rá kellet tehát jönnöm, hogy az, amivel annyiszor találkoztam a három sorsforduló kutatása során, de amit tartalmi körülhatároltság miatt egyikbe sem tudtam, csak kis részben beilleszteni, de róluk leválasztani sem – a nemiség és kultúrája –, a paraszti lét megkerülhetetlen kötőanyaga. „Annyit nem imádkoztunk, s egyeb dolgainkról annyit nem beszélünk, mint erről”, mondja egyik adatközlőm. Más szóval, a nemiség „a világ közepe”, vagy majdnem az, a szó valós és átvitt értelmében is. Vallom, és könyvemmel ezt próbálom bizonyítani, hogy a paraszti nemi műveltség és a szervesen hozzá tartozó erkölcs, az önmagára utalt emberi közösségek óriási szellemi teljesítménye. Az élet titkait – a nemiség titkai a haláléval vetekednek – történelmileg senki nem fürkészte annyira közelről és olyan mennyiségi nagyságrendben, mint a természet közvetlen közelében élő, a földdel szinte mitikus kapcsolatban élő (székely) földműves. Hiányérzetemet tehát így akartam, így próbálom csillapítani.

Miért kellett elteljen több, mint tíz év az előző kötetek megjelenése és az új könyv nyomdába kerülése között?

A harmadik, a születésnek szentelt monográfiám 1999-ben jelent meg. Tőzsér Józsefnek, a kötetet megjelentető Pallas-Akadémia Könyvkiadó igazgatójának akkor megígértem, hogy a következő a paraszti nemiségről fog szólni. Sajnálom is, restellem is, hogy ennyit késlekedtem. Igazából nem vesztegettem az időt, csak másra kellett fordítanom. De nem bántam meg. Egyetemi szak szervezésével bíztak meg, és én elvállaltam. Ennek beindítása, működtetése kutatói munkámban nagyon visszadobott. Ez az egyik ok. De meg kellett írnom A vágy rítusait, amelyben a három sorsforduló lelki hátterét vizsgáltam. A harmadik, kutatási stílusomból, szemléletemből és módszeremből adódik. Szakmai részletezés helyett Thomas Mann mondását idézem: „Mélységes mély a múltnak kútja… Feneketlen.” Kiváltképpen akkor, ha kizárólag csak az emberről esik szó. „Éppen akkor történik az, hogy minél mélyebben fürkészünk, minél messzebbre hatolunk s tapogatózunk a múlt alvilágába, az emberinek, történetének, művelődésének kezdeti alapjai… megmérhetetlennek bizonyulnak.” Én a megmérhetetlennel küzdöttem 15 évig. Erre a könyvemre fordítottam a legtöbb időt, ez igényelte a legnagyobb szellemi erőfeszítést, okozta a legnagyobb idegrendszeri kopást, mert valóban csak az emberrel foglalkoztam. Néhány számadattal tudnám ezt illusztrálni: Harmincöt, 40–80 év közötti, átlagon felüli értelmi szinttel rendelkező parasztember (65%-a nő) körében végeztem kutatást a mélyinterjú módszerével. Valamennyi adatközlővel külön-külön 45–50 órányi beszélgetést folytattam mintegy 2120, a tárgykörhöz tartozó kérdésről, ami 1750 óra közvetlen emberi kapcsolatot, a megismerés páratlan élményét nyújtotta. Ehhez társul a több ezerre rugó cédulák rendszerezésére, a gyűjtött anyag tipologizálására, értelmezésére, feldolgozására fordított fel sem becsülhető idő, szellemi erőfeszítés, valamint a magyar és idegen néprajzi, szexológiai, lélektani, teológiai stb. szakirodalom szemelvényes átolvasása, a néprajzi kutatás szokatlanul terjedelmes kérdőívének kidolgozása. Nos, erre kellett a tíz esztendő.

Hogyan értelmezhető átmeneti rítusként a nemiség?

Kérdésében azt sejtem, mintha kételkedne ennek a lehetőségében. A születés, házasság, halál, kétségtelen, behatárolható sorsfordulók. Ehhez képest a nemiség egy makró és szakadatlan, mondhatnám parttalan folyamat, de az én értelmezésem szerint végig az átmenetről szól: arról, hogy a paraszti közösségben élő gyermek hogyan fedezi fel magának a nemiséget egy sajátosan más társadalmi, szellemi, morális, kulturális környezetben, a nemiség szempontjából hogyan lesz serdülővé, aztán ifjúvá, házasodni készülő legénnyé, leánnyá, menyasszonnyá, vőlegénnyé, házasemberré, asszonnyá, végül hogyan éli meg a nemi vágy alkonyát, a nemi vágy és testi tehetetlenség belső és külső konfliktusát, amikor már „egyre inkább leszegényedik ezen a téren”, hogy az egyik beszélgető társam ítéletét idézzem. Azt is pontosítom, hogy a nemiség nem annyira rituális, mint inkább biológiai, lelki folyamat, de amelynek társadalmi kivetülései vannak, kiváltképpen a társadalmi viselkedés tekintetében, és a hagyományos közösségekben kulturálisan hagyományozódnak. Hamvas Béla írja, hogy életünk legnagyobb részének eseményei láthatatlanok. Ami, az én véleményem szerint nem jelentheti azt, hogy a tudománynak, sajátosan a néprajznak nem kell foglalkoznia vele. Összegezve: a nemiség életkorról életkorra való változása folyton átviszi az embert az egyik sajátos vágy-, jellem-, kedély-, szenvedély-, végül is társadalmi állapotból, helyzetből a másikba. Az egyén személyi jellemvonásait, társaival szembeni magatartását, velük szembeni hangulatát nem rapszodikusan, hanem lineárisan alakítja. Ezekből a viszonylag diszkrét átmenetekből nem hiányoznak a rítusok. Példa gyanánt említhetném a leánygyermek első szégyenvirágának a megjelenését, az anya havonta végzett ellenérző ténykedését. A nászéjszaka utáni napokat… Mindezeket a tüneteket a paraszti társadalomban egymásról tudják az emberek. A jelekből értenek.

Hogyan jeleníthető meg a nemi erkölcs, mint néprajzi kategória?

Ennek a ketegóriának sincs fizikai megjelenése. A fenti szemléletemből adódóan én mégis foglalkozom vele. A nemiség csaknem minden megnyilvánulásához erkölcsiség, erkölcsi ítélet, értékrend és magatartás társul. Paraszti erkölcsiség! Aminek specifikumát abban látom, hogy a tiltások alakítják ki az egyén tudatában. Ez az erkölcs (de a kultúra is), többet szól arról, amit nem szabad tenni, mint arról, amit igen és hogyan. Más szóval, tiltásra, tagadásra kódolt erkölcs. Úgy is látom és értelmezem kutatásaim egészében, hogy a paraszti erkölcs egyféle fantom, ám mégis kemény és valós diktatúra. Ez alatt azt értem, hogy bináris rendszerbe kényszeríti a nemiséget: a megengedett és nem megengedett, a szabad és tilos közé helyezi el. Vagyis rendet, szabályt kényszerít a nemiségre, és betartását ellenőrzi. Ellenőrizteti! Szorosan és következetesen összetart a nemi kultúra megnyilvánulásaival. A paraszti erkölcsi normarendszeren belül igen képlékeny entitás. A szüzesség kérdését hoznám fel példaként: a köztudatban az áll, hogy ezzel ma már nem törődik senki. Nos, helyzete hordozza. Nem törődik, miképpen korábban sem törődött a legénytársadalom, amikor duzzadó nemi hevét ki akarta/akarja elégíteni. De igenis törődik ugyanaz a legénytársadalom, ha a feleségnek választott leány nem tudja tisztázni magát leendő férje előtt. Vannak helyzetek, amelyekről itt csak azt mondom, hogy az Isten irgalmazzon az ilyen leánynak asszonyi sorsában. A könyv sok ilyen jelenséget tartalmaz, amelyben a nemi erkölcs mint kategória szájba rágás nélkül azonosítható, megítélhető, és semmi mással nem téveszthető össze.

Miként viszonyultak az adatközlők az ilyen jellegű kérdésekhez? Nehéz volt-e rábírni őket arra, hogy olyasmiről beszéljenek, amiről idegeneknek nem szívesen fecsegnek, noha a szexualitás a mindennapi beszéd része?

Volt, aki nagyokat sóhajtott, volt, aki azt mondta, „kérdezne a tanár úr akármit, csak éppe ezt ne…” Volt, aki belső feszültségében órák hosszat kattogtatta golyóstollát. Volt, aki rám acsarintott: „Az úristókját, a tanár úr mindent kiszed belőlem. Még azt es, amit magamnak sem merek elmondani”. Tulajdonképpen nem rábírni kellett beszélgetőtársaimat a szóra, hanem észrevétlenül rávezetni a témára úgy, hogy amikor rájött, miről van szó, már ne tudjon, de igazából ne is kívánjon visszatérni. Beszélgetőtársaim többsége ilyen volt: szívesen beszélt, és kíváncsian várta a folytatást. „Honnét tud ennyit kérdezni?” – tették fel gyakran a kérdést. Ebből azonban senki ne következtessen arra, hogy ezt a témakört kutatni gyerekjáték. Több mint harmincéves kutatói tapasztalatom kellett ehhez az eredményhez! Vagyis ahhoz, hogy viselkedésem, kérdező modorom nyomán maguktól, az én rámagyarázásom nélkül is felfogják, hogy érdeklődésem, az, amit ők tudnak fontos lehet (nem túlozok!) a tudomány számára. Újra mondom az évek folyamán kikristályosodott elvemet: minden kutatási témához fel kell nőni. Életkorban, empátiakészségben és szakmailag egyaránt. A nemiséggel összefüggő bármilyen jelenségről a legtermészetesebben beszélnek egymás között, nem ritkán éppen vulgárisan, kerülgetés nélkül, „mosdatlan szavakkal”. De ha ugyanezt körön és kultúrán kívülitől tapasztalják, mélyen megbotránkoznak. Kellemetlen kérdéseim ellenére sehol nem zárták be sem az ajtót, sem a kaput előttem, nem csapták szabadon a kutyát akkor sem, amikor tudták, hogy érkezem; nem hivatkoztak halaszthatatlan teendőkre. Noha öt-hat napot is eltöltöttem egy-egy háznál.

Miért éppen Csíkszentdomokost választotta kutatása helyszínéül? Az itteni tapasztalatok mennyire általánosíthatóak, alkalmazható-e ez esetben a ‘részben az egész’ szerű megközelítés?

Engem mindig zavart a tértől, időtől független kutatói munka. Nem tudtam beleélni magam. Persze nagy térségeket, régiókat is be lehet járni, és volt is, aki erre képes volt. Hirtelen Orbán Balázs példája jut eszembe. Én azonban, metaforikusán szólva, gereblye helyett az ásót választottam. A bukaresti egyetemen azt tanultam, hogy univerzális csak lokálisban létezik. És erről meggyőződtem 40 éves tanári pályafutásom során. Ha belegondolok, hány és hány definíciót kellett megtanulnunk az iskolában nyelvtanból, matematikából, fizikából, vegytanból stb., s a tanár mindig konkrét példát, apró kis részletet, helyzetet kért az igazolásukra, nem a világmindenséget. A művészetek, sajátosan az irodalom korokat, különleges jelenségeket, állapotokat ábrázolnak, de mindig valahova (akár fiktív helyszínre) elhelyezik. Ennek ellenére mindaz, ami egy adott faluban, városban történik, egy népre, nemzetre is érvényes. A kutatónak is meg kell állapodnia valahol. Tipizálnia kell, akár pozitív, akár negatív értelemben. Nos,  képzésem, tudásom alapján Csíkszentdomokoson megéreztem valamit még a 70-es évek elején, mint ahogy megérzi a régész az ásatások esélyes helyét. Megéreztem, hogy ez a közösség kollektív memóriájában sokkal többet megőrzött és elraktározott hajdani tudásából, a székelység, a magyarság ősi műveltségéből, mint általában mások. Saját érdekében! Ezt azért emelem ki felkiáltó jellel, mert megmaradásának egyik titka, a mostoha körülmények ellenére is ebben rejlett. Szokásaiban különös közösségi szellemi vagyont őrzött, amely egyben reprezentatív a nemzeti kultúra számára is. Sajnos, helyszűke miatt a példákról le kell mondanom. Meglátásom szerint, és ezt nem tekintem görcsös önigazolásomnak, a lokális hagyományok kutatása nem beszűkülést, nem a hely fetisizálását jelenti, hanem egy nemzeten belül a kulturális pluralizmus tényét, a kulturális folyamatosságot bizonyítja.

Miért rendkívüli a csíkszentdomokosiak tudása?

Azért, mert az évtizedek óta tartó vizsgálódás, elemzés során felismertem benne más népek kultúrájához való hasonlóságát, az ősi tudásból való eredését, vagyis népünk szokáshagyományainak egyetemességét, az egyetemesség örömét, de az eltérő kultúrelemeket is, amelyek viszont a sajátosság elégtételét jelentik számomra. Ebben a szimbiózisban érzem, talán jobban, mint máshol, a kulturális elaboráció nagyszerű folyamatát és folytonosságát. Ebből a szempontból is el lehetne gondolkodni afölött, hogy az egyik közösség miért ragaszkodik műveltségéhez, a másik pedig miért hagyja el könnyelműen.

A néprajznak egy másik szakterületének művelőitől, a népdal és a népi tánc kutatóitól tudjuk, hogy a magyar nép zenéje és táncai szervesen illeszkednek az európai dal- és tánckincsbe, vidékenként ennek egy-egy adott korra jellemző divata maradt meg. Az így megmaradt zenei és táncanyagot tanulmányozva az európai kultúra egyik szeletét tanulmányozhatjuk. Ez igaz a szokáskutatásban is? Mennyire sajátjaink ezek a szokások és mennyire részei egy adott, nemzetek feletti kultúrkörnek?

Úgy gondolom, hogy ezen kérdéseire már jórészt válaszoltam. Talán didaktikailag kell egy kicsit árnyaljam a problémát. A szokáskultúra éppen olyan differenciált és sokrétű, mint maga a folklór egésze. Két nagy kategóriáját emelem ki a rengetegből: az emberi élet szokásai és az esztendő szokásai. Valamennyi szokás specifikuma, hogy célirányos. Ebből adódóan egyetemes emberi szükségletekre, kihívásokra kell megoldásokat, válaszokat nyújtsanak. Hogy csak a magam területénél maradjak, a világon mindenhol az újszülöttet fogadni kell, a társadalmilag is érett fiatalokat össze kell házasítani, a halottat el kell temetni, a végtisztességet meg kell adni nekik. Ezek ennek a szokáskategóriának a célirányai. Ebben tehát egyek vagyunk a világ minden népével, etnikumával. De hogy ki milyen formát, szellemiséget, szimbólumrendszert, sorsfilozófiát, érzésegyüttest, kulturális megnyilvánulásokat munkált ki a maga szemlélete, életfelfogása, a sorsfordulóknak tulajdonított fontosság szerint, abban már sok vonatkozásban eltérünk egymástól. Ebből erednek a nemzeti, etnikai sajátosságok. Konkrétan: én vallom a XX. század utolsó évtizedében végzett szociálpszichológiai kutatások két következtetését: „A világon minden ember hasonló lényeglátó… A legkülönfélébb emberek nagyon hasonló induktív következtetéseket tesznek”; „Közös emberi természetünk az, ami oly változatossá tesz minket.” Tehát az a törekvés, hogy az emberi sorsfordulók, az esztendő eseményei minden alkalommal lelki és spirituális megemelkedettséget, magának az embernek a nagyszerűségét juttassák érvényre, nos mindezek egyszerre nemzetek fölötti és nemzeti értékrend. Én ebben látom a népi kultúra etnikum fölötti, etnikum szintű, de etnikumok közti emberi értékek, emberi vívmányok harmonizáló képességét és erejét.

Újdonsággal is szolgál az új kötet, kutatásai révén sikerült rávilágítania olyan dolgokra, amelyek eddig elkerülték mások figyelmét. Miről is van szó?

Sok mindenről. Mint általában, úgy ennek a témának is van kutatástörténete. Ortutay Gyula professzor volt az első, aki 1935-ben súlyos szavakkal marasztalta el a szokáskutatást. Bírálatának éle elsősorban a lakodalmi szokások kutatói fele irányult, akiknek azt rótta fel, hogy érdeklődésük egyoldalú, hogy „a népi szerelmi élet és szexuális cselekvéseinek nagy kérdésanyagát majdnem teljesen elhallgat”-ják. Ennek ellenére Ortutay „kiáltványa” csak a 80-as években talált válaszra, és erre nem találok más magyarázatot mint a téma specifikus nehézsége, bonyolultsága és eme kultúrának sajátosan és hangsúlyosan az intim szférában való zajlása, élete. Ebben az időszakban jelent meg néhány jelentős munka (kiemelkedőnek tekintem Vajda Mária Hol a világ közepe? c. könyvét), tanulmány, de az évtized lejárásával a magyar néprajzkutatás mintha kifulladt volna, mintha elvégezte volna minden teendőjét, tematikailag mintha lezárta volna a paraszti nemi kultúra kutatásának határait. Úgy tűnik, hogy a ’80-as évek a magyar parasztság szerelmi életének kutatása tekintetében egyféle divathullámot hoztak, a reá való figyelés lobogásának évtizede volt. A közlések túlsúlyban felfedezik, tudományos igénnyel elemzik a valamit a valamiben: a népi erotikát, nemiséget, szerelmet a népi műveltség valamelyik területén, megnyilatkozásában, kategóriájában. Még pontosabban, a szerelmi-erotikus szimbolikát a népköltészetben, a népművészetben, a népköltészet képes nyelvezetében, a népmesék szerelmi témáit, a mondák, jeles napok erószát, a népművészet szerelmi motívumait, az erotika jelentkezését a folklórban, a dramatikus népszokásokban, általában a népi kultúrában, hiedelmekben, táplálkozáskultúrában, a közösségi életben stb. Tehát nem magában az élő társadalmi, közösségi környezetben. Vagyis a népi műveltség olyan területeihez, kategóriáihoz közeledett a kutatás – túlsúlyban esztétikai intencióval –, amelyekben az erósz, a nemiség implicite jelen volt. Mindenik közlés külön-külön egy darabja a paraszti szerelmi életnek, viszont összerakva mégsem tudják nyújtani a paraszti nemi kultúra megközelítő egészét. Ez alól Vajda Mária és a kolozsvári Nagy Olga munkássága kivétel.

Én merőben más szemmel közeledtem a témához. Ezért nehéz átfogó választ adnom kérdésére. Kutatási bázisom és célom nem a jórészt mások által gyűjtött és abból válogatott folklóranyagok, tehát közvetített erotika elemzése. Ennél fogva a paraszti szerelemnek, erotikának nem az idealizált változatát vizsgálom felülnézetből. A bevezetőben már említett minőségi szempontok szerint szelektált adatközlőkkel, konkrét térben és hatalmas időráfordítással, a dolgokat atomjaira bontó kérdéseimmel szembe mentem a nemi kultúra és erkölcs szemszögéből a paraszti nemiség csaknem teljes belső intézményrendszerével. A több mint kétezer száz kérdésemmel olyanokat beszéltettem, akik nem tanultak szexológiát, lélektant, nem vettek részt felvilágosító tanfolyamokon, nem vagy alig olvastak ilyen könyveket, akiknek tudása nem tételes rendszerbe, hanem élethelyzetekbe foglalt, hagyományozódott, a hagyományozódás során pedig folyton csiszolódott tudás. A tértől és időtől elvonatkoztatott, személytelen parasztember helyett, a hús-vér ember személyes tapasztalatát és értelmezését tekintettem kutatási célomnak. Szándékom szerint ezzel a megközelítéssel óhajtottam biztosítani a munka sajátos, részletekbe menő, tényfeltáró súlyát, de nyelvi, spirituális erényét is. Könyvem olyan tudást tár fel, amely a nemiséget kutató, nem néprajzi szempontú tudományok (szociológia, teológia, orvostudomány, szexológia, pszichológia, kriminalisztika stb.) számára is nyújthat fontos ismereteket, elmélyítésre érdemes adatokat. Sajátosság gyanánt azt emelném ki, hogy a paraszti élet csaknem minden vetületével (a vallásival is, etnikai hovatartozással is) összefüggő székely-magyar paraszti ,,ars erotica” nem a keleti népekre jellemző időigényes és idő ráfordításos átszellemülésről, a nemi öröm- és gyönyörszerzés rafinált fogásainak eltanulásáról, gyakorlatáról szól. Ellenkezőleg, a nemi kultúra pragmatizmusáról, a testi vágy gyakorlatias, a helyzet-adta lehetőségek leleményes de főleg gyors, vagyis percnyi kihasználásáról, máskor kierőszakolásáról (pl. a leány kerítésre vagy kapura való (ki)felfeszítése), nagy egyéni, családi és közösségi drámákról, örömökről, az egyéni tapasztalatok közösségivé tételének állandóan működő fórumairól. Tehát könyvem a nemiség egészen sajátos társadalmi arculatáról, rendszeréről, az emberi sorsfordulók – születés, házasság, halál – szokásvilágának ívén és pillérei közötti, ezeket összekötő és tartó műveltség és civilizáció csaknem előzmény nélküli kereséséről szól.

Mit gondol, milyen fogadtatásra számíthat az új kötet? Nem tart tőle, hogy egy deklaráltan prűd környezetben ellenérzéseket válthat ki egy, a nemiség rejtelmeit feltáró munka?

Tartok attól, hogy a szakmabeliek közt is, bizonyos értelmiségi körökben is, az általános műveltséget bírók közt is lesznek olyanok, akik összerezzennek a könyv olvasása során. Összerezzennek, mert a népi kultúráról, magáról a népről, eme ma is nehezen meghatározható entitásról, egészen pontosan a parasztságról még mindig a 19. századi romantikus, de a 20. századi idealizáló szemlélet uralkodik, amely eszményíti a társadalmak eme rétegét. Érzelmi világát kiváltképpen. Meg talán azért is – ha nem tűnik szerénytelenségnek amit mondok –, hogy kutatásaim a népi kultúra olyan rejtélyes területére és olyan módon viszik el népünk megismerését, amire így nem gondolt, nem igazán számított senki. A népköltészet idealizál, a szokáskutató viszont az élet törvényeit, szabályait, mintáit, a meg- és fennmaradás törvényszerűségeit, stratégiáit is kutatja. Ezeket nem mindig a harmonizált életérzések, spirituális képzetek lengik be, hanem ellenkezőleg: a szégyen és a félelem is. A férfi és nő életében bizonyos bűnök – ezt Senecánál olvastam – örökké megismétlődnek. A néprajzi kutatás a bűnök kutatásának sem szentelt megkülönböztetett figyelmet, vagy messze elkerülte, mert kényelmetlen területe az életnek, vagy egyszerűen úgy vélte, hogy az egyházakra tartozik. Én a latin mondásból indultam ki: Semmi sem idegen, ami emberi. Ami sajátosan a prűdök viszonyulását illeti, valóban számíthatok megbotránkozásukra. Én azt gondolom, hogy a lakosság, beleértve a paraszti társadalmat, a prűdöket is, gyarapodó műveltségszintje ma már háttérbe szorítja az oktalan ellenérzéseket, kiváltképpen ha rájön, márpedig olvasás közben rá kell jönnie, hogy ez a könyv a paraszti nemi kultúráról nem a „csámcsogtatás” szándékával íródott, hanem az adott terület és közösség, végül is a teljesebb társadalmi, szellemi, lelki, erkölcsi élet tudományos megismerésének igényével. Ezen törekvésemet adatközlőim hamar felismerték, amit kutatói tapasztalatom és munkám igen nagy erényének tartok. A hosszas és aprólékos beszélgetések hangulatára, az ellenérzésekre is fény derül olvasás közben.

Mi lesz a folytatás?

Nagy terveket immár nem szőhetek. Tisztában vagyok életem alkonyatba való fordulásával. Azt fontolgatom, hogy az évtizedek során itthon és Magyarországon közölt tanulmányaimból egy kötetet állítok össze, az emberi sorsfordulóknak szánt monográfiákat pedig újra vizsgálom és újra kiadásra kínálom fel szándékom szerint a Pallas-Akadémia Kiadónak. Teszem mindezt azért, mert ahogy telnek az évek mind többen és többen keresik könyveimet. Hét egyetemen szerepelnek vizsgatételen is, a kötelező könyvészeten is. A minap kaptam levelet a Szegedi Egyetemről, hogy a Vágy rítusai című könyvem szigorlati anyag lett náluk. Ez számomra nagy szakmai és lelki öröm. Ha időm és erőm lesz, ha életben tart az Isten, szeretnék még gyűjteni, néhány, időközben felmerült kérdésnek is utánajárni, néhány mitikusnak vélt rítus kutatását elmélyíteni. Kutatásaimat nem tekintem befejezettnek, csupán abbahagytam…

Kérdezett: Sarány István

Amikor az ember nincs es ezen a világon

Ezzel a címmel jelent meg dr. Balázs Lajos néprajzkutató, egyetemi tanár legújabb könyve, melyet dr. Gagyi József antropológus ismertet a csíkszeredai városháza dísztermében holnap 18 órától. A Pallas-Akadémia könyvkiadó részéről Sarány István főszerkesztő-helyettes beszélget a szerzővel.

„Kutatásaim talán legszebb szakmai és erkölcsi tanulsága az, hogy a paraszti nemi kultúra tulajdonképpen nem más, mint az élet élésének, zajlásának, az élet folytonosságának titokzatos, szégyenérzettel és félelemmel élt sajátos kultúrája” – jegyzi meg a könyv előszavában a szerző.

Balázs Lajos kutatásait Csík­szent­domokoson végezte. A har­mincöt, 40-től 80 évig terjedő életkorú, nővel és férfivel folytatott beszélgetés nagy részét már a nyolcvanas években hangfelvételre rögzítette. A több mint ezer órát kitevő hanganyag rendkívül értékes, a vidéki társadalom ugyanis hatalmas tudásanyagot raktározott el.

A lakodalom, a halál és a születéshez kötődő, élő vagy kihalt szokásokat ismertető könyvek után a negyedik kötetben a néprajzkutató megvizsgálta e három rítus hátterét is. Az élet legfontosabb eseményeiről (születés, házasság és halál) kialakult népi felfogások mégsem érthetőek meg teljes mértékben, ha a kutató nem vizsgálja meg a kényesebben kezelt témát, a paraszti nemi kultúrát.

A jelenlegi könyv egy olyan világba kalauzolja az olvasót, mely a jelek szerint letűnőben van. A paraszti társadalom még néhány évtizede rendkívüli szigorúsággal kezelte a nemi kultúrát. Nemcsak a gyerekek, de még a serdülők sem kaptak ezen a téren szüleiktől felvilágosítást. A fiatalok jóformán saját nemük idősebb képviselőitől szerezhettek ismereteket, vagy hallgatóztak, netán meglestek. Érdekes, hogy hiába voltak a szexuális kérdések minden vonatkozásban családi tabutémák, akik nemileg érettekké váltak, már tudták, hogy mi az, amire vigyázniuk kell, mivel hozhatnak olyan szégyent a családra, amely akár kitagadásukhoz is vezethet. Bármennyire is tabutéma volt a párzás, már gyerekkorban léteztek az ezt mímelő játékok.

Szőcs Loránd – Csíki Hírlap, 2009. november 12.

Egy „rend”-es falu erotikája

Gagyi József társadalomkutató szerint a falusi nemi kultúra az élet szabályozója

Idén tavasszal ezeken a hasábokon beszélgetést közöltünk Balázs Lajos csíkszeredai néprajzkutatóval, egyetemi tanárral (ld.: Karakteres közösség kutatója. Színkép, 2009. április 18– 19.), aki arról számolt be akkor, miként sikerült tető alá hoznia a csíkszentdomokosi társadalom nemi kultúrájáról szóló nagyszabású munkáját. A több mint hétszáz oldalas, huszonhárom fejezetre tagolódó kötet nemrég jelent meg a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadónál, és nagy közönségsikert aratott.

Mennyire alapvető problémája az emberiségnek, nevesen a falusi társadalomnak a nemiség kérdése, hogy néprajzi szempontú vizsgálata indokolt legyen?

– Az ember állandóan küzd a testével, az a gondja, miként fogalmazza meg a saját ember voltát vágyainak szorításában, de a társadalom is ebben a küzdelemben születik meg, és alapvető probléma, hogy mikor feszíti szét a társadalom megszabta normákat, az erkölcs kereteit az, amit a vágy szabadon engedése jelent.

Ahogy a szerző mondja, a paraszti nemi kultúra olyan, akár a hit. Mindenhonnan látható, megtapasztalható, közösséget mozgató, éltető, felsőrendű és mindenható erő. Ennek az elképzelésnek felel meg könyvének címe is – Amikor az ember nincs es ezen a világon –, ez az erő az, ami adott helyzetekben a túlvilágra repít, ezért az erőért érdemes élni, nyomorúságot, szenvedést elviselni, és ahogy az egyik adatközlő mondja, „Az emberiség is ebből származik. Ha az nem volna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket s a nyomorúságot”.

A nemiség, a paraszti nemi kultúra fölötte áll minden hagyományosnak nevezhető, szokásokkal szabályozott élethelyzetnek, és abból adódik, azért olyan fontos, mert az ember a világot állandóan rendezni próbálja, előreláthatóvá, biztonságosabbá akarja tenni, az éhségünk, a fáradtságunk, a bennünk genetikailag létező agresszió és nemi vágy viszont állandóan az előreláthatóság, biztonság és kiszámíthatóság ellen dolgozik.

Mi az, ami ön szerint alapmunkává avatja Balázs Lajos könyvét, amely – mint tudjuk – tüzetes vizsgálódási sorozat sarokköve?

– Ahogyan Balázs Lajos elképzelte az ő életművében ennek a helyét, a mostani könyv tulajdonképpen körbefogja az előző három könyvét, a születésről, a párválasztásról-lakodalomról és a halálról szólókat, amelyek témái a csúcsai az emberi életnek, a leginkább megformált, a leginkább ritualizált és ezért leginkább látható részei a társadalom életének, ám mindezek mellett, alatt, ahogy a bevezetőben írja, mint egy élő vulkán lélegzik, fortyog, feszíti az embereket, az emberi világot mindaz, ami az embernek a biológiai sajátossága, de ami pont azért, mert emberi, kulturális megformáltságban létezik.

A nemi kultúra csíkszentdomokosi valósága van tehát benne a könyvben, a valóságnak nem a teljesség értelmében, mert az eléggé hiú emberi ambíció volna, abban az értelemben viszont igen, hogy mindenről, ami fontos, szó esik benne, a nemi erkölcsről való etikus elképzelésekről éppúgy, mint arról, amit ő úgy nevez, hogy a nemi kultúra pragmatikája. Ez a valóság azt jelenti, hogy néprajzi módszerrel, sok éven keresztül, szakirodalomra támaszkodva, abból kiindulva gyűjtötte az anyagot és dolgozta fel.

A könyv az én értelmezésemben három részre tagolódik; az első szorosabban kapcsolódik ahhoz, ami az előző könyvekben megfogalmazódott, tehát a nemi élet ciklusát veszi sorra: a gyerekkori erotikáról beszél, eljutván egészen a nemi élet alkonyáig, s minden nemzedék tevékenységét, az ezzel kapcsolatos elképzeléseit mutatja be. Azt lehet mondani, hogy ez maga egy külön könyv, ami tehát a második és harmadik részben van, az tulajdonképpen ezt írja tovább, egészíti ki, helyezi új és új megvilágításba.

Milyen funkcionális szerepe van a könyv megállapításai szerint a mindent átható, ugyanakkor lappangva őrzött és továbbított nemiségnek a vidéki népéletben?

– Amikor az éhség és a szomjúság csillapításáról, vagy amikor az emberben lévő agresszív ösztönöknek a csillapításáról van szó a különböző játékok révén például, akkor ez is nagyon fontos és hozzájárul a rend megteremtéséhez. A nemiség ellenőrzése és így a betartandó normák, a tabuk kialakítása, ezeknek a szabályoknak a különböző helyzetekben való megjelenítése mindenképpen olyan valami, amiben a közösség a saját identitását és a saját kultúráját meg tudja fogalmazni.

Éppen ez az egyik nagyon lényeges kérdése a könyvnek, hogy mennyire hatékony ma a fiatalok esetében az a normatív ellenőrző rendszer, a megváltozott körülmények miatt. Mert ami régen létezett, ahelyett a mostani fiataloknál – a szexuális hagyományok átalakulása folytán – a falu szempontjából szexuális liberalizmusnak nevezhető tevékenységek sorozata létezik, s nagyon fájdalmasan figyelemre méltó, ahogy a falunak a legfontosabb erkölcsi ellenőrző erejét képviselő pap egy idő után azt mondja, hogy házasodjatok olyan ruhában, amilyen van nektek. Már nem követeli meg a fehér ruhát...

Párválasztás felkérésre, mint a táncban. A könyv vége felé a szerző egy eddig kevéssé ismert, a néprajz által le nem írt sajátos szokást ismertet, ami különös fénybe állítja a csíkszentdomokosi hagyományokat. Hogyan értelmezi ön az ún. hengergőzést?

– Domokoson ez egy természetes dolog, olyan játék, rituális tevékenység, amely nagyon régi lehet, a termékenységvarázsláshoz is köze lehet, és azt mondják rá a domokosiak, hogy mindenkinek szabadott „höngörészni”, persze, csak a menyecskék és házasemberek lehettek ott, tehát sem leányok, sem legények.

Juhnyíráskor, tavasszal történt meg, hogy Szentdomokoson a hegyoldalban, evés-ivás közben, után ez a játék szabad volt, s a férfiak a menyecskéket és fordítva felkérték arra, hogy a domboldalon, egymásra fekve gurigázzanak lefelé, a borítóra is ezt emelte ki a grafikus, így könnyebben el tudjuk képzelni azokat, akik különböző pozíciókban ezt a szédítő játékot űzték.

Kimondottan felnőtt játékról van szó, amit ma már nem csak ezzel az alkalommal játszanak, most már kiránduláskor, krumpliszedéskor is űzik, s akik ezt valamilyen szempontból fontosnak tartják, megkeresik az alkalmat, hogy máskor is, amikor férfiak és nők együtt vannak munkán, az egésznek egyfajta lezárásaként, az evés-ivás mellé egy kellemetes rítus társuljon.

A párválasztás felkérésre megy, akár a táncban, a férj nem a feleséget kéri fel, hanem más asszonyát és fordítva, s az egyik adatközlő el is mondja, az olvasó felé tekintve, hogy „egyebet nem csináltunk, csak höngörögtünk”, vagyis ne tessék rosszra gondolni, mert ha igen, az nem ott történt... „Voltak emberek, akik nagyon ügyesen hengergőztek...”

Mi a mélyebb értelme egy ilyen jellegű hagyomány éltetésének a faluközösségben?

– A kérdéses napon ez a játék szabad volt. A munkás hétköznapok, a harag, a közömbösség tengerében léteztek ilyen helyzetek, szigetek, s dr. Balázs Lajos korábbi rítuselemző könyveiben is tisztán körvonalazódik az, hogy milyen embertípus él Csíkszentdomokoson, kultúrájába és társadalmába ágyazva, miben különbözik másoktól, miben rendelkezik esetleges univerzális vonásokkal.

Ennek a sajátos rítusnak pedig nagyon is egyértelmű üzenete van: amikor ezt a játékot játsszuk, akkor teljes értékű emberek vagyunk. Mégpedig olyan értelemben, hogy be is tartjuk a normákat, mert felöltözve vagyunk, nyilvánosan történik ez, hiszen ott van az uram, ott vannak a komák, a kománék, a falu, nem bújunk el, ugyanakkor mégis próbáljuk azokat a létező vágyainkat egy kis időre bizonyos formában kinyilvánítani, kiélni és ezzel a világunkat megfogalmazni.

Az ön számára milyen faluként mutatkozik dr. Balázs Lajos vizsgálódásai nyomán Csíkszentdomokos?

– Az előbb említett világnak a különböző rítusok, közös tevékenységek jelentik a szabályok betartását, s ilyen szempontból azt hiszem, Csíkszentdomokos egy „rendes” falu.

A rendes szónak abban az értelmében, amit már Tamásinál is olvashattunk; nem azt jelenti föltétlenül, hogy tiszta, takaros, bár azt is jelenti, s még inkább jelenti, hogy szervezett, kiegyensúlyozott, s a kultúrának az örömet adó, játékot megadó része is pont úgy jelen van, mint az, ami a tragikumot kell hogy kiegyensúlyozza, elviselhetővé tegye.

A csíkszentdomokosi nemzedékek változnak, fiatalok vannak, új elképzelések, gyakorlatok alakulnak ki, de arról, hogy a huszadik század végén, a huszonegyedik század elején egy teljes értékű embereket magába foglaló falu milyen volt, hogy a „rend”-es emberek közössége, a „rend”-es, szabályozott és élhető világ milyen volt egy csíki faluban, erről Balázs Lajos munkája számot ad, ezért érdemes olvasnunk a továbbiakban is.

Gagyi József (1953, Marosvásárhely) Társadalomkutató. Előbb középiskolai tanár, újságíró, majd 2002-től a Sapientia EMTE docense. Társadalomtörténetet, fogyasztói magatartást, ágazati közkapcsolatok tantárgyakat tanít. Több éve végez terepmunkát Marosvásárhely melletti településeken, a szociálantropológia kutatási módszereit használva. Vizsgálja Marosvásárhely mindennapi és ünnepi, szimbolikus térhasználatát. A népi vallásosság székelyföldi jelenségeit feltáró, társadalomtörténeti, a kulturális átalakulásokat (örökségalkotást) bemutató könyvei jelentek meg (Jelek égen és földön, Örökített székelykapu, A krízis éve a Székelyföldön 1949, Fejezetek Románia társadalomtörténetéhez). A csíkszeredai KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központjának munkatársa, 2002 óta a Magyar Tudományos Akadémia kültestületi tagja.

Cseke Gábor – Új Magyar Szó, 2009-12-11

Korszerűtlen gondolatok

Lapok a szerelem eposzából

Ezekben a jegyzetekben, egyáltalán nem korunk emberének magatartását követve a magam gondolkodásának „korszerűtlenségét" próbálom bizonygatni, a mostani jegyzet kapcsán azonban bizonyításra aligha van szükség. Az, aki a celebek mai világában, amikor a legfontosabb hírek a kebel- vagy éppen a fenékformálás részleteiről szólnak, a paraszti szexualitásról szóló vaskos könyvet olvassa, majd pedig ajánlja az olvasóknak, már eleve korszerűtlennek tűnik.

Nem volt ez mindig így. A már akkor is a szerkesztőségben dolgozó kollégáim mesélik, hogy akkor, amikor a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején a Forrásban megjelent Vajda Mária két, az adott témában megkerülhetetlen dolgozata (Vajda Mária: „Azér' élünk, hogy szeressünk!" Őszinte vallomások a régi paraszti szerelmi életről, Forrás, 1978. 5-6. szám 4-14. és: Vajda Mária: Szerelmi élet Balmazújvároson, 1-4., Forrás, 1982. 1. 58-67., 2. 84-96., 3. 66-74 és 4. 56-69), sokan addig elképzelhetetlen praktikákkal igyekeztek a maguk számára példányt szerezni a számokból, s több szocialista brigád is író-olvasó találkozóra hívta szerkesztőséget. Csak megjegyzem, a szocialista brigádok máskor is fontos szerephez jutottak. Az 1943-as szárszói konferenciára emlékező 1983-ban megjelent számunk után az oroszlányi bányászok egyik szocialista brigádja hívott bennünket író-olvasó találkozóra, azt pedig a napokban elhunyt dr. Lakatos István: Emlékhelyek - Németh László emlékezete című könyvében (Tiszatáj, 2009) olvasom, hogy 1981. decemberében a Szilágyi Erzsébet fasor 79. számú házon a házban lakó Korányi főorvos által vezetett Péterfy Sándor utcai kórház koraszülött osztályának Németh László szocialista brigádja helyezett el emléktáblát: „Szerettem az igazságot" E házban élt és alkotott Németh László (1901 - 1975) író, a XX. századi magyar irodalom kimagasló egyénisége: Az emléktáblát állította: a Péterfy S. u.-i Kórház N. L. szocialista brigádja, 1981."

De félre a tréfával, az eddigiekkel csak arra szerettem volna utalni, hogy jó harminc évvel ezelőtt egy-egy, a szexualitás néprajzi vonatkozásait feldolgozó tanulmány önmagán és tartalmán túlmutató jelentőséggel bírt. Ma pedig... Nos, valójában nem tudom, hogy kik és miért olvassák majd el Balázs Lajosnak az Amikor az ember nincs es ezen a világon című hatalmas, hétszáz oldalas, Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson alcímet viselő monográfiáját (Pallasz Akadémia, Csíkszereda), de azt tudom, hogy sokat veszítenek azok, akik nem olvassák el ezt  a könyvet. Igaz, nem a kukucskálás, s a celebek világába való betekintés szabályai, hanem a szellem törvényei szerint veszítenek sokat.

Balázs Lajos tudatosan kapcsolódik Vajda Mária munkásságához, amint írja, harmincöt 40-80 év közötti parasztemberrel külön-külön 45-50 órányi beszélgetést folytatott mintegy 2120, a tárgykörhöz tartozó kérdésről, majd az így rendelkezésére álló 1750 órányi anyagot rendszerezte a nemi élet és a nemi erkölcs alapvető kérdései szerint. Felsorolom a könyv nagy fejezeteinek címeit: Erotika a gyermekkorban, A kamaszkor erotikája, Az ifjúkor erotikája. A nemi élet kezdetei, Házasság előtti erotika, nemi élet, párválasztás, Nászéjszaka, Házasélet, nemi élet, párválasztás, A nemi élet gyakorisága, A nemi élet viszályai, A nemi élet alkonya, A szerelem, A nemi élet egészségtana, tisztálkodási kultúrája, Szerelmeskedésre gerjesztők, Terhesség és nemi élet, Amikor nem kell a gyermek, Küzdelem a meddőség ellen, a gyermekért, Férfi - nő, A nemi test, Titkok, A szerelem és nemi élet hiedelmei, „Akik a rendestől eltérnek": deviancia, perverzió, Hengergőzés - egy „kívánatos" erotikus játék, A nemiségről való beszéd, Erotikus tájszó-, kifejezés-, szólásmondás- és közmondás-jegyzék.

Azért vállalkoztam a huszonhárom nagy témakör felsorolására, hogy érzékeltessem, valóban monográfiát olvashatunk, azt is mondhatom, hogy a paraszti világ szerelmi eposzának lapjai tárulnak fel előttünk. (Érdekes, a paraszti világ mindig az eposzi nyugalmat és teljességet juttatja az eszünkbe, gondoljunk Reymont Parasztok című regényére, de eposzi jellegű volt-e valójában, egyszer ezt a kérdést is meg kellene válaszolnunk.) Az így megmutatkozó, vallomásokból, apró megszólalásokból vagy éppen nagy monológokból összeálló nagyeposznak vannak általánosítható, a parasztság egészére vonatkoztatható és jellegzetesen székelyföldi vagy éppenséggel csíkszentdomokosi vonásai. „A hagyományos paraszti felfogás makacs gondolata - mondja az általánosítható tapasztalatról Balázs Lajos - kiváltképpen a szülő-gyermek viszonyban az, hogy a nemi műveltséget, jártasságot az egyén maga kell felfedezze, megszerezze, családon kívüli generációs kapcsolatai révén. Minden problémájára, kérdésére, értetlenségére a válaszokat 'szamizdat' forrásokból szerezhette be. A jelenség paradoxona az, hogy a szerelem, kiváltképpen a nemiség, mint látni fogjuk, óriási szerepet játszik a paraszti életvitelben, a hozzá vezető út, illetve a róla szóló információ megszerzése mégsem történhet a családban, a szülők irányításával. Míg a létfenntartó munka valamennyi fogását, csínját-bínját a családban tanulja meg a gyermek, a fiatal, addig a szerelem és a test titkaiba, elméleti és gyakorlati fogásaiba családon kívüli 'oktatók' avatják be."

Ugyanakkor hibát követnénk el, ha „csak" néprajzi könyvet látnánk ebben a munkában, hiszen amennyire néprajzi, legalább annyira szociológiai jellemzői is vannak. Három nagy időszeletben bontakozik ki előttünk az eposzi világ, az egyik szelet a régmúlté, a másik a romániai világban különösen nagy szerephez jutó 1989-et közvetlenül megelőző időszaké, a harmadik pedig az arra következő éveké. Így az egyes időszakok sajátos jellemzőit is megtaláljuk, de érezzük a folyamatot is, a paraszti világ széthullásnak folyamatát, amit azok, akik ebben a szétesésben élték le az életüket, a hagyományos erkölcs fellazulásának folyamataként tapasztaltak meg. Mindezek mellett pedig történetekkel, emberi sorsokkal találkozunk, a fortélyok és a kifejezések gazdagságával, s gyönyörű szövegekkel. A gyűjtemény talán legszebb szövegegységét Balázs Lajos is idézi bevezető tanulmányának végén: „Az, mikor mind a kettőnek jó, az a legnagyobb boldogság a világon. Amikor eltalálja az ember, az a pillanat boldog pillanat az ember életében. Úgy érzi, akkor nem törődik semmivel. Az emberiség is ebből származik. Ha az nem vóna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot. Ha az a pillanat nem volna olyan jó. Ezért a pillanatért érdemes élni. Ezért a kicsi rövid pillanatokért érdemes végig kínlódni 80-90 évet. Habár öregkorunkba má' nem kell, de azért a fiatalkori kicsi boldog időért vállaljuk az egész élet nyomorúságát."

Ehhez a hosszú monológhoz egy rövidet illesztek hozzá: „A nő eppe úgy kívánja a férfiat, mint a férfi a nőt".

Füzi László – Bárka Online

A gyermekcsinálás székely titkaiból

Kétségtelen, hogy sok okfejtésük naiv, megmosolyogtató, derűt keltő, de mindenképpen szellemi munka, gondolkodás termékei. Érvelésük olykor lázadásnak is tekinthető egy-egy olyan helyzettel szemben (pl. az ikrek vagy leánygyermek születése), amit nem tud vagy nem akar elfogadni, ezért a székely furfang és remekbe szabott komikum esetei is.

Mitől függ, hogy ki minek születik? Véletlen-e vagy Isten rendelése, hogy az egyik gyermek s a másik leányka?

,,Nem tudom. Úgy van az ember életibe béállítva, hogy eccer fiad lesz s máskor leányod? Egy az apjok, egy az anyjok, s mind a kettő odahasonlít a családhoz. Csak az egyik erősebb. Ugye, ott van Kedves Gergely bácsi családja: kilenc fiuk született, s csak fiú. Gergé bácsi vót az erősebb. Hamarább kapcsolt az ő vére, mint a Józéfa nénié. Hamarább élvezett, mint az asszony. Csak ez lehet az oka, hogy mind fiúgyermekjek lett, s hogy mind rea hasonlítottak. Józéfa nénire egy se. Gergé bácsi örökké mondta, hogy »úgy látszik, csak nekem esett jól, me Józé­fának nem lett lejánya. Kilenc ember fog a koporsóm mellé állni, nincs egy lejány, aki majd megsírasson«. Aztán itt van egy öreg néni: neki es vót négy fia s egy lejánya. S elmondta, hogy »nekem csak eccer esett jól, s úgy lett Marcella«. Ha az asszony élvez, jólesik neki, akkor leány fogamzik. Ha örökké késésbe van, akkor inkább fiút szül.

Nekem mind a kétféle lett, s akkor az apja vót büszke, hogy neki van mindenféle magja: fiút es tud csinálni, s lejánkát es. Mind az öt odahasonlított az apjokhoz.\"

,,Ha az asszony nem élvez, nem lesz gyermek. Annak eppen úgy meg kell ondózzon, mint a férfinak. Én éppen tanulmányoztam magamba, most nem rég es, hogy hanemegyéb úgy történik, hogy a férfiú hamarébb leélvez, s akkor jő a nő, s ebből lesz a gyermek. A fiú. S ha a nő élvez le hamarébb, s utána a férfiú, akkor ebből lesz a leányka. Met, ugye, az ondó bément, s a nő azután élvez, s abból akkor fiú kell legyen. Én így képzeltem el magamnak.\" (f., 75)

,,Azt mondták, hogy ha a férfi élvez hamarabb, akkor leány lesz, ha az asszony, akkor fiú lesz.

Ilyen hülyeségeket es csináltak, hogy ha lejánt akarsz csinálni, akkor tégy az asszony segge alá párnát, s ha fiút akarsz, akkor tégy sapkát. A másik férfi mondta így társaságba, »De én bévittem még a fészit es az ágy alá, s mégse lett fiam!« Mü nem tettünk párnát, s méges csak leánykák születtek.\" (Elégtétellel kacagja) (n., 77)

,,Odafent Bács János bácsiéknál csak leánykák születtek. S mondták neki, »Tegyél sapkát, s figyelj oda, mikor közösülsz az asszonnal!«\" (n., 69)

Mi a jó fogamzás titka?

,,Mind a kettő úgy oda kell adja magát, hogy aztán most beléeresztnek mindenfélit, hogy eccer legyen gyermek.\"

Be lehetett-e folyásolni a közösüléskor, hogy fiú vagy lejánka legyen? Mi történt, ha nem az lett, akit vártak?

,,Azt nem lehet béfolyásolni semmivel. Az jő magától. Mi es másodiknak fiút akartunk. Én es, de az uram! Arról hallani se akart, hogy a második lejánka megszületett. Az egyvégbe részeg vót. Met engemet a pityókaásóból vittek a karcfalvi szülészetre. Éva nénihez (bába) béadtak a szekerről, ő hívta a mentőt, s a lejánka született meg. De az meg vót mondva előre, hogy ez Béla lesz.

Édesanyám visszajött, met elkísért Karcfalvára, s mondta, hogy megvan, s lejánka. Azt mondta erre az uram, hogy nem az övé! »Ha nem fiú, akkor nem az enyém!«, ordította a szüleimnek es, met ott laktunk. Édesanyám mondta neki, hogy Ágoston, le kell menni Karcfalára, s a lejánkát kell anyakönyveltetni. Erre azt válaszolta, hogy kérdejzem meg, hogy ki kell béírassa. Ő, azt? Ha fiú lenne, akkor tudná, hogy az övé, de ennek kerejsem meg az apját, met nem az övé. Azt mondta, hogy »avval a lejánkával menj oda, akivel csináltattad, hogy anyakönyveltesse!«

S akkor tuggya-e, hogy ez nekem mekkora keserűség vót? S a szégyen ölt meg.\"(n., 66)

Volt-e, van-e olyan eset, hogy nem lett gyermek, s az asszony más férfitől kért magot? Hogyan csinálta? A férje tudott-e erről? S ha tudott, elfogadta-e az így fogott gyermeket? Hogyan vélekedett a falu?

,,Mondok még egy esetet. Annak se lett gyermeke az urával.

Mikor a kollektíva megtörtént, akkor esszekeveredett a világ. Hítták a menyecskét, ment a menyecske, hítták az urát, ment az ura a kollektívbe. Közben aztán a menyecskét megpottyogtatta (suttogva) egy fiatalember. Az ura észrevette, s aztán csapóhegyre vette, elverte s elkergette. S nem volt esztendeje, s egy szép fiúgyermeknek anyja lett. Na, hol vót a hiba? Férfihiba vót! Met a másiknak a külüje beért a belibe, s az uráé csak a szádába.\" (f., 76)

„Azt mondták, hogy a férfinak olyan az izéje, hogy nem lesz gyermek. Nincs neki gyermekmagja. Úgy, mint az állat: megfutostassák, de attól a bikától nem lesz borjú. Magtalan férfi. Az asszonynak lenne, de nem fog a férfitől. Aztán segített más férfi. Olyan elég vót. Baj vót érte, de eltűrte az ember, csakhogy legyen gyermek. Az ember csak eltűrte a feleséginek. Az asszony csak hézzafért a maghoz, s lett gyermeke. S az ember aztán magáénak vallotta. Olyan es vót, nem adta vóna semmiért se, csakhogy gyermek lett.\" (n., 80)

,,Olyan vót, fehérnép, hogy egy másval esszefogott, s terhes lett. Az ura mellett mást tartott: szeretőztek, s az ura es egyetértett az asszonnyal, hogy valahogy legyen gyermek? Belenyugodott abba?

Tudok én ilyent. Felcsinálta az egyik asszont egy másik ember, s ennek az embernek a felesége elment bubalátni. Met tudta, hogy az ura jár ehhez az asszonyhoz. S azelőtt nem lett gyermekek. Elment bubalátni. S azt mondja, »eljöttem, Zsuzsa, nézzem meg, lám, milyen szép bubád született az uramtól«. S akkor megnézte, s hát persze, szép buba vót, s azt mondta Zsuzsának: »Ne szégyelld sohase, ügyes ember csinálta. Az én uram, nem szégyellni való! Pont olyan, mint Katicám, ez a lejánka. Nem hejába testvérek«. Na de ezt az egész falu tudta, hogy ez terhes, s azt es, hogy kitől. Ennek ment a híre.

S az ura elfogadta, nem dorgálta. Úgy el vót fogadva, hogy az az ők gyermekük. Az embert azért olyan pape-laptenek nevezték, hogy a bitangot, a másét neveli. Na de, ahogy mondják, »Mindegy, hogy ki kakasolta, de az én tyúkom tojta.«\"

Mi a titka az ikerszülésnek? Esetleg függ-e attól, hogy hogyan közösültek? Miért egyneműek, miért kétneműek?

,,Na, ezt nem tudtam meg soha. Mét születnek ikrek? Van, ahol két lejánka, s van ahol két fiú. S más helyt egy fiú s egy lejány.

Na, erre reányitott, tanár úr.\"

„Az ikrek akkor lesznek, amikor erőst jólesik (ti. a közösülés). Én csak magamról mondom, s azt az érzést tudom, hogy akkor, mintha Isten csudája lett vóna, úgy kellett mind a kettőnknek. Erősen kellett. Én… valahogy úgy éreztem, amikor az az… izé vót, hogy na, aztán most má biztos, fogamzás lesz. S pont iker fogamzott. Akkor jobban esett, mint máskor. S ezt más es elmondta, mikor ikrek lettek. De fajra es megy.\" (n., 86)

„Hanem aztán lehet az es, hogy egymás után kétszer közösültek. S akkor az egyik fiú lesz, s a másik leány lesz. S ha egyszerre élvez mind a kettő, erősen!, akkor egyformák lesznek.

Kéccer csinálták egymás után, hamar. Vót egy kocánk. Eccer elhajtottuk egy estefelé búgatni, s el másnap reggel es. S kétféle malac lett. Egymástól elváltak. Csak ilyen lehet az iker.\" (n., 78)

„Ahol iker van a famíliába, ott úgy jő. Lesz ikergyermek. Két mag egyszerre fogamzik, s egyformán növekedik. Egyik sem hal el. Mondják azt es, hogy egymás után kétszer közösültek. Gyorsan! De én nem hiszem. Ha egyszer fogamzott, többet nem fogamzik melléje még egyet! Az eccerre megy, ha nem, nem megy. Én így hallottam az orvosoktól es. Két sejt közül — úgy mondta egy orvos — az egyik, ha erősebb, legyőzi a másikot, de ha egyforma erősek, nem tudja legyőzni egyik sem a másikot, s megmarad mind a kettő. De ezt ejisze csak a fennvaló tudja egyedül. Mi nem tudjuk, s az orvosok se (kacag), csak találgassuk.\" (n., 75)

„Itt, Dorma alatt vót egy olyan család, két fiú vót, megnősült az egyik, s a másik maradt vénlegénnek. Egy szobába aludtak. S akkor terhesen maradt az asszony, s született két lejánkája. S az ember mindig azt mondta, az egyiket ő csinálta, s a másikot az öccse csinálta. De tíz perc vót a kettő közt a szülési idő. S mondták, hogy létezik, há egymás után születtek? S azt mondta, »úgy, hogy indultam sittbe, s azelőtt az asszonyt szárazba köttem (ti. közösült vele), megrendeztem, elmentem sittbe, s ment oda Albert, s ő rendezte tovább. S így születtek.« Az egyik leányát szerette, s a másikot úgy gyűlölte, hogy közel nem mehetett a lejánka hézza. A mámája el es kellett vigye a háztól, s ő nevelte fel. Annyira gyűlölte az apja. Nem ismerte el saját gyermekinek. Az asszony eleget mondta, hogy ő nem foglalkozott senkivel se. »Ilyent ne mondj, hát itt vótak apósomék, s látták vóna…« De ő csak hajtotta, hogy ő egyet csinált, s nem kettőt. Evvel ő a sírba ment, hogy a két lejány kétféle vót. Mind a kettő odahasonlított hozzájik, de állította, hogy az egyik nem az övé. A nagyobbikot elismerte magáénak, azt, amelyik elsőnek született. Azt mondta, az az övé. Amelyik tíz perc múlva született, azt nem ismerte el, hogy az övé. Az az ember úgy belévéste az agyába, hogy abból nem tért ki. A bábasszony es hiába mondta, hogy az a gyermek elmozdul a méhbe, de ő csak fútta, hogy amelyik hamarább született, az az övé.

A két testvér között aztán mindig megvót a nézeteltérés: verekedtek, veszekedtek. Mindenen esszekaptak.

De a két lejány se egyezett. Egymással soha nem tudtak kijönni. Ez, amelyiket az apja elismert, élesebb vót, hamisabb vót, erősebb is, szép is… Soha nem tudtak megegyezni. Az édesanyjuk koporsója mellett, még ott se tudták egymást megfogni mint ikertestvérek, hogy szépen legyenek.\" (n., 77)

„Az oka az lehet, hogy sokáig nem voltak együtt, s a nagy szerelem… E hojza, egyeb nem hozhassa. Sokáig nem közösültek, s úgy aztán egybeolvadtak. Ők ketten. Úgy felvették a kapcsolatot, hogy ki sem vette, amíg kéccer, háromszor nem élvezett a férfiú. S ezalatt aztán élvezett az asszony es, kéccer vagy háromszor, s megfogta mind a két szarvába. A mássának (ti. méhlepény) két szarva van, s mind a kettőbe megfogta a magot.\" (f., 76)

„Hát én azt mondtam örökké, az én felfogásom az, hogy amelyik későbben élvez, azé lesz a nyereség. Melyik hamarabb élvez, azé alólmarad, s a másik a tetejire jő. S amelyik a tetejire jő, ha a férfi élvezett később, akkor fiú lesz, ha a nő élvezett később, akkor leánka lesz. Me alulról indul mindenféle felfelé. S ami legfejjel van, az van fejjel. A fát es béoltsák, s az ótásnak a tetejibe jő ki a virág! S azon lesz a gyümölcs!\" (f.. 75)

Legutóbbi könyvemben, mely Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson cím alatt jelent meg, a nemzés titkainak is figyelmet szenteltem. Ezek azonban nem viccek, noha humorral telített történetek, értelmezések. Adatközlőim a maguk tapasztalatát valami sajátos szellemi nyugtalansággal ötvözték, és paraszti elemzőkként keresték a dolgok, jelenségek közti ok-okozati összefüggéseket, fogalmaztak meg magyarázatokat, ,,elméleteket\" azokra a titkokra, melyeket tudományos képzettségük hiányában nem érthettek, de a maguk módján mégis meg akartak érteni.

dr. Balázs Lajos – Háromszék, 2009-12-31

A székelyföldi nemi kultúra titkaiból

Legnagyobb néprajzkutatói vállalkozásom: Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson című könyvem nem egyetemi professzorok elvont elmélkedései a nemiségről, hanem egy titokzatos, a legtitokzatosabb műveltség feltárása az általam kimunkált néprajzi szempontrendszer segítségével. Benne egy magára utalt emberi közösség, a paraszti!, létfolytonosságának, egyensúlyban tartásának sajátos kultúrája, szemlélete, életfilozófiája és mindezek mindennapi gyakorlata tárul fel. Az intim szférába való tartozása ellenére közösségi kultúra, mert hordozói mindent ki- és megbeszélnek, megosztanak egymással.

Mit jelent a paraszti nemiség? Részletezés helyett egy 75 éves parasztasszony vallomását idézem, amit a könyvembe mentett kultúra gyönyörű összegezésének, a nemiség paraszti szemléletből fakadó és azt tükröző himnuszának tekintek: ,,Az, mikor mind a kettőnek jó, az a legnagyobb boldogság a világon. Amikor eltalálja az ember, az a pillanat boldog pillanat az ember életében. Úgy érzi, akkor nem törődik semmivel. Az emberiség is ebből származik. Ha az nem vóna jó úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket s a nyomorúságot. Ha az a pillanat nem volna olyan jó. Ezért a pillanatért érdemes élni. Ezért a kicsi rövid pillanatokért érdemes végigkínlódni 80—90 évet. Habár öreg korunkba má nem kell, de azért a fiatalkori kicsi boldog időért vállaljuk az egész élet nyomorúságát.\"

A több mint 700 oldalas könyvből néhány kis tematikai csomagot ajánlok a Háromszék olvasóinak olyanképpen, hogy életkorról életkorra megsejtesse eme folyton változó biológiai, érzelmi világ összetett hatását a közösség társadalmi, gazdasági, lelki, morális, társasági stb. életére.

A jelenségek magyarázatát, értelmezését adatközlőimre hárítom — ebből kapja a munka erőteljes néprajzi jellegét, erejét és érdekességét.

A gyermek nemi felvilágosulása. Kell-e tanítani?

,,A nemi életet nem kell tanulni. Ahhoz se tanár nem kell, se igazgató nem kell, se tanfelügyelő nem kell… Ez természetes dolog.\"

A négy tagadó és egy állító mondat a nemi felvilágosítással, oktatással szemben megfogalmazott csaknem hagyományos paraszti állásfoglalás. Más szóval, a sok hűhó semmiért szatírája. A hagyományos paraszti mentalitás és észjárás általában visszautasítja a fölösleges tülekedést és cafrangot. Helyettük a természetet és természetest fogadja el tanítómesterének, és csaknem mindent, ami ezen kívül vagy felül van, kritikusan, olykor csúfondárosan szemléli.

Hetvenéves férfi adatközlőm ítéletével máris a paraszti nemi kultúra sajátos másságát kívánom jelezni.

A kisgyermek/gyermek nemiségi ,,óvodája, iskolája\"

Szükség van-e tehát nemi felvilágosításra, tájékoztatásra, szexuális nevelésre? Nem mai kérdés. Ki végezze el ezeket a pedagógiai-didaktikai feladatokat? Hol? Hogyan? Mikor? Ki rendelkezik idevágó jobb elmélettel, módszerrel? És kit igazol az élet? Melyik műveltség nyújt biztonságosabb életet életünk legbonyolultabb területén való eligazodásunkban?

Talán egyelőre elég is ennyi kérdés ahhoz, hogy a test és lélek, nemi szellemiségünk és nemi ösztönünk, akaratunk ellenére is megjelenő erotikus vonzódásunk, álmainkban is felbukkanó, olykor megfejthetetlen látomásaink gyermek- és kamaszkori világába bejuthassunk.

Alapvetően kétféle kultúra irányul eme kor nemiségének kiművelésére: az első, miképpen az élet csaknem valamennyi alapterületén is ható, a népi műveltség. A másik a magas kultúra, mely többféle tudomány eredményeiből áll össze. Az első inkább tagadja, mint vallja a szexuális nevelés létjogosultságát. Ennélfogva nincs is a nemi élet területére ,,kidolgozott\" tételes neveléselmélete, felvilágosító módszertana, miképpen nincs tételes paraszti didaktika, és tételes népi jog sincs. És mégis nevel és igazságot tesz. Nincs paraszti nemi felvilágosítás és szexuális nevelés, és mégis van. Intézménye, látszatra, a család. Vagy csak gondoljuk, hogy csak a család. A valóságban a szexuális nevelés, amit inkább szexuális oktatásnak, de még inkább kioktatásnak neveznék, sokkal összetettebb rendszerben történik.

A gyermek az iskolában elméleti szempontból ismerkedik a nemiség kérdésével. Szervezett formái azonban el is maradhatnak, félresikerülhetnek (a biológiaóra is marad el, éppen amikor ez a tananyag következik!), senki sem kéri számon. Viszont a paraszti nemiség követése az egyéni és családi élet ellenőrzésének mindennapi módszere.

Az első (kivonatos) fejezet arról szól, hogy a parasztgyermek hogyan és milyen környezeti hatásokra ébred(t) nemi tudatára, hogyan és kik által világosul(t) fel és nevelődik a nemiség tekintetében, és mindez milyen kulturális rendszerben, intézményben, szociális környezetben történik.

Kíváncsiság, leskelődés, éjszakai hallgatózás

A kisgyermek, a gyermek és serdülő, de az ifjú nemisége is elsősorban a másik nem iránti kíváncsiságban, ,,leskelődésben\" jelentkezik és fokozódik. Csíkszentdomokosi adatközlőim példáiból válogatok:

,,A gyermek má kicsi korába kíváncsiskodik. Itt a minap az egyik menyecske mondja (akinek a karját megkentem, me ahhoz es értek), hogy a fiacskájuk, »a mocsok kölyök!, feszt kap fel alajam. Nadrág nélkül hejába mozdulok, aszongya, nyúl fel a seggembe. Elöl es, hátul es, ahol találja.« Pedig két esztendőt most tőtött. Má tudja, hogy ott mi van.\"* (f., 75)

Buda Béla magyarországi szexológus állapítja meg, hogy ,,a gyermek kíváncsi a szülőre, megpróbálja azt meglesni, megfigyelni, megtapogatni. Fantáziája jobban foglalkozik vele.\"

,,A gyerekkori nemi vonzalom kezdete már óvodáskorban megvan. Ma is, ha megkérdezzük, van-e szeretőd, megmondja. Az iskolába pedig már első osztálytól, óra alatt írtuk a cédulákat. Csak úgy, annak, aki tetszett. Azt, hogy kéne találkozzunk, ekkor s ekkor… Nemi vágyról nem írtunk. Erről csak az V—VIII-ban.\" (f., 55)

A másik nem iránti vonzalom, az erotikus izgalom elsőrendű célpontja a másodlagos nemi jelleg megjelenése a leánykáknál — izgalmas beszédtéma is volt a fiúk körében: ,,Gyerekkoromba külön szám volt, hogy meg kell lesni a leánykát, hogy nem má pihés-e? (értsd, megjelent-e a szőrzete) Egyik a másikát biztattuk, hogy nezd meg, annak a karján es van má szőr, akkor ott… es. Lesd meg, met biztos van, amit látni. Lehetőség nem könnyen adódott, de kerestünk. Deszkavécék voltak: próbáltunk lyukat fúrni bicskával. Egy kukucskáló-, leskelődőlyukat.\" (f., 67)

,,Az iskolai WC-ben, mikor gyermekek vótunk, mindig vótak ilyen kukucskálólyukak. A fiúk kifúrták bicskával. A leánykák csoportosan mentek a WC-re, s mindig volt egy, aki megállt, és riasztotta a többieket, ha leskelődőt látott. Vagy árulkodtak a tanító néninek, hogy »a fiúk megint leskelődtek«. Ez napirenden volt. Sok rajz is készül a WC-ben.\" (n., 48)

— A szülők kimutatták-e a gyermek előtt, hogy egymást szeretik? Hogyan? Hogyan alakult, fokozódott a gyermek érdeklődése a másik nem iránt? Hallgatóztak-e?

,,Nem. Nem mutatták ki. Egyáltalán. Tartottak a szülők a gyermektől, hogy ezt kimutassák. Titok vót.\" (n., 63)

Csakhogy a szülői titkolózás, az általa felszított kíváncsiság az ellenkezőjét eredményezte: leskelődésre és hallgatózásra serkentette a gyermeket, mely fogékonnyá tette később más gyermekek közlései, felvilágosító tájékoztatásai iránt. Más szóval, éppen ez a szülői viszonyulás a nemiség iránti érdeklődést fokozza, és a felnőttek, szülők kijátszására, megkerülésére kényszeríti a gyermeket.

,,A hallgatózás, s amit elképzeltünk — érdekes módon —, a gyermekekre és az idős emberre egyaránt hatott: a paraszti alvási szokások és feltételek között mind a két kategória éjszaka hallgatózott. Aztán ugye a gyermek növögetett, a leánykát má megölelgette, megnezi, hogy lám, a csicsei szöktek-e ki. Így a tapasztalás, a megfigyelés, a másoktól hallott dolgok… Így a baráti körbe, amit elbeszéltünk, amit az idősebbektől leszűrtünk. Met a gyermek egyfelé beszél, figyel, de hétfelé hallgat, mindent felszed.\" (n., 48)

,,Még szinte kíváncsibbak voltunk, mint a mostani gyermekek. Persze, hogy hallgatóztunk. Jól visszaemlékszem mindenre.

A nővérem Brassóban lakott, s édesanyám elment hozza egy időre. Hazajött, s én rendesen figyeltem, nem aludtam!, hogy mit csinálnak édesanyámék. Tudtam, hogy édesanyám nem volt itthon annyi időt, valami most következik. Hallgatóztam szabályszerűen, hogy lássam, mit csinálnak. Annyira kíváncsi voltam, hogy nem tudtam aludni. Ó, nem egy esetben történt, hogy nem tudtam elaludni a kíváncsiságtól. Met mondták a nagyobbak, hogy a szülők közösülnek, s meg akartam győződni, hogy valóság-e vagy nem valóság.\" (n., 67)

És végül hadd említsem a lakodalom bizonyos rítusait: pl. ,,a menyasszony ágyának megjácodása\", amikor is játékos kedvű fiatalember belevet egy menyecskét az ágyba, és nemi aktust mímel, hogy az új párnak legyen gyermeke, de kiváltképpen a lakodalmi ujjogtatások, nem ritkán obszcén rigmusai (Jaj, Istenem, mindjárt virrad, / S a menyasszony szűzen marad!; A vőlegény olyan buta, / Azt se tudja, hol a pina!; A menyasszony irul-pirul, / Lába közé egy mics szorul; Piros alma levél nélkül, / A menyasszony bugyi nélkül; Fogadjunk egy liter borba, / A menyasszony ki van fúrva! / Fogadjunk egy liter borba, / A vőlegény nem tud róla; Három tányér tepertyű, / A pinán nincs csengettyű!\" stb., mind a gyermek szeme láttára, füle hallatára történnek, hogy a lakodalom erotikatelítettségéről ne is szóljak, amit a gyermek is végigasszisztál mint meghívott, és amelyek a nemi gátlások, tabuk feloldását, az erotikára, a nemi közösülésre való biztatást üzenik.

dr. Balázs Lajos — Háromszék, 2010-01-16

A nép szolgálatában

Beszélgetés Dr. Balázs Lajos néprajzkutatóval

Dr. Balázs Lajos 1939. december 22-én született Bukarestben. Tanulmányait, mint később pályafutását is, folytonos helyváltoztatás jellemezte: elemi iskolát Csíkszentmártonban, középiskolai tanulmányokat Csíkszeredában végzett, míg egyetemi oklevelet és doktori címet egyaránt a Bukaresti Tudományegyetem bölcsészkara keretében szerzett. Munkásságát tekintve volt már romántanár Balánbányán, iskolaigazgató Csíkszentsimonban, művelődési felügyelő, külpolitikai előadó, majd újból romántanár a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium keretében.

Jelenleg a „Sapientia” – Erdélyi Magyar Tudományegyetem humán tanszékének vezetője és román-angol szakának egyetemi tanára. Tudományos munkássága főként az oktatás problémakörére és a népi kultúra kutatására összpontosít, mely területeken jelentős eredményeket mutatott fel az idők során. Néprajzkutatói tevékenységének elismeréseként több hazai, illetve magyarországi kitüntetést vehetett át (Kulturális Érdemrend III. fokozat – 1975; „A Magyar Néprajzi Társaság Tiszteleti Tagja” – 1996; „A Magyar Kultúra Lovagja” – Budapest 2000; Ortutay Díj „A néprajztudományért” – Budapest 2000; „Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tiszteleti Tagja” – Kolozsvár 2007). A közel négy évtizednyi kitartó kutatásának eredményeit három monográfiában (Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. – 1994, Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. – 1995, Szeretet fogott el a gyermek iránt. A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. – 1999) és egy ráadáskötetben (A vágy rítusai – rítusstratégiák – 2006), illetőleg több tucat szaktanulmányban, szakcikkben tárta a nagyközönség elé.

A kötetek, tanulmányok, cikkek, díjak, elismerések és tisztségek mögött a céltudatos néprajzkutató, romántanár és egyetemi oktató hitvallása egy kiegyensúlyozott és elkötelezett szellemről árulkodik: “– Tudatosan ahhoz az értelmiségi típushoz akartam és akarok tartozni, aki önmagát és választott szakmáját komolyan veszi, népét hivatás- és küldetésszerűen szolgálja önzetlenül, különösebb intézményi ellenszolgáltatás és támogatás nélkül.”

Dr. Balázs Lajost egy hétfői napon reggel, papírokkal elhalmozott íróasztala mögött, gondterhelten találtuk munkahelyi irodájában, ahol mindennek ellenére készségesen vállalta, hogy megosztja életét, munkásságát, tapasztalatát olvasóinkkal:

– Tisztelt Tanár úr! Ön tevékenységét jelenleg három jelentős téren fejti ki. Egyrészt a „Sapientia” EMTE keretében, tanszékvezetőként egyetemszervezési feladatkörrel rendelkezik, másrészt aktív szerepet vállal a román nyelv oktatásának reformmozgalmában, de ugyanakkor ott van még Dr. Balázs Lajos, a néprajzkutató is. Hogyan férnek össze ezek a szerepkörök?

– Olykor összeférnek, máskor pedig ilyen kiszorítósdi módon, egyik a másikat háttérbe szorítja. Ebben a korban már igazából a néprajzkutatással szeretnék foglalkozni, hiszen most már közelebb vagyok a negyvenhez, márhogy negyven éve kutatom az emberi élet sorsfordulóinak a szokásvilágát, de ugyanakkor – szakmaiságomnál fogva – olyan társadalmi és oktatásügyi kihívásoknak is eleget kell tennem, mint azok, amelyeket itt említett: egyetemszervezés, tanszékvezetés és elsősorban a magyar fiatalok, tanulók, majdani polgárok nagy-nagy társadalmi gondja: a román nyelv oktatása a magyar iskolában. Ez, ami mindennapos. Viszont olyan ember vagyok, aki folyton csinál valamit, és akkor félreteszem az egyiket, veszem a másikat, azt is félreteszem, tehát tulajdonképpen három sávon próbálok haladni.

– Tanszékvezetés a Sapientián…

– Természetesen első helyen a tanszékvezetés áll, ez munkaköri feladat, és elhanyagolni nem tudom, mint ahogyan egyetlen megbízatásommal sem tettem. Ez tölti ki időmnek jelentős részét. Az a foglalkozás-törődés, hogy egy újonnan, előzmény nélküli szakot (szerk. megj. román-angol szak) hozzunk létre, önmagában egy szükségletre válaszol, de hogy az ne legyen olyan, mint mostanság divat, hogy egyetemi oktatás mindegy, hogy kivel, és mindegy, hogy hogyan… Életemben mindig teljesítmény-centrikus voltam, a középszerűséget, a tessék-lássék módon végzett munkát visszautasítottam, és ezt most sem tudom másképpen. A minősített oktatók megkeresése, a velük folytatott állandó párbeszéd, az itt tanítók tudatosítása, hogy ez a szak nem lehet olyan, mint az országban a többi román-angol szak, hanem ez sajátos szükségletre kell válaszoljon, mind-mind sok időt vesz igénybe. Időt kell teremteni továbbá a folytonos készülésre, a tudományokkal, tudományterületekkel való majdnem naprakész állapot fenntartására, a jó kollegiális és szakmai kommunikáció kialakítására az oktatókkal és a diákokkal, de a folytonos jelenlétre is, hiszen az „ujjat a pulzuson tartani” elvét követem: nem másod, nem harmad, hanem első kézből, és első szemmel, látással értékelni és követni a tanszék, valamint az egész oktatás menetét.

– Román nyelvoktatás a magyar iskolában – fogas kérdés…

– A román nyelv oktatásának a kérdése régi ügyem, hiszen általános és középiskolai tanárként megtapasztaltam, hogy milyen nagy gond, megtapasztalom ennek az oktatási stratégiának a következményeit… A lényege az tehát, hogy a román oktatáspolitika a román nyelvet úgy fogja fel, mint hogyha az valamennyi nemzetiség, etnikai közösség anyanyelve volna; semmilyen különbséget nem tesz, és ennélfogva nem fogadja el azt, hogy minden nyelv egy önálló entitás, az alapvető szókincse, a nyelvtani szerkezete minden nyelvnek egy autonóm, önálló, szuverén arculatot kölcsönöz. Olyan, mint az embernek a személyazonossági igazolványa. Következésképpen, nem lehet egyenlőségjelet húzni egyik és a másik között, hanem differenciálni kell. Noha évtizedek óta írok, szónokolok erről a kérdéskörről, jelenlegi tapasztalatommal és pozíciómmal úgy gondoltam, még egyszer megpróbálom megváltoztatni ezt a rég bevett gyakorlatot, szemléletet. Ennek érdekében mindenekelőtt a politikumot kell rávezetni a problémára, merthogy az állam nyelvének az oktatása szinte mindenhol politikai kérdés.

Akkor tehát, úgy gondoltam, hogy még egyszer megindítok egy folyamatot, amely a román nyelv magyar iskolában való oktatásának a reformját célozta és célozná meg, kidolgozva – minden szinten – olyan tanterveket, amelyek figyelembe veszik a magyar anyanyelvű tanulók boldogulását ezzel a nyelvvel, kiváltanák a jelenlegi gyakorlatot, és egy más csapáson, de ugyanazzal a céllal folytatnák a román nyelv oktatását. A célt tekintve azonban, hadd mondjam meg, hogy a román nyelvoktatás-politikának is ugyanaz a célja: a magyar, illetve a nemzetiségi tanulja meg; csakhogy már a görögök megfogalmazták, hogy a célhoz a „methodos”-t, a megfelelő utat, a megfelelő módszert kell megválasztani. Ennek az útnak, módszernek a keresése, megfogalmazása, kidolgozása tevékenységem és életem másik fontos területe. Mivel ez a probléma több ezer erdélyi magyart: tanulókat, szülőket, nagyszülőket, rokonságot érint, én ezt valóban az egyik legfontosabb népszolgálati ügyemnek tekintem. Nehéz, de továbbra is kitartok az egyik ilyen humoros pedagógiai hitvallásom mellett, hogy „a falra hányt borsó is egyszer kivirágzik”. Hiszem, hogy egyszer csak elmozdul valami ebből a holtpontból.

Néprajzkutatás a maradék időben…

B. L.: – A megmaradt kevéske időmet a néprajzkutatásra fordítom, sajnos erre jutott és jut a legkevesebb idő. Tulajdonképpen ilyen szoros időgazdálkodás közepette tudott, noha megkésve, megszületni A vágy rítusai című könyvem, amelynek bemutatója 2006-ban volt, és átért 2007-be.

– Néhány gondolat erejéig ossza meg velünk annak a 30 évnek a tapasztalatát, amelyet intenzív néprajzkutatással töltött Csíkszentdomokoson. Mit jelentett Önnek ez a három évtizedes párbeszéd a népi kultúrával?

Útravaló

B. L.: – A szüleimtől kaptam egy intelmet gyermekkoromban: valamit láss meg magadtól is, valamit csinálj magadtól is… Már egyetemista koromban nem elégedtem meg azzal, hogy előadásra, szemináriumra jártam, tanultam, olvastam, vizsgáztam, amellett még valamit csinálni kellett. Így fedeztem fel magamnak a néprajzot, persze ebben nagy szerepet játszott Mihai Pop professzor is, akinek a folklórkurzusait hallgattam, és aki az első vizsgámon egy bizonyos kérdéskör magyar vonatkozásai felől érdeklődött tőlem. Nagyon restelltem magam, hiszen nem igazán tudtam megválaszolni a kérdéseket. Később magyarul is beszélt velem – amúgy nyolc nyelvet beszélő poliglott volt – és így akarva-akaratlanul a bűvkörébe kerültem… Újra előjött a gondolat, hogy mi az tehát, amit kellene csinálni? Ne azt, amit mindenki csinál. Akkor már volt egy olyan horizontális képem, hogy a néprajzkutatásnak melyek azok a területei, amelyek a legkevésbé kutatottak magyar vonatkozásban. Egyébként a Bukaresti Egyetem professzora azt várta el, hogy a magyar nyelvterületen kezdjek el puhatolózni és kutakodni. Ekkor egyrészt felfedeztem a szokáskultúrát, azon belül is az emberi élet szokásaihoz kötődő kultúrát, másrészt gyermekkori élményeimből merítettem, amikor meghatottam szemléltem a szentmártoni, kászoni temetést, később a lakodalom rítusát, szertartását. Ezek a területek közül is elsősorban a lakodalmat választottam, az államvizsga dolgozatomat is már ebből írtam, később a doktorátusra is ebben a témakörben jelentkeztem. Így kaptam bíztatás a professzortól, hogy ezt magyarul is meg kellene írni, ki kellene adni, és tovább folytatni a kutatást.

Készülődés

B. L.: – Az első három könyvem megjelenése nagyjából három évtizednyi munkát foglal magába, melyet senki és semmilyen módon nem támogatott. Azokban az időkben nem is hallottunk olyanról, hogy pályázni, kutatói pályázatot lehetne elnyerni, hogy valaki valakinek fizet, legalább 5-10 papírt ad, legalább három vonatjegyet egy esztendőben kifizet… Semmi. A magam idejéből, a magam költségén kutattam, tanári tevékenységemmel párhuzamosan. Kutatásaim során felszínre hoztam egy alapvető különbséget a mások gyakorlata és a magam szemlélete között: az nem tudomány, hogy egy-két adatot felszedünk, felgyűjtünk, és annak az alapján következtetéseket vonunk le. Egyébként kutatói arculatom és gyakorlatom kialakításában nagyban segített az, hogy élvezettel és előszeretettel olvastam a minden területen (kémia, fizika, földrajztudomány) kutatók, feltalálók életrajzát, leszűrve a magam számára, hogy menynyit kell dolgozni, mennyit kell az apróságoktól a nagy dolgokig megfigyelni, összevetni, analizálni, szintetizálni… Végül kutatásaim helyszínéül Csíkszentdomokost választottam.

– Miért Csíkszentdomokos?

– Erre azt szoktam mondani, hogy miért állapodik meg a régész, a geológus egy adott ponton? Egyszer megállapítja vagy kinézi magának a térség konfigu-rációját, és akkor korábbi tapasztalatai alapján megsejti, hogy ott lehet valami… Tanárként sokszor átutaztam Csíkszentdomokoson, és ráéreztem, hogy itt egy olyan kultúra létezik, egy olyan plussz van, amit az általam elért és megismert helységek, térségek közül talán sehol nem találni…

Kezdeti nehézségek

B. L.: – 1972-ben indultam útnak, amikor csak tehettem: szombaton, vasárnap, délutánonként… Egyfajta félelemmel kezdtem neki munkámnak, hiszen idegen voltam, és a politikai vizsgálatok idejében minden idegen gyanús volt. Féltem a fogadtatástól, attól, hogy mit gondolnak az emberek: én ezt kérdezem, de ki tudja, hogy tulajdonképpen mit akarok, ki tudja, hogy tulajdonképpen mit nézek és mit figyelek… Az elején tehát a gyanakvás tünetével is találkoztam, ami aztán lassan-lassan leülepedett, kezdtem egyre ismertebbé válni, és így az emberek lassanként megnyíltak előttem… A másik nehézség az volt, hogy néprajzkutatóként nagy-nagy emberismeretet kellett kialakítanom, amiből nem kaptam felkészítőt az egyetemen. Ennek a felismerésnek a következtében elkezdtem lélektani szakkönyveket, tömeglélektanra vonatkozó szakkönyveket, különböző társadalmi csoportokhoz tartozó emberek lélektanát vizsgáló szakkönyveket olvasni. Ennek ma is nagy hasznát veszem… A vágy rítusai című könyvemben tudtam ezt igazából a legjobban kibontani, és a lélektan szempontjából megközelíteni azt, amit korábban a néprajztudomány szempontjából vizsgáltam: minden tudás, minden rítus alatt lelki, pszichikai motivációk, összefüggések léteznek.

A néprajzkutatást tehát a magam szempontjából ezen a területen így tettem mind teljesebbé, és folyton összemértem, hogy mit csinál más, mi az, ami jó, mi az, amit úgy éreztem túlhaladott, amivel gazdagítani lehetne… Hát pontosan ezek az aspektusok, hogy az egyszerű pozitivista leírást túl kell haladni, a jelenségeket elemezni kell, összefüggésbe kell hozni a kultúra, az élet sok-sok területével, vonatkozásával. Igazából ekkor lehet tetten érni a szokásokat, hiszen ezek nem az életen kívüli, nem ünnepi rendezvények, hanem organikus részei az életnek. Ezért nevezem egy adott pillanatban a szokásokat a mi törvényeinknek, merthogy az életünket ezek szabályozzák…

– Bizonyára néhányan kifogásolják, hogy kutatásai kizárólag Csíkszentdomokosra korlátozódtak. Megosztaná velünk, hogyan szólítják meg könyvei a tágabb közönséget?

– Ez egy nagyon érdekes kérdés… Egy röpke kis párhuzamot vonok a szépirodalom és a kutatásaim között: egy regény tipizál; a cselekménye a novellának, regénynek, prózai műnek mindig egy adott helyen, és adott időben történik. Az vagy reális vagy fikció, de mindenképpen neve van. Ennek ellenére, az iskolában, az irodalomkritikában, elemzésekben azt olvassuk, hogy ez a regény bemutatja a XIX., XX., XXI. század társadalmi, össztársadalmi képét. Tehát egy helyhez, egy időhöz kötve, végül mégis egy egész társadalomról beszél. Mit tapasztaltam a néprajzkutatók gyakorlatában? Nagy területeket bejárnak sokan, de felszínesen. Nem reprezentatívak. Ezt nevezem én a gereblye módszernek. Gereblyével, mert legalább 80 cm széles feje van, gyorsan, nagy területet meg lehet mozgatni, a felszínről könnyű dolgokat össze lehet gyűjteni, akár boglyát is lehet rakni belőle… A kultúra viszont nem annyi, amennyi látszik; a kultúra évszázadok alatt alakul, modellálódik. Éppen úgy helyezkedik el rétegeiben, rétegenként, mint a talajban a különböző ásványok, a különböző földtípusok: az iszapos, a kavicsos, a homokos. Ha az altalajkincseit akarom feltárni, hogyan tehetem, ha folyton csak gereblyélek? Egy országnak, egy területnek, egy térségnek a mélységeit, a mélységeiben rejlő kincseit kutatva gereblye helyett ásót kell használni. Az ásóval viszont nem lehet akkora területet megkaparászni, mint gereblyével, csak egy behatárolt területet, lefelé. Ez az általam kialakított kutatási gyakorlat.

Az ősi magyar kultúra a kollektív memóriában

B. L.: – Menetközben rájöttem arra, hogy Csíkszentdomokosnak egy olyan kollektív memóriája van, mint közösségnek, amelyik sok mindent megőrzött a magyarság kultúrájából. A nagytérségben való szétosztódás, szétdarabolódás ellenére a magyarság kultúrája egységesebb volt. Ha kimutatható lenne, hogy milyen is volt a magyarság ősi, még az Ázsiából hozott ősi kultúrája – rengeteg eleme azért feltárt – annak az alapján elmondható lenne, hogy egységes kultúrája volt. Olyan rítusokat hoztam felszínre és integráltam be a magyarság kultúrájába (lásd: a csecsemő megkerítése, a halott megkerítése), amelyek arról szólnak, hogy a magyarságnak, már az ázsiai léte folyamán voltak egészen magas, spirituálisan magas tartalmú és szintű rítusai, amelyekkel kezelte az ember sorsfordulóit, ami mindenképpen a magas kultúrákhoz mérhető. A tudomány előszeretettel az egyiptomi, indiai és más hasonló népek kultúráiról beszél, én meg tudatosan arról beszélek, hogy a mi népünknek is voltak és vannak olyan magas kulturális értékei, szemlélete és értékrendje, amelyek minden túlzás nélkül összemérhetők és állják az összehasonlítás próbáját a nagy népek kultúrájával.

A széttagolódás miatt azonban beindultak bizonyos differenciáló mechanizmusok, merthogy itt, a Kárpát-medencében letelepedve, az idők folyamán más népekkel is kapcsolatba kerültünk. Ez a kultúra adok-veszek, ez a legtermészetesebben működő cserejelenség, ennél fogva tehát a nagy magyar nyelvterületen a magyar népi kultúra, a magyar nép szellemisége, mint olyan, differenciálódott: sokat elhagyott, másokat vett, alakított, vagy végképp lemondott róla. Ebből a széttagolódás előtti, ősibb rétegből a csíkszentdomokosiak sok mindent megőriztek, vagy legalábbis jobban megőriztek. Ezért nevezem kollektív memóriának. Ha tehát én Csíkszentdomokost vizsgálom, igazából az egész magyar népet vizsgálom. Itt kapcsolódik tulajdonképpen az én hasonlatom a regény, a novella példájához: Csíkszentdomokosról olvasni azt jelenti, hogy az egész magyarságról olvasni.

– Végezetül egy szinte klisészerű kérdésre szeretnénk választ kapni: milyen esélyekkel indul a népi kultúra az informátizálódó társadalommal szembeni harcban? Mi történik az elkövetkezendőkben a néphagyománynyal, a népszokásokkal, a népalkotásokkal (archaizálódnak, alkalmazkodnak, átlényegülnek vagy feledésbe merülnek)?

– A kérdés nem egyszerű, mert magának a kultúrának az alakulására akar egy választ kapni… Általában itt is az történik, mint sokminden mással: kialakul, felfejlődik, uralkodik, lehanyatlik. A népi kultúra az egyéni és kollektív elme produktuma, termése az egyén és a közösség számára. Ez a kultúra intézmények nélkül keresett választ az emberi élet majdnem minden szükségletére. Ha nem talált racionális elvet, akkor a mítoszokhoz, a hiedelmekhez, a mágiához folyamodott…

A népi kultúrának nagyon sok eleme, sok aspektusa kihull a modern ember életéből. Ma már nem énekelünk úgy balladát, mint régen; ma hülyeségeket, vicceket, mindenféle disznóságokat beszélünk. Tehát ezzé lett a társasági élet: nem mondanak mesét. Dalolni viszont dalolnak, mert az élet, az emberi kedélyállapot, a hangulat olyan szükségletére válaszol mindig, hogy éneklés, zene, dalolás nélkül nincsen társasági összejövetel. Nagyon némák és bugyuták ott, ahol nem tudnak énekelni. Sok minden kihullhat, de nagyon sok termése, terméke megmarad: a közmondások – hát azok teszik ma is színessé, kifejezővé, árnyalttá a kommunikációt; a találós kérdések és még lehetne sorolni. Aminek azonban a legnagyobb jövőt és tartósságot jósolok, azok pontosan az emberi élet fordulóihoz kötődnek. Van egy olyan elméletem, miszerint a szokások – mint folyamat eredménye – akkor jöttek létre, amikor az állati szinten és sorban élő ember rájött arra, hogy másképpen kell társat keresnie magának, mint az állat, másképpen kell utódot, „kölyköt” hozzon a világra, mint az állat, és másképpen kell meghaljon, mint az állat. Meg kell haljon, nem megdögöljön. Tehát, hogyha valamikor ezért jöttek létre a szokások, akkor az ember minden globalizációs, minden uniformizáló tendencia ellenére sem süllyedhet vissza az állati sorsba, a humánumát meg kell őriznie. Erre viszont csak egy kultúrmodell létezik. A modern kultúra beavatkozik, de alapvetően nem tud elszakadni bizonyos sémáktól és bizonyos érzelmi és szellemi töltetektől, amelyeket a népi kultúrában kidolgoztak ezekre az alkalmakra. A közösségnek tudomására kell hozni, a szokásoknak hírül kell adni, hogy ember jött a világra, pár született vagy valaki távozott körünkből. Ezeket csak rituálisan lehet lerendezni. Az újságok hirdetéseiben is megjelenik, de azt nem lehet egyszerűen közölni, hogy elhunyt, hanem közölni kell azt, hogy hol lesz felravatalozva, mikor lesz a temetése. Ezek olyan események, amelyek rítusokat, tehát kultúrát kérnek, követelnek, és ezek a kulturális momentumok ma sem mások, mint azok, amelyeket a népi kultúra kidolgozott. Különbeket nem lehet kitalálni, mivel ezek annyira emberre koncentráltak, annyira az ember méltóságát és nagyszerűségét fogalmazzák meg… Tehát ez a vonulata mindenképpen továbbra is, a legmodernebb életben is fennmarad.

Azontúl az emberiség hajlamos bedőlni, gyorsan és megfontolatlanul reagálni az új tendenciákra, az új szokásokra, divatokra, feladja azt, amiben eddig élt, és akkor rájön egy adott pillanatban, hogy senkivé vált, elvesztette az arculatát. Egyébként ez a globalizáció ki nem mondott, egyféle alantas szándéka… Ha az emberiség globálisan elveszti a sajátos arculatát, eladja a sajátos ambícióit, a világról alkotott képét, a meglátásait, a habitusait, elhagyja az ételeit, mindenféle szokását, akkor manipulálhatóvá válik. Egy központból megmondják, hogy hogyan öltözöl, mit eszel, mit iszol, milyen üdítőt fogyasztasz, mit vásárolsz… Ez ellentmond annak az ősi, az ember alkatába beleszőtt, beletáplált, a gének által hordozott ambíciójának, hogy én nem vagyok olyan, mint te, én más vagyok, ilyen vagyok. Az ember éntudatát, identitását meghatározó kultúráról van szó. Hogyha ezt elhagyjuk, akkor maradok egy fizikai test, akit már nem kell megkeresztelni, akit már nem kell összeadni, és nem kell talán eltemetni sem, majd valahogy elintézik.

A globalizáló tendenciák ellen azonban az ember ösztönösen is védekezik: mégsem adom fel az arcomat. A mai nagy társadalmi, kulturális, sportrendezvényekben, a diplomáciai kapcsolatokban az egyéni arculatnak, az imázsnak kiemelkedő szerepe van. Amennyiben valahová megyünk, valakit fogadunk, és meg akarjuk magunkat ismertetni, ezt a népi kultúra elemei által tesszük. Olyan nem létezik, hogy városnapokat szervezünk, és ne lépjen fel a helyi néptánc-együttes, ne szervezzenek kiállítást a népi mesterségeknek… Az idegen delegációkat mindig az illető ország, az illető nép valamilyen neves táncegyüttesével, viseletével, dalaival, zenéjével fogadják. A legmegrendítőbb példa számomra a nagy Olimpiai megnyitók, amelyeket a legmodernebb időkben is a szervező ország a saját népének kultúrájából komponált műsorral nyitja meg…

A népi kultúrának ma nem az elmúlás a jellemzője, hanem a megváltozott funkciója. Ezt kell felismerni. Ma nem azon kell siránkozni, hogy Istenem, nincsen fonó, ahol énekelnek a leányok, s ahol a legények ellopják az orsót és csókért visszaadják… Egészében ismerni kell, sajátunknak kell vallani, mert nagyon sok területen továbbra is beépíthető, illetve sok vonatkozásban nem is helyettesíthető mással. Ilyen, így látom én a népi kultúra szerepét a 21. és még remélem a 22. században is.

Molnos Sándor, Boldogság.net, 2007. október 08. hétfő

Receptekről, népmesékről és szexuális szokásokról

Hármas könyvbemutató a Kriza János Néprajzi Társaságnál

Balázs Lajos arról a pillanatról faggatta a csíkszentdomokosiakat, „amikor az ember nincs es ezen a világon”

A csíkszentdomokosi nemi kultúrába, a moldvai csángó népmesék és a moldvai étkezési hagyományok világába kaphattak bepillantást az érdeklődők pénteken délután a Kriza János Néprajzi Társaság székházában: a közel három órásra sikeredett rendezvényen három erdélyi magyar néprajzkutató – Balázs Lajos, Zakariás Erzsébet és Nyisztor Tinka – tavaly megjelent köteteivel ismerkedhettünk meg. A kiadványokat Keszeg Vilmos, Tánczos Vilmos és Pozsony Ferenc ismertette.

A jelenlévőket elsőként Pozsony Ferenc, a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) elnöke köszöntötte, majd Keszeg Vilmosnak, a Balázs Lajos által írt és a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson című kötet méltatójának adta át a szót. Megtudtuk: Balázs Lajos a ’70-es évektől vizsgálja a csíkszentdomokosiak életének különböző eseményeit, „számára a falu különleges szerepet kapott, tereppé változott át”. „Az évtizedeken át tartó terepmunka révén a kutató és a helyi közösség közötti kapcsolat állandósult, rendszeressé vált a közös beszédeseményben való részvétel, kölcsönösen megismerték egymást, begyakorolták a kutatás verbális rutinjait” – mondta Keszeg, utalva Balázs Lajos egyik korábbi kutatásának következtetésére: a kutató jó gazdaként jelenik meg, aki a már-már veszendőbe menő értékeket az emberek akaratának ellenére is összegyűjti, miközben a helyi közösség egyre inkább elfelejti vagy elherdálja azokat.

„A születés, a lakodalom és a temetés hagyományának nyomon követése után Balázs Lajos továbblépett, és a csíkszentdomokosi emberek nemi erkölcsének és nemi kultúrájának vizsgálatát tűzte ki célul. Vállalkozása merész és újszerű: bár a nemi élet habitusai szervesen kapcsolódnak a kultúra több területéhez, a téma csak nemrég szabadult ki a tabu és a prüdéria korlátai közül” – hangsúlyozta Keszeg Vilmos. Hozzátette: ez irányú kutatásait 1985-ben kezdte el Balázs Lajos, 15 éven át tartó terepmunkája során pedig a településen élő 40 és 80 év közötti személyekkel beszélgetett. Az Amikor az ember nincs es ezen a világon című kötetben 35, az átlagos intelligenciaszintnél valamivel több „sütnivalóval” rendelkező személy szólal meg, a nekik feltett 2120 kérdés és az azokra adott válasz pedig 1750 órányi rögzített beszélgetést tesz ki.

A csángó kultúrának ma is élő és változó területe a táplálkozáskultúra 

„Az emberi élet linearitását követve a kötet részletesen foglalkozik a nemi életre vonatkozó fiatalkori tudás- és tapasztalatszerzéssel, a házasság előtti kapcsolatokkal, kitér az erotikus játékokra, majd a házasságkötés után intézményesített nemi élet gyakorlatát és a szexuális élet alkonyát is bemutatja” – magyarázta a néprajzkutató, aki a kiadvány legmeglepőbb tanulságának nevezte, hogy a lokális társadalom esetében az egyének számon tartása betegségeik, álmaik, emlékezetes mondásaik, tárgyaik stb. mellett szexuális szokásaik ismeretére is kiterjed, valamint, hogy a közösség mindennapi kommunikációjának szerves részét képezi a szexuális életről való beszéd.

A kötetét „népünk parasztasszonyainak, akik a legtöbb gyermeket szülték a nemzetnek” ajánló, jelen munkáját eddigi legnagyobb vállalkozásának tartó Balázs Lajos így fogalmazott: a Csíkszentdomokoson töltött évek során rá kellett jönnie, hogy a paraszti társadalom belső energiáinak megértéséhez nem elég az emberi élet három legfontosabb eseményének ismerete, meg kellett értenie, hogy a nemiség „olyan belső kötőanyag, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni”. „Az intim szféra világában zajlik mindaz, amit vizsgáltam, mégis része a közösségi kultúrának” – hangsúlyozta Balázs.

A folytatásban Tánczos Vilmos ismertette a Kolozsvári Folklórintézet anyagából Zakariás Erzsébet által összeállított és a Koinónia Kiadó gondozásában megjelent Vót, hol nem vót. Moldvai csángó népmesék című kötetet. „A gyűjtést 1951 és 1958 között az intézet munkatársai és nem munkatársai végezték, az archívumban található adatbázis pedig a mesék szövege mellett a gyűjtésre vonatkozó információkat is tartalmazza. Ezeket a szövegeket készítette elő, válogatta és gondozta Zakariás Erzsébet, hogy a kötet megjelenhessen” – mondta Tánczos. A néprajzkutató olvasóbarátnak nevezte Zakariás Erzsébet kiadványát, hangsúlyozva: a népmesék gyűjtésére vonatkozó hivatkozások pontossága és a gondos szerkesztőnek a moldvai terepen való jártassága mellett a kötet „olvashatóságához” a Salat-Zakariás Csaga által készített illusztrációk is hozzájárulnak.

Faragó József háromkötetes népmesegyűjteményének első kötetét összevetve a Vót, hol nem vót című munkával kijelentette: „a hitelesség kérdésében nem kényszerülünk arra, hogy összehasonlítsuk őket egymással, ennél sokkal fontosabb a pontosság”. Tánczos reményét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a Kolozsvári Folklórintézet archívumában megtalálható népmesék hanganyagai is nemsokára a nyilvánosság elé kerülhetnek, ugyanakkor, hogy a minél szélesebb rálátás érdekében az adatközlők és a gyűjtők kilétét tartalmazó adatbázis létrehozására is sor kerülhet az elkövetkezőkben.

Zakariás Erzsébet köszönetet mondott mindazoknak, akik segítséget nyújtottak munkájához, elsősorban Ion Cuceának, a folklórintézet igazgatójának. Kiderült: a szövegekkel való foglalkozás rendkívül nagy örömet jelentett számára, családtagjainak is gyakran olvasott fel részleteket a mesékből. Mint mondta, a mesék felvételeinek többsége „elég jól hallgatható, így – amennyiben van rá lehetőség –, hamarosan digitálisan is eljuthatnak az érdeklődőkhöz”.

Almási István népzenekutató és Benedek Katalin, a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének tudományos főmunkatársa is szólt néhány szót a téma kapcsán, majd ismét Pozsony Ferenc emelkedett szólásra: ő ismertette az est harmadik kötetét, Nyisztor Tinka és Pákozdi Judit Csángó galuska. Moldvai magyar étkezési hagyományok és receptek című munkáját. A magyarországi Babér Kiadó gondozásában megjelent könyvből többek között a borcsos pityókaleves, a fasírt és a töltött tyúk elkészítésének moldvai hagyományát ismerhetjük meg.

Pozsony hangsúlyozta: a csángó kultúrának ma is élő és változó területe a táplálkozáskultúra, amely hűen tükrözi egy embercsoport természetismeretét, környezetéhez való viszonyulását, vallásos világképét, de ugyanakkor utal az etnikumközi kapcsolatokra is.

„Tudományos igényességgel összeállított bevezető tanulmányában Nyisztor Tinka kitér arra, hogy a moldvai csángó közösség mindig is a természet éves rendjéhez igazította táplálkozáskultúráját, ugyanakkor az étkezés terén mind a mai napig fennmaradt archaikus elemeket is részletesen bemutatja” – magyarázta Keszeg, hozzátéve: ő maga különösen nagy élvezettel olvasta a kötet levesekről szóló fejezetét, zabolai terepgyakorlatok után ugyanis, diákjaival közösen többször volt már alkalma megkóstolni azokat Nyisztor Tinka családjánál.

Azt követően, hogy a puliszka elkészítésének módját tudatta a jelenlévőkkel, Pozsony a szerzőnek adta át a szót. Nyisztor Tinkától tudjuk: a Kárpát-medencei magyarok étkezési szokásainak bemutatását céljául kitűző Pákozdi Judit kereste meg, hogy minél körültekintőbben mutassák be a moldvai ételeket. Ő maga, amellett, hogy a bevezető tanulmányt megírta, lektorálta és kiegészítette a már előzetesen összeállított, elmondása szerint a tudomány számára is fontos recepteket.

Ferencz Zsolt – Szabadság, 2010. február 1.

Hengergőzésről és egyéb pajzán huncutságokról

– interjú dr. Balázs Lajos néprajzkutatóval –

Balázs Lajos interjúalanyai kendőzetlenül beszélnek arról az állapotról,
„amikor az ember nincs es ezen a világon“

Dr. Balázs Lajos néprajzkutató professzor több mint tizenöt évnyi kutatói munkát fektetett „a paraszti világ szerelmi eposzának” nevezett, Amikor az ember nincs es ezen a világon című könyvébe, tehát méltán nevezhető a paraszti nemi kultúra szakavatottjának. Művének előszavában így vall a választott témáról: „alig van az életnek olyan szegmentuma, mely közvetlenül vagy közvetve ne kapcsolódna ehhez a területhez”. Ugyanezt egyik adatközlője így fogalmazza meg: „Annyit nem imádkoztunk, és egyéb dolgainkról annyit nem beszéltünk, mint erről.”

SzH – Hétköznapiasan úgy mondhatnánk, minden a szexről szól.

– A születés, a házasság és halál, az emberi élet három sorsfordító eseményéhez kötődő rítusokat, felfogást kutatva rá kellett jöjjek, hogy a nemiség egy erőteljesen napirenden levő kérdés, folyton jelen van az emberek életében. Az egyik adatközlőm költőien fogalmazza meg a lényegét „Az, amikor mind a kettőnek jó, az a legnagyobb boldogság a világon (…) Ezért a pillanatért érdemes élni, ezekért a kicsi rövid pillanatokért érdemes végigkínlódni 80-90 évet.”

SzH – A lakodalmi szokások jó ismerőjeként hogy látja, az erotika mennyire érhető tetten a mai esküvői ceremóniákban?

– A lakodalom emberi sorsforduló, amely felszabadítja az egyént a társadalmi tiltások alól, amelyben még most is tartják a fiatalt, annak ellenére, hogy már bomlik a világ erkölcsi rendje. Egy felszabadító ünnepség, akárcsak a farsang. Mivel az új házasok életében központi téma a nemiség – nem az öncélú, hanem a gyermekáldásra irányuló –, minden, ami korábban tiltott volt ezen a téren, felszabadul. A csujogatások, pohárköszöntők, beszélgetések témája mind oda hegyeződik ki, hogy „közösüljetek és szaporodjatok”. Ízelítőként, néhány jópofa csujogatás: „Fogadjunk egy liter borba, a menyecske ki van fúrva! Fogadjunk egy liter borba, a vőlegény nem tud róla!” Ezzel a kis frappáns költeménnyel le is lepleztek egy állapotot, vagy gúnyolódtak: „Jaj, Istenem, mindjárt virrad, S a menyasszony szûzen marad!

 Szilva a tálban

SzH – Bizonyos étkek célirányos behozatala is ennek az erotikus játéknak a részét képezte?

– Például a menyasszony elé egy szép nagy szilvát tettek a tálba, meghasítva, hogy látszódjon benne a mag, és egy murok volt belefúrva, aminek tövét petrezselyemlapival körberakták – ez akár kisplasztikai alkotásnak is elmenne. Ehhez célzások, kétértelmû, párbeszédes szójáték társult: „Na, ifjú asszony, szereted- e a jó nagy kemény murkot?”; „Bezzeg, én hogy szerettem”; „Megennéd most es, ugye?” – és ehhez hasonló pikáns élcelődések.

SzH – A mai lakodalmi mulatságokban már csak a férfi nemi szervet utánzó, úgynevezett erotikus fagyi hordozza az erotikát.

– A vendéglőben szervezett esküvői vacsorákról sajnos kiszorult ez a fajta hangulat, a vendégeknek feltálalják az étkeket, és ha olyan asztali szomszédja akad, akkor elbeszélgetnek. Régen végig szórakozás volt egy lakodalom, tartalmilag minden az erotikára volt irányítva. A mai esküvők a professzionális lakodalmi receptek szerint zajlanak, a vőfélyek korábbi leírt formákból inspirálódnak, a régi elemeket próbálják újakkal helyettesíteni, így sok giccs bekerül a szokáskörbe. Például az autók dudálása, amely vélhetően a szellemûző csattogtatás helyét vette át.

 „Alig vártam, hogy megfoghassam”

SzH – Új könyve címlapját hengergőzést ábrázoló rajz díszíti. Háromszéken nem ismert ez a szokás, elmondaná, miről szól?

– A hengergőzés egyfajta termékenységi mágia, amúgy egy sajátos csíkszentdomokosi erotikus és nagyon kívánatos játék. Juhos gazdák, kimondottan házasemberek vehettek részt benne, olyanról is tudok, aki két juhot vett csak azért, hogy ő is részt vehessen benne. A férfiak Szent György-napján kimentek juhot nyírni, harmadnapra, mire a munka befejeződött, megjelentek az asszonyok is, kosarukban enni-innivalóval, déltájra már jó hangulat kerekedett, s akkor elkiáltotta valaki magát: „Az idén még nem hengergőztünk!” Pontosan úgy kezdődött a játék, mint amikor elindul a muzsika a táncteremben, s a férfiak elkezdik felkérni az asszonyokat. Előtte persze engedélyt kértek a férjtől, s fontos, hogy senki sem hengergőzött a saját feleségivel! A férfi letérdelt, megfogta az asszony derekát, az hátraereszkedett, ő pedig reáborult, majd gurultak lefelé. Erre a célra egy viszonylag sima domboldalt kerestek, noha történt olyan baleset, hogy az egyik férfi oldalbordáját benyomták, de ez csak dicsőségnek számított. Az egyik asszony adatközlőm azt nyilatkozta, „alig vártam, hogy megfoghassam, de ő is alig várta, hogy odanyúljak”. Persze, ilyenkor előfordult, hogy megegyeztek, és még egyet hengergőznek, de külön, s valahol máshol…

Dimény H. Árpád – Székely Hírmondó, 2010. február 9.

Emeleti erotika

Alternatív Bálint-nap, avagy az erotika újrapozicionálása – e címmel tartottak érdekes, gazdag programú, egész estés előadást-filmvetítést-tárlatnyitót a Maros Megyei Könyvtár szervezésében az intézmény olvasótermében szombat délután. Az igen szép számban megjelent közönséget a falakon Gyulai Líviusz fenomenális grafikái, könyvillusztrációi fogadták: az 1937-ben, Baróton született művész munkáit már láthattuk vásárhelyi tárlaton (a Bernády Házban, pár évvel ezelőtt), akkor is lenyűgözött stíljének barokkos pompája, biedermeier bája, huncut erotikája és átütő humora – az ördög a részletekben rejtezik.

A szervezők részéről Csíki Emese könyvtáros üdvözölte a megjelenteket, majd Makkai Réka nyitotta meg a tárlatot. Mint mondta, a kiállítás anyaga Sepsiszentgyörgyről érkezett, az est alapötlete Gyulai Líviusz munkáinak ihlető hatása alatt született. – Ebből a gyűjteményből indultunk ki és próbáltunk más művészeti ágakból kiegészítőket találni hozzá. Gyulai Líviusz már kilencévesen Sopronba került, a Tolnai Világlapja hozta el számára a világot. Stílusára jellemző a tizenkilencedik századi francia grafikai iskola hatása, de sajátos nyelvezetet is kialakított, a költészet, az irodalom örök ihletője. Rajzfilmjeiben kiélhette fantáziájának teljességét, lassú történés, részletes kidolgozás, humor jellemzi őket, bennük nem a szó, hanem a kép beszél – hallottuk a méltatótól, majd a művész két – hol rejtélyes, hol pajzán, hol stilizált, de mindig nagyszerű humorral vászonra vitt erotikában bővelkedő – rövid rajzfilmjét tekinthette meg a publikum. Abszolút erdélyi premierként.

Darabont Ilona fuvolaművész játéka után dr. Balázs Lajos néprajzkutató tartott vetített képes előadást a népi, paraszti erotikáról Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson című, nemrég megjelent könyve alapján. – Gyulai Líviusz rajzfilmjeiben a polgári világ erotikájáról láthattunk szuggesztív és nagyon szép képeket. Én a paraszti, népi erotikát tanulmányoztam. Miben más az? A nemiség történelmileg, etnikailag, szociológiailag determinált jelenség, egész életre szóló szervezettség, amely minden közösség kezében olyan ellenőrző eszközt jelent, ami egyensúlyban tartja a család és közösség harmóniáját. Olyan kötőanyag a paraszti közösségben, amit nem lehet megkerülni: mindenhol jelen van, akár látszik, akár nem. Paraszti szókincse hihetetlenül gazdag és csiszolt. Olyan dolgokat tártunk fel, amelyek eredete visszavezethető a keleti kultúrákig, de sokban el is tér azoktól, intim, de közösségi kultúra is egyben, az igenekbe és nemekbe foglalható erkölcs. Hogy miről szabad és miről nem szabad beszélni – mondta a számos történettel, hagyománnyal, népszokással – például a szüzesség kérdésköre, a százlejes feleségek története, a farsangolás fontossága vagy egy hetvenöt éves asszony megindítóan szép vallomása az együttlétről – gazdagított előadásában dr. Balázs Lajos.

Darabont Ilona fuvolajátékát és a teaszünetet követően pedig Orbán János Dénes költő olvasott fel erotikus ihletettségű műveiből.

Nagy Botond, Népújság, 2010, február 15

Szokott ön hengergőzni?
(Balázs Lajos: Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson)

A huszadik század közepének-végének gazdasági-társadalmi történései a felcsíki nagyközség, Csíkszentdomokos esetében is alapvető társadalomtörténeti fordulatot hoztak: ingázás, a nők munkába állása, a fiatalok hosszabb idejű iskolába járása, a házasodási életkor kitolódása, a családról alkotott elképzelések változása (családtervezés), az emberélet rítusainak megváltozása. A kilencvenes években megnyíló határok, a vendégmunka, az ideiglenes távollétek sokfélesége és ezek sokféle hatásai is hozzájárultak a fordulathoz.

Mindeközben és mindennek következtében, az átalakuló világban, átalakuló társadalomban az embereknek igen általános értelemben (például a lakás és életmód), de speciálisabb helyzetekben, a szexualitásra vonatkozóan is, kezdtek másfajta vágyaik lenni: ,,Mi má többet jártunk, s változott minden, s úgy felvilágosodtak jobban az emberek, má az iskolában es egy kicsit kezdtek a dolgokra jobban kitérni, hát nem volt ott se nyilvános, de méges. S akkor elmentünk szolgálni, úriemberek közt es vótunk, már az ember világosodott fel…  Kezdtek másfajta vágyaink lenni. Hogy nemcsak a gyermekáldásért, hanem egyébért is jó. Amíg nem mentünk szolgálni, nem tudtuk, hogy van fürdőszoba, külön hálószoba, ebédlő… S lássuk most, mind tovább, hogy világosodnak fel, má mindent jobban tudnak. Má nem a gyermekért kell, hanem azért kell…, hogy kielégüljenek. Most legtöbbet úgy mondjuk, hogy ezek a fiatalok annyit szertelenkednek, úton-útszélen, egymásra másznak a buszba, a kocsiba…, most nincs határ. Megfordult a világ.” (Nő, 68 éves)

Milyen volt Csíkszentdomokoson a nemi életbe való belenevelődés, a felnőttek, majd az öregedő generációk nemi élete, az ennek szabályozására kialakított nemi erkölcs és a nemiség kultúrája (elképzelések, gyakorlat, erről való beszélés) mielőtt megfordult volna a világ? Mielőtt újrarajzolták volna a fiatal nemzedékek a nemi erkölcs és nemi kultúra határait – hiszen természetesen nem arról van szó, hogy nincsenek, hanem arról, hogy áthelyeződtek ezek a határok. A világ változik, részben más lesz, részben őrzi régi önmagát. Ha csak részben, és átértelmezve, de a tegnapi ismeretek és gyakorlatok tovább élnek a mában is.

Milyen volt a csíkszentdomokosiak szexualitása és szexuális erkölcse a „világfordulás” ( a messze ható társadalomtörténeti fordulat) előtt, amikor még a stabilitás mellett elenyésző volt a mobilitás, vagyis ,,a családalapítás volt a fontosabb, s nem a kószálás” (256) – az emlékező idősebb nemzedék megszólaltatott tagjai szerint? Erről szól Balázs Lajos 2009-ben a Pallas-Akadémia Könyvkiadónál megjelent, Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson című könyve.

Az emberi civilizációk története, a civilizáció szónak a Norbert Elias által használt értelmében, az ösztönök társadalmilag kialakult és szentesített szabályozásának, speciálisan: megzabolázásnak, korlátozásának története. ,,A civilizáció folyamatot vagy legalábbis valamilyen folyamat eredményét jelöli. Olyasmire vonatkozik, ami állandóan mozgásban van, folyton »előre« halad. … Az hangsúlyozódik benne, ami minden emberben közös, vagy aminek – hordozói érzése szerint – annak kellene lennie.” (Elias 1987.103) Ennek társfogalma a „kulturált”, amely szintén a viselkedés, a magatartás megformáltságára vonatkozik, és ,,az emberek, lakásuk, érintkezési formáik, nyelvük, ruházatuk társadalmi minőségét jelöli…” (u.o.)

Miért alakítják ki az emberi társadalmak a civilizáció folyamatát, miért van szükségünk civilizációra? Úgy is kérdezhetném, hogy az embernek mint a homo állatfaj egyedének, miért van szüksége az évezredek során kikísérletezett, megszilárdult korlátozásokra – másképpen az eredeti életközegétől, a „természettől” való eltávolodásra, a megformálásra, a formáltságra, vagyis az ezt létrehozó, fenntartó, ezt eredményező ideák és intézmények sokaságára?

Balázs Lajos az átmeneti rítusok társadalomteremtő funkcióiról szólva írja a következőket A vágy rítusai – rítusstratégiák című könyvében: ,,Akinek a születését nem övezi rítus, aki nem rituálisan házasodik, az elfogadottan nem született meg, az nem házasodott meg. Márpedig Csíkszentdomokoson az egyén átmenetében a közösségi hitelesítés, validáció fölötte áll a  hivatalos jognak. És ezt a nyelv is tükrözi: arról a gyermekről, akit nem rituálisan kereszteltek azt mondják: »nevet adtak neki, mint a kutyának«, akik nem rituálisan házasodnak: »összeálltak, mint a kutyák«, akit nem rituálisan temetnek, azt »elásták, mint a dögöt/döglött kutyát« … ” (Balázs 2006. 23) Tehát, igen redukálva a gondolatot: a formátlan, ami nem rítusban születik, az állati, ami megformált (konstruált, jelentésessé, szimbolikussá formált), az pedig emberi, és csakis az.

A civilizáció alapkérdésénél vagyunk: hogyan és mi okból/mi céllal osztályozunk, vagyis szétszabdalunk majd összeállítunk, minősítünk és válogatunk, azaz reprezentálunk/ konstruálunk? Miért tekinthető ez a tevékenység a homo sapiens alapjellemzőjének?

Edmund Leach írja: ,,...az ember készítette társadalmi események és emberi birtokok alkotta világ idejét és terét számtalan diszkontinuitás metszi át, akármerre nézünk vagy figyelünk… Rend utáni vágyunk a zűrzavarban a dolgok felszabdalásához vezet. Sövények, kapuk, korlátok vesznek körül mindenfelől. Csak akkor érezhetjük jól magunkat, ha mindent a magunk kategóriái szerint rakhatunk rendbe. Fiú az vagy lány? Gyerek vagy felnőtt? Te marxista vagy, vagy antimarxista? Ember vagy, vagy egér?” (az előbbi, Balázs Lajostól származó példában: kutya –GJ) (Leach 1996. 74)

Úgy is lehet fogalmazni, hogy az állati létre jellemző lét-idő kontinuum szétszabdalása – az ehhez szükséges tevékenység és bölcsesség – jellemzi alapvetően az embereket (a Homo Fabert és a Homo Sapienst). Ha ezt meghatározásként kell megadni: az ember az az állat, amelyik a rend utáni vágyától hajtva megismeri, felbontja és újraalkotja a természet  eredeti/paradicsomi/esszenciális rendjét. És mivel ez az alkotás csakis emberi, azaz ideiglenes lehet, a mitikus tettet a mitikus, Janus-arcú jutalommal együtt lehet csak elképzelni. Az alkotó ember soha nem lehet csak győztes, tévedhetetlen és bűntelen. A létező bölcsesség sosem elegendő, az építés mindig rombolással párosul.

Ha újabb, késő modernkorunkra is vonatkozó meghatározás szükséges: az ember saját, rendezett világát újra- és újrarendező, és ezzel kockára tevő állat.

Az ember az az állat, amelynek a rendből sosem elég.

Leach szerint ,,Osztályozási sémáink némelyike alapvető fontosságú. A fajok nem maradhatnának fenn, ha férfi és női egyedek nem ismernék fel, hogy egyfelől ugyanannak a fajnak a tagjai, másfelől azonban nemüket tekintve különböznek egymástól. Ugyanígy fel kell ismerjük a különbséget étel és nem étel között is, és így tovább. A modern laboratóriumi tudomány és modern ipar módszertana azonban, ahol az elemzés első lépése mindig bizonyos folytonos egységeknek megszámlálhatalan, egymástól független diszkontinuus elemre való felbontásában áll, már nem nekünk (ti. mindennapi embereknek – GJ) való. Nekünk elég annyit tudni, miként függnek össze a dolgok: hogy hogyan lehet őket szétszedni, az már nem ránk (hanem a tudósokra, a mérnökökre, technikusokra – GJ) tartozik.” (Leach 1996. 74–75.)  A legbonyolultabb, igen tagolt és igen képlékeny osztályozási (taxonómiai) sémákat mindeddig nem a Földünkön igen különböző égöveken, igen különböző természeti feltételek között kialakult kultúrák, hanem a tudomány (beleértve az igen sokféle kultúrákat vizsgáló résztudományokat is) produkálta.

Visszakanyarodva témánkhoz, de megmaradva az osztályozásnál: alapvetően két valóság-szféráról van szó, ezt figyelenbe véve lehet beszélni a szexualitásról, és erre kell figyeljünk, amikor egy csoport, egy társadalom szexuális viselkedését – nemi kultúráját és nemi erkölcsét – vizsgáljuk, értelmezzük. Az egyik, amit az ember ,,kötelezettségeken kívüli szexualitásának” nevezek, a másik pedig a ,,kötelezettségeket elfogadó szexualitás.” Igen egyszerűen, egyértelműen fogalmazva: az első idegenek (pl. prostitúció) vagy egymás fele morálisan/törvényesen el nem kötelezett ismerősök, a második rokoni kapcsolatrendszerben (vagy a mai fiatalok esetében az úgynevezett ,,próbaházasságban”, vagy ,,élettársi viszonyban”) élők között történik.

Azért tartom fontosnak ezt a megkülönböztetést, mert ezt elfogadva a rendezettség, a normaállítás, az érzelmi-morális kötöttségek és kötelezettségek egymástól igen távol álló eseteiről, elképzeléséről és gyakorlatáról beszélhetünk. Ezt elfogadva, innen közelítve értelmezhetővé válik az is, hogy mi az, hogy  ,,tabu/tilos” és mi az, hogy „titkos.” A ,,kötelezettségeket elfogadó szexualitás” az etológusok szerint azért alakult ki, hogy a kis csoportok férfiainak vetélkedését, és ezzel a  csoporton berüli agresszivitást szabályozza,  csökkentse, és ezzel erősítse a kis, vadászó-halászó-gyűjtögető, majd földműves közösségek koherenciáját. A városok létrejötte más kontextust teremtett, kialakultak a ,,kötelezettségeken kívüli szexualitás” sokféleképpen megnevezhető (pl. ókori, polgári, modern), alternatívákat kínáló formái. Ami falusi, hagyományos környezetben tilos és titkos, az városi, modern környezetben kevésbé az, nem is beszélve a világvárosokban, az 1960-as években bekövetkező ,,szexuális forradalomról”, és annak a határokat elmosó, a szexuális erkölcsöket átértelmező szerepéről.

Az az alapállás, amely a csíkszentdomokosi közösséget, annak is idősebb, meghatározó tagjait jellemzi a ,,kötelezettségeket elfogadó szexualitás.” ,,A közösülés kötelesség volt. Ha férjhez megy az a nő, a férjinek ki van szolgáltatva. Aztán a gyermek adódik. Főleg ezelőtt: nem lehetett fogamzásgátlókkal s ilyenyekkel védekezni, s akkor, ha nem kellett es, el kellett fogadni.” (Nő, 60 éves, 256.) A kutatottaknak ez a magatartása alapvetően meghatározza a kutató lehetőségeit: ami a kötelezettségekkel kapcsolatos, az inkább nyilvános, inkább elérhető, a rítusokban kimunkált, hagyományozódott formákban látható-hallható, mint az, ami a ,,kötelezettségeken kívüli szexualitás” jelenségei közé sorolható.

Két kutatás, két könyv kellene ahhoz, hogy mind a kétfajta szexualitás valósága kibontakozzon.

Balázs Lajos kutatói horizontját alapvetően meghatározta, hogy az eddig általa feltárt, közösség- és nyilvánosság-teremtő rítusok, a születés, a házasság és a halál rítusai (Balázs 1994, 1995, 1999) felől közelítette a szexualitás jelenségkörét. A ritualitás rendet (jelentéseket és jelentés-összefüggéseket) teremt, folytonosságot biztosít. Igaz ez a rokoni rendszerekbe való szervezettségre épülő valóság-részek (a gazdálkodás, a fogyasztás, a szocializáció, az ünneplés, stb) esetében. Még a mobilitásnak a hagyományos közösségi kapcsolatokat romboló hatásai is kezelhetőek ideig-óráig a kortárs-találkozók rítusával (bár a magyarországi vendégmunka, kiköltözés ezeket is megritkította).    

De mit lehet kezdeni azzal a Csíkszentomokoson is létező jelenséggel, hogy a család fiatal, munkaképes és vendégmunkára járó tagjai (férfiak, nők egyaránt) hónapokig külön élnek, és ki vannak téve a ,,kötelességeken kívüli szexualitás” kísértéseinek?

Vagy amit a bevezetőben idézett nő is megállapít: a fiatalok már olyan lakásban nőnek fel, ahol megvan a ,,fürdőszoba, külön hálószoba, ebédlő…”, és az ezzel együtt járó elkülönülési (tévézési, vendégfogadási, bulizási, stb) lehetőség?

Meg ami az egyik legjelentősebb társadalomtörténeti változás: a generációk képzettségi, világnézeti különfejlődése, erkölcsi elképzeléseik és morális valóságuk távolodása (a „határok” átértelmezése), meg ennek a szexulitás gyakorlását befolyásoló hatásai?

Balázs Lajos külön fejezetben, a huszadikban csoportosítja azoknak az eseteit „akik a rendestől eltérnek”, ebben a fejezetben beszél a nemi devianciákról, perverziókról: a bigámiáról, a családon belüli nemi kapcsolatokról, a vénlegény, vénleány problémáról, meg az együttélés, vadházasság kérdéséről. Két olyan fejezet is van azonban, a nyolcadik (A nemi élet viszályai) és a tizenhatodik (Férfi-Nő), amelyekben több alfejezetben is a félrelépésekről, hűtlenségről, félrelépések bűntudatáról, mint a házasságot próbára tevő, de azon belül maradó jelenségekről, vagyis a vállalt, szentesített kötelességeknek a gyakorlatban előforduló, tapasztalható tagadásáról van szó. Az azonban, ahogy ezeket Balázs Lajos kategorizálja, természetes módon adódik abból a kutatói kiindulópontból, amely szerint a csíkszentdomokosi közösségben, minden társadalomtörténeti átalakulás ellenére, a „kötelességeket elfogadó szexualitás” az, melynek a vizsgálat középpontjában kell állnia. Ebben a közösségben a rokoni kapcsolatok megerősítésére (és például a rituálisan, jelképeket megerősítő lakodalomban való megerősítésére) van szükség, ez a társadalmi ideál, ez biztosítja a közösség integráltságát.

Igaz, hogy az olyan, a XX. század közepén új, mára már csak emlékezetben élő szerkezetek, mint a kollektív gazdaság, lehetőséget teremtettek a közösségromboló tettekre is: „A kollektívában sok lehetőség adódott a félrelépésekre. Sok adódott. Amelyik olyan volt, az megpróbálkozott: asszon es, ember es. Aki azt akarta, hogy nagy protekciója legyen a brigádos előtt, az azt kereste, hogy hol adja essze magát a brigádossal. Ez nyílt vót.” (Nő, 76 éves, 334.) 

Balázs Lajos több mint hétszáz oldalas könyvéhez az anyaggyűjtést egy több mint húsz éves időszakban végezte. Hatalmas anyagra, igen alapos tudásra tett szert: „Harmincöt, 40-80 év közötti, iskolai végzettségtől eltekintve, átlagon felüli értelmi szinttel rendelkező parasztember (65%-a nő) körében végeztem kutatást a mélyinterjú módszerével. Valamennyi adatközlővel külön-külön 45-50 órányi beszélgetést folytattam mintegy 2120, a tárgykörhöz tartozó kérdésről, ami 1750 óra közvetlen emberi kapcsolatot, a megismerés páratlan élményét nyújtotta.”(8) Előzmények nélküli, egyedi, sajátos koncepciójú a munka, a megközelítés. És említeni lehet itt a koncepció kialakítását, a kérdőív kidolgozását, magát a terepmunkát, majd az igen időigényes feldolgozást, a könyv struktúrájának kialakítását, és nem utolsósorban a könyv megírását, mint a munka különállóan is kiemelkedő teljesítményeit.

A könyv bevezetőre és huszonkét fejezetre tagolódik, záró részként (ez huszonharmadik fejezetként van jelölve) pedig egy erotikus tájszó-, kifejezés-, szólásmondás- és közmondás-jegyzéket olvashatunk.

A Bevezetőben a szerző mintha önmagával készítene interjút (a további kibontási formát megelőlegezve, vagy éppen abból inspirálódva). Kérdések és jól kidolgozott, megindokolt válaszok sorakoznak arról, hogy miért és hogyan született a könyv, miért került a könyv első oldalára az eddigi monográfiák címadási elveit követő cím, miben és hogyan látja a szerző a könyv tudományos hasznát, koncepcióját, helyét a néprajzkutatásban, miben más az ő kutatása és könyve, mint az eddigi munkák. Választ kapunk arra a kérdésre is, hogy fontos-e, és miért fontos „egy nép, etnikum, közösség paraszti társadalmának nemi kultúráját megismerni a XXI. században”, miért tekinti a szerző „a nemiséget mint gyűjtőfogalmat kultúrának a paraszti társadalom esetében.”

Végül sor kerül a kutatási módszer részletes bemutatására. Balázs Lajos vallja, hogy ,,magát a kultúrát, a tudást, a megtapasztalást, a megélt életet és a mindezekről kialakult szemléletet szólaltattam meg. Azt a tudást, tapasztalatot, életélményt és életfelfogást, amit intelligens fiatalok, középkorúak, idősek, nők és férfiak hordoznak a nemiségről. Tehát olyan személyek, adatközlők a beszélgető partnereim, akiknek a nemi élet még aktív és közvetlen esemény, de olyanok is, akiknek már közeli-távolabbi emlék, akik az élettapasztalat összegzésének időszakában élnek.” (20.)

Ide kapcsolható az, amit a huszonkettedik fejezetben olvashatunk: a nemiségről való beszéd kérdése. Hiszen a szexuális gyakorlatokról, az ezzel kapcsolatos eseményekről sokat beszélnek a csíkszentdomokosiak, létezik egy erre szolgáló – ezt szolgáló ,,sajátos nyelvezet és stílus.” Ezt azért is fontos kiemelni, mert az alkalmazott kutatási módszer: a kérdezés és meghallgatás (és nem a megfigyelés is, mint a lakodalom vagy a halál, temetés esetében). A kutató kérdéseket dolgoz ki, kérdéseket tesz fel a kiválasztott adatközlőknek, meghallgatja, faggatja őket, majd rendezi beszámolóikat, történeteiket, értékeléseiket. Módszertani alapelv volt ,,háttérben maradni és hagyni, hogy adatközlőim, törelmes beszélgetőtársaim maguk mondják el azt és úgy, amit tudnak és gondolnak arról a kérdéskörről, amit én nemi kultúrának, nemi erkölcsnek neveztem a könyv borítóján… Vallomásában senkit sem befolyásoltam, mindenkiét úgy fogadtam el, ahogy elmondta. Ha valaki nem tudott egyik vagy másik kérdésemre válaszolni, ún. rávezető kérdéseimmel nem erőltettem, és nem csikartam ki belőle olyasmit, amit bizonytalanul ismert.” (663.)

A rendelkezésre álló szavak, kifejezések évszázadok termékei, s abban az ellentétben csiszolódtak ki, amit egyfelől a nemiségről való beszéd gyakorisága és öröme, másfelől az egyházi, intézményes tiltás szigora jellemzett. Ez az ellentét azonban nemcsak képes, titkolózó beszédet, fedő-szavakat kreált, hanem magának a gyakorlatnak a kettősségét, az egyszerre nyilvános és vállalható, valamint titkos voltát is kialakította. Úgy gondolom, igen jelentős módszertani gond ez, amellyel a szexualitás kutatóinak paraszti vagy polgári közösségekben egyaránt meg kell birkózniuk. Helyzetfüggő például, hogy mikor, kik előtt mit is lehet mondani a „kötelezettségeken kívüli szexualitás” gyakorlatáról. Úgy gondolom, hogy abban az interjúhelyzetben, ami Balázs Lajos és adatközlői között konstruálódott, ezekről szóló vallomások is születtek, de mindenképpen a ,,kötelezettségeket elfogadó szexualitás” állt a középpontban, mint elfogadott norma. Ez pedig, ha kis mértékben is, befolyásolta a kutató által vázolt valóságképet.   

A kötet szerkezetét alapvetően meghatározza, hogy az első kilenc fejezet mintegy önálló egységet alkotva mutatja be a nemi élet mindenkire, általánosan jellemző tagoltságát. Az első fejezte a gyermekkor erotikájával foglalkozik, ezt követi a kamaszkor erotikáját bemutató rész, külön sorolva a lányok és fiúk helyzetét. Az egyik leghosszabb fejezet az, amelyik az ifjúkor erotikájával, a nemi élet kezdeteivel foglalkozik, ennek folytatása a házasság előtti erotikával, nemi élettel, párválasztással kapcsolatos. A nászéjszakáról szóló fejezet a házasélettel, nemi élettel, a nemi élet gyakoriságával, a nemi élet viszályairól szólókkal együtt alkotja ennek a résznek a törzsanyagát, ezt pedig követi a kilencedik, rövid fejezet: a nemi élet alkonya.

Külön fejezet foglalja össze a szerelemről gyűjtött véleményeket, majd újabb néhány fejezetben a nemi élet higiéniájáról, a szerelmeskedésre gerjesztő szerekről, terhességről meg terhességmegszakításról, a meddőség elleni küzdelemről, valamint néhány általánosabb kérdésről: a férfi-nő viszonyról, titkokról, a szerelem és nemi élet hiedelmeiről, valamint a már említett deviáns, perverz esetekről olvashatunk.

A huszonegyedik fejezet témájával, összegző és távlatokat mutató voltával kiemelkedik a rendszerező részek közül: ebben mutatja be Balázs Lajos a hengergőzés – egy „kívánatos” erotikus  játék – rítusát. Ez „Első látásra egy különös »szexorgia«, már-már féktelen társasági, közösségi erotikus játék, szokás.” (645.)

A kérdésre: ez nyílt szerelmi játék volt? – az adatközlő így felel: „Az volt, az. Me ugye olyanok találkoztak, akik szerették egymást, de nem volt (suttogva mondja) más lehetőség a találkozásra. S itt volt, met hát az emberek (ti. férjek) ittak, az asszonyokot a fiatalabbak, s amelyik reagondolt s visszatartotta az italt, csak mondta: meghöngörítselek-e? S az asszony mondta, suttogva es Nem bánom, egyet höngörőjzünk! Elhöngörültek bé egy kicsit az oldalon, ugye ott rikojtoztak, vinnyogtak, markolászták a menyecskéket a fiatalabb emberek, még az öregebbek is megölelték a fiatalasszonyokot… Egy ilyen játék volt. Ez egy nyílt játék volt. Minden esztendőben, tavasszal. Ezt a nyírés hozta örökké. Olyan volt, két johot csak azért tartott, hogy ő es mehessen nyírni. Ez volt a fontos: a hengergőzés.” (645–646.)

A rítus alkalma a tavaszi juhnyírás, helyszíne az esztenák melletti lejtős részek voltak. Szereplők: mindazok, akik erre felkészültek, akik ezt várták, erre számítottak, akik ezt vállalták. A férfiak kezdeményeztek: felkérték az asszonyokat, azok beleegyeztek, s kezdődhetett a szédítő játék: „Leültünk vagy letérgyeltünk, s ölelkeztünk essze, s kezdtük… Hol én voltam fejjel, s hol ő… Essze voltunk teljesen kapcsolódva. Csak eppe nem volt benne… A volt a héjja (ti. az hiányzott). Az asszonyokon nem volt bugyi, dehogy volt! A menyecske a lába közi a rokolyát fogta be, s úgy indultunk, na de hát az addig tartott. Meg lehetett fogni aztán csórén: a szügyit. Csak ugye, úgy tett a többi előtt, mintha takarná. Mikor elhöngörögtünk má tovább, 5-8 métert, akkor már odanyúlt az ember, hova kellett. S ő es alig várta, hogy oda nyúljak.” (647.)

A hengergőzés nem volt, nem lehetett tehát tényleges szexuális kapcsolat. Közösségi, nyilvános volta miatt inkább a szimbolikus jellege, üzenete volt a fontos, a szintén közösségi, nyilvános tánchoz hasonlóan. Ki kit kíván meg, ki kivel kerülne szexuális kapcsolatba, ha erre valóban lehetőség adódna, ki az, aki ezért féltékeny lesz, és ki az, aki ezzel nem törődik, meg kik azok, akik kölcsönösen „meghöngörgetik” egymás feleségét-férjét, komaasszonyát-komáját (a komaság egy sajátos, általában ki nem mondott jellemzője: az érzelmi közelség, szoros kapcsolat létrehozhat, megengedhet szexuális kapcsolatot is ) – ez derül ki, ez válik láthatóvá, letagadhatatlanná a játék alkalmával.

Kialakul egy ideiglenes hierarchia is: voltak olyan férfiak például, akik ,,nagyon ügyesen hengerőztek.” Egy olyan alkalom ez, amikor az egyébként titkos vágyak-sóvárgások, ábrándok, kívánságok közel kerülnek a teljesüléshez: ,,Na, höngörésztünk (suttogva), s mondom, bé kéne höngörödjünk a bokorba. Igen, de meglátnak – mondta J., valahol máshol. Igen, de sose lehetett… nem volt alkalom. Ő nem ellenezte, sőt szerette volna… Otthon nálik örökké volt valaki. Nem volt alkalom. Ugye az alkalom szüli a tolvajt, s a tolvaj az alkalmat keresi.” (646–647.)

Az „igazin” kívül, ami tavasszal, juhnyíráskor történt, más alkalmakkor is kialakulhatott ez a játék: a  kollektív gazdaságban a pityókaszedés befejezésekor, vagy nyáron a társas kirándulásokon. Sajátos, az átélt erotika „megmutatásához” kapcsolódó mozzanat, Balázs Lajos szerint a nyílt erotikus játék csúcsa, hogy „egy bizonyos hengergőzési idő után, amikor a férfiak, nők erotikus kedve fokozódott és az egymással szembeni restelkedés már-már eltűnőben, akkor a férfiakat kiállították gatyaszemlére, hogy lássák, »ki élvezett el« …” (653.)

A rítus valóban kitüntetett figyelemre, részletes elemzésre, megértésre méltó.

Balázs Lajos a munka és az erotika összefonódására figyelmeztet, véleménye szerint a résztvevők a munka és az erotika titokzatos mítoszát élik újra ebben a játékban. Termékenység-mágiát, az ehhez szükséges mágikus akciót hordoz ez a játék: „A csíkszentdomokosi höngörgőzés rítusaiban én egy archetipális összefonódás maradványát, a nő és a föld évente ismétlődő fúzióját látom, ami nem akármikor, hanem, ismétlem, a vegetáció, a gyep serkenésének idején történik, vagy a nyári napforduló hetén, amikor egy olyan silány földdel rendelkező állattartó falunak, mint Csíkszentdomnokos, még szüksége van a fűre, tehát növekedését mágikusan próbálja serkenteni.” (656.) De mint minden rítus, ez is poliszemantikus: ,,a játék szabadsága, a házastársak közötti kötődések feloldása, fellazulása a játék idejére igen hasonlít az évente megismétlődő karneváli időkre, amikor az emberek büntetlenül megszeghetik a tilalmakat. … mivel a szereplők házasemberek, a rítus úgy is felfogható, hogy általa az első nemi aktus emlékének áldoznak egy viszonylag zárt, azonos foglalkozású és társadalmi helyzetű, életkorban is egymáshoz közel álló, együtt evő, ivó, mulató társaságban, a természet ölén.” (657.)

Olyan alkalom ez, amikor a csíkszentdomokosi férfiak és asszonyok „nem a ruhát, hanem a nemi aktus szemérmességét vetik le”, amikor egyféle „rituális meztelenség” keletkezik. Mindez pedig a közös munka után, a lakoma keretében, és feltételezhetően azért, mert nem egyéni, hanem közösségi haszonról van szó, ennek kell alárendelődjön az egyéni érdek: „a közjót érdeklő és szolgáló munka gyümölcse, a vegetáció megszerzése a cél. Ezért a mímelt szexuális aktus mágikus eszköz,” de ugyanakkor és ettől elválaszthatatlanul: az egyéni vágyak kielégítésének, örömszerzésnek is az alkalma.

Ég és föld között, a hengergőzés szédítő keringésében, a vágyak kiélése közepette nem tudja pontosan az ember és asszony, a pár, hogy éppen melyik világon van: ezen is, de a másikon, a beteljesülés, a teljesség világában.

Alapvetően azonban nem ez a helyzet, amelyről a könyv szól.

A beteljesülés társadalmilag akkor elfogadott, ha házasságban történik, vagy az általam használt, általánosabb érvényű terminus szerint: ha „kötelezettségeket elfogadó szexualitás” eredménye. Az első számú kötelezettség: az utódok vállalása, felnevelése. A második számú kötelezettség: a hűség, vagyis a rokoni kapcsolatok, ezen keresztül pedig a közösségi kötelékek fenntartása, megerősítése. Mindig is önzőnek számított a paraszti társadalomban, ha csak arra gondoltak, ami „jó úgy az asszonynak, mint az embernek.”

Nem tehetik meg az ebben a társadalomban élők, hogy ne törődjenek a kötelezettségekkel. Alapvető azonban nem maga az öröm és a nehézség, a nyomorúság, hanem ezek egymást kiegyensúlyozó volta. Miért érdemes élni, miért érdemes elviselni az ebben a társadalomban sorsszerűen adódó nehézségeket? Erre is választ fogalmaz „a paraszti nemiség e könyvbe, írásba mentett kultúrájának gyönyörű összegzése, a nemiség paraszti szemléletéből fakadó himnusza,” egy 75 éves asszony vallomása, amellyel Balázs Lajos a könyv bevezetőjét zárja – és amelynél én sem találtam megfelelőbb zárómondatokat:

„Az, mikor mind a kettőnek jó, az a legnagyobb boldogság a világon. Amikor eltalálja az ember, az a pillanat boldog pillanat az ember életében. Úgy érzi, akkor nem törődik semmivel. Az emberiség is ebből származik. Ha az nem vóna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot. Ha az a pillanat nem volna olyan jó. Ezért a pillanatért érdemes élni. Ezért a rövid pillanatokért érdemes végigkínlódni 80-90 évet. Habár öreg korunkba má' nem kell, de azért a fiatalkori kicsi boldog időért vállaljuk az egész élet nyomorúságát.”

Gagyi József

Bibliográfia

BALÁZS Lajos

1994 Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Bukarest, Kriterion Könyvkiadó

1995 Menj ki én lelkem a testből… Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó

1999 Szeretet fogott el a gyerek iránt A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó

2006 Avágy rítusai – rítusstratégiák. Kolozsvár, Scientia Kiadó

ELIAS, Norbert

1987 Acivilizáció folyamata. Budapest, Gondolat Könyvkiadó

LEACH, Edmund

1996 Szociálantropológia. Budapest, Osiris Könyvkiadó

(Székelyföld, 2010. március)

Még éppen elérte az utolsó előtti adatközlőket…

BALÁZS Lajos: Amikor az ember nincs es ezen a világon. Paraszti nemi kultúra és nemi erkölcs Csíkszentdomokoson. Csíkszereda, 2009. Pallas–Akadémia Könyvkiadó

A kötet szerzője, Balázs Lajos egyetemi tanár, a Magyar Néprajzi Társaság külföldi tiszteleti tagja ebben a körben nem szorul bemutatásra. Jó négy évtizedes kutatómunka nyomán írta meg az emberi élet „három szüksége”, a születés, házasság és halál csíkszentdomokosi szokásvilágának testes monográfiáit, melyekkel magas és megérdemelt szakmai presztízst vívott ki magának a néprajztudományon belül és azon kívül is.

Arra a kérdésre, hogy „Miért és hogyan született e könyv?” Balázs Lajos saját hiányérzetét hozza fel „mentségére”, mindjárt a Bevezető elején. A születés, házasság, temetés kultúrájának, rítusainak leírása és közreadása nem elégítette ki, s a befejezetlenség érzete nem hagyta nyugton. „Rá kellett jönnöm – írja – , hogy mindez nem elég a paraszti társadalom fő erővonalainak megismeréséhez, hogy a születés, házasság, halál, az emberi élet három csúcsa nem áll, mert nem állhat önmagában. […] Rá kellett jönnöm, hogy az, amivel annyiszor találkoztam a három sorsforduló kutatása során, de amit a tartalmi körülhatároltság miatt egyikbe sem tudtam csak kis mértékben beilleszteni, de róluk leválasztani se – a nemiség és kultúrája –, a paraszti lét megkerülhetetlen kötőanyaga.”

Nem véletlen, hogy a kötet mottójául is egy 80 éves parasztember és egy 75 éves parasztasszony szavait választotta: „A nemi élet az élethez tartozik. Mint a házasság, a halál s a születés. Há nem es beszéd! De hát anélkül nem tudunk megszületni s létezni.[…] Az egy olyan orvosság, ami mindenre jó. Varázserő kell legyen benne!” Régen tudjuk, hogy a nemiség és kultúrája a néprajz tárgya. Végül is minden az, ami „társadalom” és „kultúra”!

Balázs Lajos új könyve egy közel negyedszázados terepmunka, módszeres, kérdőíves adatfelvétel, nagy tömegű mélyinterjú eredménye, végső sűrítménye. Tematikai jegyzékének, kérdőívének 2120 pontja van. Harmincöt adatközlőjével folytatott külön–külön 45–50 órányi, összességében 1750 órányi beszélgetést. El lehet képzelni, micsoda munka volt ennek a hatalmas információtömegnek a lejegyzése, rendszerezése, kiértékelése. Szerzőnket ebben a sziszifuszi munkában joggal sarkalta a múló idővel való versenyfutás és még valami. Csíkszeredán úgy látta, mintha a magyar néprajzkutatás kifulladt volna; „mintha elvégezte volna minden teendőjét, tematikailag mintha lezárta volna a paraszti nemi kultúra kutatásának határait.” (9–10. o.)

Megjegyzi azt is, „ha Ortutay Gyula most élne, nem biztos, hogy egyértelműen elégedett lenne a néprajzkutatás ez irányú, 1935 óta végzett teljesítményével.” Ezen közben áttekinti Ortutay programadó, A parasztság szerelmi életének kutatása címen 1935–ben megjelent, majd az Erósz a folklórban kötetben (1987–ben) újra kiadott tanulmányának tematikáját. Ezt és Vajda Mária tanulmányának szempontrendszerét vette kiindulási alapnak, de számot ad Szenti Tibor, Nagy Olga és mások használható szempontjairól, eredményeiről is. (Az első kiadásban Szenti, Gunda, Ujváry, Malinowski, Mead és mások neve még nem szerepelt az irodalomban, a szövegben is csak Szenti nevével találkoztam (13. o.). Úgy tudom, a 2. kiadás ezeket már pótolta.)

A mű értékét azonban nem a hivatkozások léte vagy nem léte, hanem az információk eredetisége és hitelessége dönti el. A hitelességet a belső címoldalon olvasható „nyilatkozat”-nál, miszerint „Az adatok hitelességéért a szerző minden felelősséget vállal”, sokkal inkább bizonyítják az adatközlők magnetofonra mondott és idézőjelben közölt szavai, olykor vallomásai. Olyan intimitásokat, már–már titkokat mondtak el a „Tanár úrnak”, amit talán legjobb barátjuknak, barátnőjüknek sem mondtak volna el soha. Gyóntató atyáiknak még kevésbé. A gyóntatószékben biztosan nem használták volna a kötetben olvasható népnyelvi, tájnyelvi kifejezéseket a maguk nyerseségében. Ezeknek a közreadása és az értelmezésüket segítő szójegyzék – Erotikus tájszó-, kifejezés-, szólásmondás- és közmondásjegyzék (679–691) – a kötet nagy értéke a dialektológia számára.

A bő 700 oldalas kötet 22 nagyobb fejezetet tartalmaz, nem számítva a tartalmas Bevezetés, az Irodalom és az angolul, románul csatolt rövid összefoglalót, rezümét. A rendszerezés alapja nem a hallott történetek érdekessége, csattanója, hanem a Szerző által gondosan kimunkált tematikai rend, melynek első fele az emberi életutat követi: 1. Erotika a gyermekkorban, 2. A kamaszkor erotikája, 3. Az ifjúkor erotikája, a nemi élet kezdetei, 4. A házasság előtti erotika, nemi élet, párválasztás, 5. Nászéjszaka, 6. Házasélet, nemi élet, 7. A nemi élet gyakorisága, 8. A nemi élet viszályai, 9. A nemi élet alkonya. Az imént sorolt fejezetek további tagolódását az anyag diktálja. A nászéjszakával négy alfejezet foglalkozik, az ifjúkor erotikájával tizenkilenc. Módszertani tekintetben ezt az átgondolt, megokolt rendszerezést tartom a kötet legfontosabb hozadékának. Ennek alapján mondhatjuk, hogy egy lokális társadalom nemi kultúrájának, nemi erkölcsének teljes monográfiáját tartjuk a kezünkben, nem pusztán egy hatalmas adathalmazt.

A kötet második fele már nem az életúthoz kapcsolódik, hanem a nemi élet tartozékait, járulékait, különösségeit, hiedelmeit, nemek szerinti megközelítéseit leíró fejezeteket tartalmaz: 11. A nemi élet egészségtana, tisztálkodási kultúrája, 12. Szerelmeskedésre gerjesztők (=ajzószerek), 13. Terhesség és nemi élet, 14. Amikor nem kell a gyermek (tizenhat alfejezet, zömmel a magzatelhajtás kérdéskör, innen hiányzik Gémes Balázs e témával foglalkozó kötete), 15. Küzdelem a meddőség ellen, a gyermekért, 16. Férfi –nő, 17. A nemi test, 18 Titkok, 19. A szerelem és nemi élet hiedelmei, 20. „Akik a rendestől eltérnek” (deviancia, perverzió) – sajnálatosan sok alfejezettel, 21. Hengergőzés – Egy „kívánatos erotikus játék, 22. A nemiségről való beszéd.

Balázs Lajos művének nagy erénye a szerteágazó tematika alapos kidolgozása, a gondos, aprólékos rendszerezés, a néprajzi közelítések változatossága, a nemiség felmutatása az emberi életút látszólag ártatlan periódusaiban (gyermekkor, idős kor) és a természet ölén folytatott gazdasági tevékenységek közepette is. A kultúra, s azon belül az erkölcs által megszabott szokásformák szerepe az ösztönélet által folytonosan ingerelt psziché kamaszkori alakulásában különösen fontos része ennek a néprajzi tanulmánynak. A tanulás folyamata, a tudás megszerzésének módozatai a paraszti társadalomban is meghatározó jelentőségűek. Ez a kötet megmutatja, hogy a nemiség át meg átszőtte a népéletet, és bőségesen buzog a szövegfolklór, a népművészet minden részlegében.

Balázs Lajos könyvének tematikája bőségesebb és összetettebb, mint amit Malinowski híres trobriandi monográfiája A vademberek nemi élete Északnyugat–Melanéziában tartalmazott (New York–London, 1929). Az volt az kötet, amelyik az antropológus szerző nevét szélesebb körben ismertté tette. Bodrogi Tibor a Baloma utószavában ehhez hozzátette, hogy „Angliában ebben az időben tetőzött a freudi tanok divatjának hulláma, és minthogy Malinowski az anyaági leszármazáson alapuló társadalmak esetében, az apa és az anyai nagybácsi különleges szerepe miatt az Ödipusz–komplexus értelmezésének módosítását javasolta, a nem antropológus körök figyelme általában a szexualitásra és a primitív moralitásra vonatkozó munkásságára terelődött.” (Bp., 1972:451). Ehhez annyit tennék még hozzá, hogy a fiatal Ortutay és Gunda jó időben, már az 1930–as években felfigyelt a „funkcionalizmus” irányzatára. Ortutaynak a gyakran emlegetett programadó cikkében is felfedezhető Malinowski művének közvetett hatása. Közvetett azért, mert a magyar pszichoanalitikusok, köztük a néprajz határvidékén mozgó Róheim Géza, a céhbeli néprajzkutatók előtt figyeltek fel rá. Róheim nem csupán A csurunga népe címen kiadott ismeretterjesztő művében (Bp., 1932) szentelt figyelmet az ausztráliai bennszülöttek szexuális szokásainak, hanem nyolc–tíz más munkájában is. Az Ethnographia 1932-es évfolyamában Nankuru címen közölt cikkében magyarul írta le a férfivá avatás szertartásának egyik mozzanatát. Malinowski fellépése előtt, 1918-ban írt két hosszú cikket az Ethnographiának Psychoanalysis és etnológia címen. Annak második része a symbolumok tartalmával és a libidó fejlődéstörténetével foglalkozik. Az álmok, a szexuális szokások és az Ödipusz komplexus a természeti népeknél (Ausztrália) tematikájú cikkeinek zömét azonban angolul publikálta.

Miért emlegetek ilyen nagy tudósokat? Azért, mert Balázs Lajos empírikus, leíró–rendszerező monográfiája olyan teljesítmény, ami méltó az összevetésre. Mindezt olyan korban hozta létre, amikor a társadalom átalakulása és az akkulturáció előrehalása következtében az „első” kultúrának „a történeti létjogosultsága már megszűnt” (Voigt V.: Szempontok a magyar folklór akkulturációvizsgálatához. Ethnographia 1978:627). Az 1970-es években némelyek azt is meghirdették, mikor fog kihalni az utolsó magyar paraszt és az utolsó néprajzi adatközlő. Szerencsénkre Balázs Lajos ezeket a komor jóslatokat nem vette komolyan. Még éppen elérte az utolsó előtti adatközlőket… Most mindnyájan láthatjuk, hogy Felcsík is van olyan jó terep az etnográfus számára, mint a Trobriand-szigetek volt – közel száz évvel korábban – Malinowski számára.

Paládi–Kovács Attila akadémikus

 Elhangzott a III. Néprajzi Könyvbörzén, Budapest, Néprajzi Múzeum, 2010. szeptember 17.

Dr. BALÁZS LAJOS: Amikor az ember nincs es ezen a világon

Valljuk be, aligha akad olyan felnőtt ember, akit ne érdekelne a szexualitás „így vagy úgy”, főként manapság, a szexuális liberalizmus érájában. Azonban a paraszti nemi kultúra mindig is tabutéma volt, hiszen általában nem a szexuális habitusairól faggatjuk Mári nénit vagy Józsi bácsit, amikor ellátogatunk egy székely faluba.

Dr. Balázs Lajos néprajzkutató könyvének nagyon találó címe van: Amikor az ember nincs es ezen a világon (alcím: Paraszti nemi kultúra és erkölcs Csíkszentdomokoson).  A téma izgalmas,  annál is inkább, hogy a paraszti nemi kultúra tanulmányozása stílszerűen mondva „szűz” területe a néprajzkutatásnak. Foglalkoztak ugyan vele néhányan (Ortutay Gyula, Nagy Olga, Vajda Mária), de ilyen átfogó mű erről a témáról nem született ezidáig. Igaz, hogy a kötetben a székelyföldi Csíkszentdomokos lakóinak nemi kultúrájáról van szó, de bátran mondhatjuk, hogy ez a szemléletmód kiterjed egész Székelyföldre, sőt. Alapjában véve a parasztok nemi kultúráját ismerhetjük meg általuk, olyan részletesen, ahogy csak lehet. A könyv 725 oldal, harmincöt 40-80 év közötti ember (65% nő) mélyinterjúját közli, ízes csíkszentdomokosi tájszólásban, (a kifejezések magyarázatát  jegyzékben találjuk) mindenkivel kb. 40-50 órás beszélgetést folytatott a szerző az évek során. A könyv a mai helyzetre világít rá, az elmúlt évszázad szokásait is felölelve.

A szerző a nemi kultúra teljes kérdéskörét feldolgozta ebben a kötetben, kezdve a gyermekkorban történő „felvilágosítástól”, a nővé/férfivá váláson, házaséleten, a nemi élet gyakoriságán, hűtlenségen át a szerelem, tisztálkodási kultúra (menstruáció alatt, közösülés előtt-után stb), különféle serkentők, fogamzásgátlás, hiedelmek  és devianciákig. Eddig azt hihettük, hogy megfelelő felvilágosítás és kellő nyitottság hiányában a paraszt inkább ösztönlény ilyen téren (mindig is tabu-téma a szex a parasztok között, legalábbis a felszínen).  A könyv, azaz a vallomások ezt valamennyire alá is támasztják, ugyanakkor hihetetlen szexuális fantáziáról, és az egész témát érintő döbbenetes, azaz nem várt tényekről ad felvilágosítást. Egy nagyon „érdekes” erotikus játékot is bemutat a szerző, az ú.n „hengergőzést”, amely nem kifejezetten csíkszentdomokosi „találmány” (hiszen megtaláljuk máshol is), és amelyben kizárólag házasok vehettek részt  és amely szokás a rendszerváltás után eltűnt. A szerző szerint a buja játék gyökereit a kereszténység előtti időkben kell keresni. Egyszóval, nem mondhatjuk, hogy a parasztok nincsenek ellátva megfelelő fantáziával ezen a téren (is).

Sajnos betört a parasztok életébe is a szexuális liberalizmus (‘80as évek), és döbbenetes az a tény, hogy nem párosult hozzá kellő felvilágosítás, így a gyerekek egészen veszélyes helyzetnek vannak kitéve, sodródnak a nyugati világ fals eszméi felé, de megvannak még a gyökerekből származó paraszti hiedelmek is, ám ezek vegyítése nem mindig szül egészséges szemléletet. Döbbenetes a felnőtt (a mai 30-40es) paraszt ember hozzáállása a témához: örül, hogy gyereke pornófilmeket néz, hiszen tágul a látóköre. Igen, csak senki nem foglalkozik azzal, hogy a látottakat feldolgozza a gyerekben, így ne menjünk bele, milyen veszélyeket hordoz ez önmagában. Az abortusszal kapcsolatban: népi praktikák keverednek a mai orvostudomány adta eszközökkel, de a fogamzásgátlás még mindig nem megoldott kérdés.

Az idősebbek nagyon jól látják a veszélyt: a mai fiatalok (a parasztok körében is) egymást váltogatják, nem tudnak kitartani a társuk mellett, gyakoriak a válások, a nyugati liberális eszmék rendkívüli pusztítást visznek végbe a parasztemberekben, korán kezdik a nemi életet, és hamar megunják. Így látja ezt egy 65 éves asszony: „…nekünk érdekes vót a nászéjszaka es. S a házasélet es. Hogy es szokunk essze, s hogy es lesz?  Most má nem érdekes, me má tizenéves koruktól csinálják. Hol egyikkel, hol másikkal. Csak arra vagyok kiváncsi, én nem érem meg, hogy ezek a gyermekek megállják-e a helyüket a családba úgy, ahogy mi meg kellett álljuk?” Hogy ki is a hibás? Az asszony szerint a televízió, a diszkó, de elsősorban a szülő, „ me a gyermek ott nő fel, s az iskola csak azt tudja folytatni”.

Végezetül jöjjön egy 75éves asszony ideillő megfogalmazása a nemiségről: „Az, mikor mind a kettőnek jó, az a legnagyobb boldogság a világon. Amikor eltalálja az ember, az a pillanat boldog pillanat az ember életében. Úgy érzi, akkor nem törődik semmivel. Az emberiség is ebből származik. Ha ez nem vóna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot. Ha az a pillanat nem vóna olyan jó. Ezért a pillanatért érdemes élni. Ezért a kicsi rövid pillanatokért érdemes végigkínlódni 80-90 évet. Habár öregkorunkba már nem kell, de azért a fiatalkori kicsi boldog időért vállaljuk az egész élet nyomorúságát.”

Összességében véve, nagyon érdekes, alapos és egyedülálló tanulmánykötet, ajánljuk mindenkinek, akit érdekel egy eltűnőben levő paraszti kultúra ezen kérdésköre.

Érdekes olvasmány a téma iránt érdeklődőknek Sebestyén István: A szegény ember bőrpuskája c. könyve, vagy Kóka Rozália: Egy asszony két vétkecskéje c. könyve is, amely bukovinai székely, gyimesi és moldvai csángó népi szerelmes történetek tartalmaz eredeti gyűjtések alapján. Burány Béla a Mé’ piros a gólya csőre c. könyvében erotikus és obszcén népmeséket gyűjtött össze a Délvidékről.

Nemzetikonyvesblog.hu, 2010. október 14.

A nemes érzelmek belső holdudvara

 Barátság – tisztelet: emberség

Az egymást követő két évben megjelenő könyv egyedisége hitelességében és személyközpontú varázsában rejlik. Az Ember legnemesebb érzésvilágának felsejlését, játékos ismertető jelrendszerét, kibontakozását, virágzását a belső holdudvar szemszögéből mutatja be, Csíkszentdomokos teljes faluközössége szintjén. E bizalmi kapcsolatrendszer jelen kulturális értékeink között egyedi értéket képvisel. A bizalomnak e legbensőbb és legszemélyesebb tapasztalat- ill. élményvilágának alapkövét a kölcsönös tisztelet és becsület képezi. Balázs Lajos professzor adatgyűjtő és a falu valamennyi adatközlője egymásban az Embert ismerték fel, tisztelik és becsülik a mai napig is. Egy emberöltő legtermékenyebb időszakában – négy-öt évtized – nemesedtek emberségükben együtt – egymás által.

Szakmai szempontból is hiánypótlásnak minősül Balázs Lajos professzornak e rendkívül alapos gyűjtése a népi társadalomnak, kultúrának a legnehezebben megközelíthető érzelmi területéről. A szakma két neves kutatójának gondolatmenetét tekinti referenciaként: Ortutay Gyula A magyar parasztság szerelmi élete c., 1935-ben,illetve Vajda Mária A parasztság szerelmi életének kutatása c., a ’80-as évek elején megjelent tanulmányát. Mindkét néprajzkutató elkészíti a hiány-, illetve mulasztásleltárt arról, ami hiányzik az addigi kutatásokból. Tanulságos beletekintenünk, mert szinte száz év távlatában láthatjuk a jelenlegi munka kiteljesítő értékét.

Ortutay hiányjegyzékéből a legfontosabbakat kiemelve: 1.) népünk szerelmi, szexuális cselekvéseinek, törekvéseinek megismerése, amire ,,a magyar néprajzi irodalomban eddig még kísérlet sem történt”, 2.) a szerelmi élet kutatásának kis területre való vonatkoztatása, 3.) csak néprajzi szempontok érvényesítése, szociológiai szempontok mellőzése, 4.) csak a lakodalmi szokások iránti érdeklődés, és az is egyoldalúan, 5.) a népi szerelmi élet nagy kérdésanyagának majdnem teljes elhallgatása, 6.) merev kutatási módszerek, felfogások, 7.) a magyar lélek és alkat életszerű megközelítésének hiánya a szerelmi élet és társadalom, szerelmi élet és népi kultúra egésze összefüggésének ismeretlensége.

Vajda Mária elkészítette az 1935-től eltelt időszak kutatási mérlegét a ’80-as évekig, melynek egyenlege kimutatja, hogy komplex vizsgálatot felmutató munka még nem készült el. Vajda Mária programadó kulcsgondolatait egyaránt értékesíti Balázs professzor: 1.) ,,Bár a családnak fiziológiai alapja a szexuális élet, ennek kutatását teljes mértékben mellőzték a kutatók”, 2.) „A nemiség… nemcsak bizonyos alkalmakhoz kapcsolódó rítusokban lelhető fel, hanem átszövi a mindennapi életet”, 3.) A szemléletes és nagyon találó szólások, közmondások is fényt vetnek a régi emberek szerelmi életére, erkölcsi normáira, hiszen ezek legjellemzőbb vonásai kristályosodtak szólásokká, közmondásokká”, 4.) A tréfás mesék erőteljes erotika hordozói, de „a hagyományos mesekutatás egy tudományos előítélet miatt érdektelenül és közömbösen haladt el mellettük”, 5.) „A komasági viszonyban levők közötti nemi kapcsolatok”, 6.) A kutatók nem minden esetben vették tudomásul, hogy „a kultúra szerkezeti képére kikerülhetetlenül rányomja a maga mérlegét a nemiség”, 7) „A kutatások csak nagyon távolról és általánosságban közelítik meg a szóban forgó témát, és az ezek adta magyarázatok… sokszor bizonytalanok, hézagosak …, ezek jobb magyarázatáért kellene népünk szexuális életéhez fordulnunk”, 8.) A nemi erkölcs súlya, 9.) A családon belüli és kívüli nemi élet és kapcsolatok, házasságon kívül született gyermek stb. eseteivel foglalkozó jogszokások tanulmányozása is hiányos, az alapkutatások hiánya miatt, 10.) A parasztasszonyi sors kiszolgáltatottsága, alárendeltsége, szerelmi élete alig ismert, 11.) Figyelmen kívül marad a szerelem közösségi meghatározottságának problematikája, a közösségi normáknak nem engedelmeskedő egyének kezelése, 12.) „Kevés kutató ismerte fel az emberek szerelmi – egyben társadalmi gyakorlata –, s az álszent és képmutató etika között fennálló nagy ellentmondást, mely megbélyegezte a szerelmi gyakorlat természetes következményeit”, 13.) Az emberi élet „sorsfordulói között nagy űr tátong”, mivel a szokásaival foglalkozó tanulmányok, munkák „a szexualitás vizsgálatára kísérletet sem tesznek, mintha ezek nem tartoznának az emberi élet jellemzői közé”, 14.) „Hiányoznak a tematikus gyűjtések sok szerelmi, szexuális problémát érintő területen: nincs képünk a magyar parasztság szexuális ismereteiről”, 15.) A házasság előtti nemi életről, a törvénytelen gyermekről, leányanyák helyzetének „tematikus feldolgozására kísérlet sem történt”, 16.) „A szexuális igények, problémák házasságon belüli megoldásáról elképesztően kevés adatunk van. Nem ismerjük a házastársak nemi kapcsolatának gyakorlatát, gyakoriságát, a szexuális élet kultúráját, életkori határait, a szexuális összeillés, frigiditás szerepét…, a szexuális élet súlyát”, 17.) „Nem vizsgálták a szexuális devianciákat, perverzitásokat”, 18.) ,,Nem ismerjük… a házastársi hűség, hűtlenség, házasságtörés, válás okait”, 19.) „A házasságon kívüli nemi kapcsolatról…legfeljebb csak szórványos, nagyon hiányos adataink vannak”, 20.) „Keveset tudunk az üzletszerű szexualitásról”, a legényeket beavató nőkről, a bordélyházakról, 21.) „A néprajzosok körében közhely az egyháznak az a nagy alakító hatása, melyet korábbi évszázadokban gyakorolt népünk szellemi kultúrájára”, 22.) „A Bibliának … a szaporodásról, családtervezésről, nemi életről, nemi erkölcsről stb. szóló tanításainak a parasztság tudatában és gyakorlatában való tükröződését nem vizsgálták”, 23.) „A népi gyógyászattal foglalkozó munkák egyáltalán nem, vagy csak érintőleges figyelmet szenteltek … a különböző nemi betegségek gyógyítására, a betegségek keletkezésére vonatkozó nézetek bemutatására, a nemi élet körébe tartozó problémák népi orvoslására…”, 24.) Nem ismerjük a szerelmi szexuális élettel kapcsolatban az idevonatkozó testi higiéniai gyakorlatot sem”, 25.) Hiányoznak a nemiség társadalmi, gazdasági szempontú leírásai, a periférián élő csoportok szerelmi, szexuális életének leírásai, 26.) „Kevés ismeretünk van a szolgalegények, szolgáló leányok szerelmi életéről”.

Az eddig számon tartott hiányterülethez hozzácsatolt témakörök révén Balázs professzor teljesítette a komplexitás elvárását: „kétezer száz kérdés (melynek mintegy negyede szövődik be a kötet testébe) beszélteti (kiemelés) a szerelem, a nemiség különböző korú, rangú, státuszú, nemű, közösségen belüli megélőit. Olyanokat beszéltet, akik nem tanultak szexológiát, lélektant, nem vettek részt felvilágosító tanfolyamokon, akiknek tudása nem tételes rendszerbe, hanem élethelyzetekbe foglalt, hagyományozódott, a hagyományozódás során pedig folyton csiszolódott tudás. Olyan tudás, mely rituálisan nem szocializált, ezért rendkívül gazdag az egyéni sorshelyzetekben”. A nemiséget mint gyűjtőfogalmat kultúrának tekinti, mert „ebben a társadalmi környezetben is van a nemiségnek specialistája, mindenki rendelkezik bizonyos ismeretekkel, amit sajátosnak szokás nevezni, aminek mélységszintje, a maga sajátosságában éppen úgy differenciált, mint a nem paraszti társadalmak tudása. Az ismeretek mennyiségi vetületéről pedig elmondhatom, hogy sok vonatkozásban túlhaladja az iskolázottabb közösségek általános nemi műveltségét. Ezt a tudást a népi kultúra törvényszerűségei, belső mechanizmusa révén szerzik meg, amihez igen jelentős adalék a természet – főleg az állatvilág – párzási, ellési szokásainak közvetlen vagy ellesett látása, tapasztalása. Azért is beszélek paraszti nemi kultúráról, mert egy bonyolult mentális, pszichikai és pragmatikai rendszer: ösztön, vágy, taktika és stratégia szövevénye, amit meg kell tanulni, amit mindenki meg akar tanulni, olykor talán jobban, mint bármi mást. Olyan bonyolult, mikor konkrét, mikor elvont rendszer, amelyben sok minden a nemiség irányába konvergál, körülötte forog, amit számtalan húzó és taszító erő tart mozgásban. Úgy gondolom, ezt a sajátos hálórendszert kell jobban megismernie a néprajztudománynak, hogy többet és sajátosan mást nyújtson a tudományoknak magáról az emberről.”.

A katarzis élményköre sem maradhatott el

 Művészettörténeti szempontból a közösségi élmények egyik csúcspontja a katarzis volt, mely a felismerés révén gyógyított. Odafigyelő szellemiséggel a sorok között is olvasva tanúi, részesei lehetünk e feltárulkozások során a lelki megtisztulásoknak. A több mint ötszáz oldalas aprólékosan, gondosan rendszerezett gyűjtőmunka huszonhárom szerkezeti egységre tagolódik. Teljes egészében felöleli a nemi érlelődés, a nemes élet virágzásának majd elpihenő szakaszát a lelki élettel egyetemben: a gyermek-, a serdülő- és az ifjúkorban felsejlő nemes érzést követi a párkeresési és választási időszak, a házasság előtti majd a nászéjszaka beavató érzésköre. Az összegyűjtött anyagrész legterjedelmesebben a házasélet keretében a nemi élet legszerteágazóbb árnyalatait tárja fel: a beavatódás viszontagságaitól kezdődően a test fedetlenségének szégyenét, a félrelépések melegágyát megelevenítve, a nemi élet egészségtana és a tisztálkodási kultúrája, férfi és nő kapcsolatában a nemi egyenlőség feltárása, a nemi test kultusza és titkai, devianciái, kívánatos erotikus játékok és „minden, amiről beszélni szeretünk a nemiség és a szerelem kapcsán”. A kötetet egy gazdag erotikus tájszó-, kifejezés-, szólásmondás- és közmondásjegyzékkel járul hozzá eddigi gyűjtéseinkhez: Aki leányul sok pohárból iszik, az megteszi a férje mellett is = aki leányul gyakran félrelépik, az asszony korában is megteszi; úgy éltünk, mint József s Mária = nem volt élmény a nemi élet, szűzen éltek; csak megkóstolta a sót = vénleány, akinek titokban csak volt nemi kapcsolata; A macska járt-e a kamarába? – Nem járt. Nincs, amit kerejsen! Vagy, – Járhatott vóna, de nem vót macska –” = Rejtett beszéd: Érdeklődés afelől, hogy közösültél-e. A válasz tagadó, illetve feltételes, tagadó; A teéd locsosodik, s az én szájam zsírosodik = a férj hallgatólagosan egyetért/ elfogadja, hogy a felesége vagyonos férfivel, anyagi ellenszolgáltatásért megcsalja. Abból éltek.;  Garadosba egy farkas egy ünőt úgy bőgetett az éjen…= szólásmondás, fedőbeszéd a nászéjszaka másnapján, a fiatalok előtt, mint szenzációs hír: az új ember a menyecskét az ágyba megsiratta; A fazékon piros fedő van = az asszony figyelmeztetője, hogy menstruál; Az ura ette a fekete tyúkot = becsapták, nem vette észre, hogy a felesége megcsalja; Bajt csináltam, de melléje es állok = teherbe ejtettem, de elveszem feleségül; béfogta =  szeretőjévé, ágyastársává tette, beavatta; a család bélepte = sok gyermeke született; csereklyén vót csinálva = az erdőn csinálták, fenyőlombon; dögjárás = kikapós asszonyok gyakori járása vénlegényhez, magányos férfihez; Fogjál bé fiam, met én es béfogtam = biztatás, fedő beszéd, az öregek részéről a fiatalok fele, hogy közösüljenek, mert ők is azt csinálják. Ti. egy szobában aludtak.

Ez a műveltség betekintést nyújt az emberi/ paraszti intimszféra – szerelem, erotika, nemi élet – különböző mélységű, többszörösen rejtett és mégis tudott titkaiba. A kutatott intimszféra egyházilag, társadalmilag, gazdaságilag, hagyományok által determinált: a paraszti műveltség, élettapasztalat, lelkivilág, szellemiség és világlátás függvénye – foglalja össze kutatásának eredményét a szerző.

 Bűntudat, szégyen, titok – emberi örökségünk

 Balázs professzor személyes vallomások gyűjteményére úgy is tekinthetünk, mint kollektív katarzisra: felismerés és kimondás szintjén napvilágra kerültek több mint fél évszázados tudatalattiban elnyomott bűntudatok, szégyenek, titkok. E három érzelmi szintet tekinthetjük kulcsfogalomként, mert egyikük bizonyára szerepel egy adatközlőnél, hanem ha mind a három is. Fejezetcímekként is gyakran kiemelt: ,,Erről beszélni, szégyen.”;A titkosított tájékoztatás stratégiája; És akinek úgy jött az első virágzása, hogy semmit se tudott róla?; Leány-és asszonytitkok; A mezteleség szégyene; Félelem, fájdalom, megvigasztalódás; Fogamzásgátlás, gyermekeltevés és a bűn; Visszaesés az eredendő bűnbe.Feltárul, – ami korunkra is teljes mértékben vonatkozik – hogy Emberként önmagunkkal szemben is van bűntudatunk, önmagunkkal szemben is vannak félelmeink, titkaink és szégyenérzetünk. Jelentős mértékben generációs örökségről van szó, amit mi is így adunk tovább – egy egész közösség/nemzet/Emberiség számára a felismerés erejével hat a gyűjtemény révén: legnemesebb, eredendő érzéseink bűntudattal, titkokkal és szégyenérzettel terheltek, eredetünktől kezdődően keresztként megkapjuk szüleinktől és teljes élettartamunkban magunkon visszük megnevezetlenül, továbbadva. Hogyan kitörni ebből az örökségből?

 Az ima és a pillanat örök varázsában

 Befogadói szemszögből hadd váljon hangsúlyossá a gyűjtemény két legszebb, legvarázslatosabb vallomása. Miért azok? Mert nem külső tanításból erednek, hanem a megélt sors tanulási tapasztalataiból, a bensőből, a tiszta lélekből fakadnak és az életélményen túl a létélményre mutatnak rá. A tisztelet hangnemén szólnak és meglátják az esendő emberben az Istent:

,,Az elkeseredettségbe, amikor valaki el van keseredve, vagy valami erőst-erőst bántsa, hát napfeljőttire letérgyel. Én es csináltam, mikor senki fel nem vót kelve. Mentem ki a házból, mikor a nap jő fel – nem tanyított senki rea, csak az én sorsom tanyított –, megállok egy kicsit, hogy itt az ablakon se lássanak, s az útról se, félre állok a ház elejibe, esszeteszem a kezemet, s mondom, Isten, aki az égbe vagy, süss le reánk fényesen. Reám, családomra – akkor rea gondolok mindegyikre –, s szabadítsd fel a lelkeket. A halottakra es mind gondolok. Vég nélkül áldassék, dicsértessék s imádtassék, tiszteltessék a legméltóságosabb oltári szentség, most és mindenkor, mindörökkön, ámen.”

A valódi szeretetnek nincs ellenségképe. Egy lény van, akivel egész életünkben együtt vagyunk: önmagunkkal. Jó érzés barátságban lenni önmagunkkal. Aki magát nem szereti, másokhoz menekül, és ezt nevezi szerelemnek. Ha a szeretet nem igazi – ami önmagunk szeretetén alapul –, minden közösség fárasztó és terhes. A valódi jótettnek nem az számítódik, mikor mások helyett megteszünk, megcsinálunk valamit, hanem ha embertársunkat visszavezetjük önmagához, saját erejéhez, ráébresszük sorsmegoldó hatalmára.

Emberi küldetésünk: az életet felemelni! Amihez hozzáérünk, amivel csak kapcsolatba kerülünk a magasztos felé emeljük. Ha valaki nem csodát lát az élet megannyi pillanatában, hiányokban él. A csodálatra való érzékenységet érdemes mindig éltetni. Mindig az a kérdés, hogy milyen szinten éljük meg önmagunkat? Most, ebben a pillanatban mi az, ami hiányzik lényünknek?

,,Az, mikor mind a kettőnek jó, az a legnagyobb boldogság a világon. Amikor eltalálja az ember, az a pillanat boldog pillanat az ember életében. Úgy érzi, akkor nem törődik semmivel. Az emberiség is ebből származik. Ha az nem vóna jó, úgy az asszonynak, mint az embernek, nem es házasodnának essze, nem es vállalnának gyermeket, s a nyomorúságot. Ha az a pillanat nem volna olyan jó. Ezért a pillanatért érdemes élni. Ezért a kicsi rövid pillanatokért érdemes végig kínlódni 80-90 évet. Habár öreg korunkba má nem kell, de azért a fiatal kori kicsi boldog időért vállaljuk az egész élet nyomorúságát.”

A valós szerelemnek a tiszta szívből, lélekből és ragyogó szellemiséggel megélt  egyetlen pillanata, impulzusa sokkal sűrűbb, hevesebb, káprázatosabb, semhogy bármivel is mérhető volna. Magában rejti a teljes emberi élet gyönyörűségét. Az adatgyűjtő a létezésnek ebből a sérthetetlen, absztrakcióra nem bontott teljességérzetét tárja fel számunkra, amit mi is átél(het)ünk. Ezek az ős érzelmek felfedezésként hatnak, hozzánk tartozó érzésként ismerünk rájuk. Nem gyakorlati vagy elméleti sajátságukból kifolyólag, hanem erkölcsi útbaigazításuk révén segít nemesen éltetni az életet. A durván leegyszerűsített látszatvalóságból segít visszatalálni a saját belső holdudvarunkba, a mindennapjaink eredeti teljességébe. Adatközlők közül többen is feltárják az ős-igazságot: az együtt boldogságát nem tudja megélni az, aki az övéről lemond. Ebben rejlik a szeretet és a szeretkezés titka. Nem szerethetünk, ha magunkat nem szeretjük. Senkit se lehet boldoggá tenni a saját boldogságunk árán. A boldogságban való benne lét állapota nem külső folyamat, hanem benső állapot: szerettünket az egyéni  boldogságunk sugárkörébe vonjuk be, s ily módon a benne lévő rejtett boldogság fölébred, s visszahat ránk.

Páran érett asszonyként vallanak arról az érzelmi állapotról, „amikor az ember nem tud szeretni”. Aki nem tud szeretni, annak az én görcsét kell feloldania. Az egónak kell összetörnie. A hiedelmet kell felismerni majd feledni, ami ide köt az anyagba. Elengedés! Az anyagba való belefeledkezésünket engedjük el: Amikor szeretsz – ő leszel! Átéled, belebújsz, megéled a közös varázslást, elkezdünk egymásban egymásért élni. A felébredő együtt élménye a szeretet. A félelem a saját tökéletlenségünkre figyelmeztet. Szeretni csak felfelé lehet, szívünk mindig az ég felé néz magasabbra. Az egyik szemmel látni kell, hogy társunk hol tart most életével, és hogy kivé lehet. Minden együttélés kérdése, hogy lehúzzuk e egymást vagy felemeljük. Ha nem tudunk emelkedni és lezuhanunk vele, nem a párunk miatt történik, hanem saját gyengeségünk miatt. Az önelvesztés nem szeretet. A jó párkapcsolatban az elvesztett Édent állítjuk helyre!

Petrik Emese