Kövek, falak, templomok
Régészeti kutatások Csík középkori templomaiban 2002–2007 között

Botár István

Megjelent: 2009-10-15
ISBN: 978-973-665-284-4
ETO: 902(498):726.5
Forma: 165x245
Terjedelem: 112 oldal
Kivitelezés: Kötött

Ár: 45.00 lej
A csíki középkori templomoknál végzett ásatások eredményeit rögzítette kötetbe Botár István, a Csíki Székely Múzeum régésze. A hét dolgozat teljesen új, módszereiben és következtetéseiben is igényes és modern tudományos kutatásokat összefoglaló eredményeket rögzít, laikusok által is élvezhető formában. Gazdag képanyaga és közérthető stílusa segíti a megértést.
Sajtóvisszhang:

 

 

A régészeti örökség nem megújuló erőforrás

Botár István csíkszeredai régész kedvenc kutatási területe a középkor, munkaterepe a csíki templomok. Budapesti tanulmányairól hazatérve nem csupán újfajta tudást, hanem a munkához való újfajta hozzáállást is hozott. Meg feleséget. Úttörő munkásságot végzett az új kormeghatározási eljárások meghonosítása terén is. Munkájáról, munkája eredményeiről, további terveiről, illetve a múltunkhoz való viszonyulásunkról beszél az alábbiakban.

– Nagyon fiatalon jelentős régészeti munkát végzett: ásatásokon vett részt, feltárásokat vezetett, korszerű kormeghatározó eljárások meghonosításán fáradozott. Honnan a szeretete a történelem, ezen belül a régészet iránt?

– Nincs különösebb előzménye. Kamaszként szerettem a történelmet, évekig volt Ivanhoe-sisakom kartonból, természetesen, kardom lécből, íjam self-made mogyoróból, rendszeresen ostromoltunk és védtünk várakat a Virág-utcai építőtelepeken. Sok történelmi kalandregényt olvastam. Ez azonban, azt hiszem, majd minden kortársamról elmondható. Ez a szerelem későn érő, tudatos érzelem volt, már az egyetemen.

– A rendszerváltás előtt az ókorkutatás volt divatban, főként a dáko-román kontinuitás tárgyi bizonyítékait keresve. Ezzel párhuzamosan a középkorkutatás, a magyar jelenlét feltárása háttérbe szorult. Hogyan lesz valakiből középkor-kutató?

– Valójában a sors akarta így. Érettségit követően jogásznak készültem, nagy világ- és közösségmegváltó szándékkal. Csakhogy akkoriban, a kilencvenes évek elején a jogi karokra nem nagyon vettek fel magyarokat. Ugye, ez még a magyaroknak elkülönített keretek, illetve a magánegyetemek előtti időszak volt, s ha megfigyeljük, nem igazán vannak 35–50 év közötti magyar jogászok... Két, nagyon elvétett felvételi kísérlet után – ahol nem is az nem bántott, hogy nem vettek fel, inkább az, hogy gátlástalanul alápontoztak –, be kellett látni, hogy váltanom kell. Ekkor olvastam egy ösztöndíjpályázatról, amit kifejezetten erdélyieknek hirdettek meg a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem (ELTE) régészet szakára. Két hely volt, s a kétfordulós felvételit követően 1996-ban kerültem Budapestre. Eleve népvándorlás- és középkor szakra hirdették meg a helyeket, éppen a kérdésben említett torz kutatási helyzet miatt. Végül is rajtunk kívül még négy embert vettek fel, így kerültünk hatan erdélyiek abba az évfolyamba, de csak ketten vittük végig ezt a két korszakot. Ott viszonylag hamar felismertem, hogy mennyi fehér folt, milyen jó kutatási témák vannak Erdély, Székelyföld középkori régészetében, így nem volt kérdés, hogy ezzel kell foglalkozzam.

– Középiskolai tanulmányait Csíkszeredában, egyetemi tanulmányait Budapesten végezte, doktori tanulmányait is ott folytatja. Elegendőnek bizonyult az itthon tanult történelem a budapesti tanulmányok megalapozásához, eredményes elsajátításához?

– Határozottan nem. Nem szégyen bevallani, hogy a mi ottlétünk pozitív diszkriminációnak volt köszönhető, külön felvételiztettek, ösztöndíjat kaptunk. Akkoriban a romániai tananyagban alig érintették Erdély középkorát és azt is még a nyolcvanas évek szellemében, így alig volt erre vonatkozó ismeretünk. A felvételire kiadott anyagot persze bevágtuk, de mindvégig éreztem, hogy óriási hátrányaim vannak évfolyamtársaimmal szemben. Nekünk minden új volt, ami a többieknek magától értődő, természetes. Ők falakat raktak-vakoltak, mi alapokat ástunk és állványokat emeltünk egyszerre. A korábbi két év kudarca, évfolyamtársaim-barátaim, tanáraim támogatása pedig erős motivációt adott arra, hogy igyekezzem ledolgozni azt a hátrányt, ami, megjegyzem, máig sem sikerült... Kivételes tanáraim és kollégáim voltak. A felvételt követően nem pátyolgattak, nem kivételeztek velünk, de mindvégig éreztem a szándékot, hogy segíteni, támogatni akarnak. Ez hál' Istennek máig élő kapcsolatokat, barátságokat eredményezett.

– Korábban említette, hogy Pestre „szabadulva” kezdetben belevetette magát a diákéletbe, majd ugyanoolyan intenzitással a munkába vetette bele magát. Mi eredményezte ezt a váltást?

– Pontosan ez a szeretetteljes, de profi hozzáállás. Nem lehetett folytonos hátramutogatással kibúvókat keresni, de számítani lehetett a megértésre, segítségre. Ez nagyon ösztönző volt. Bevallom, sokszor úgy szigorlatoztam kitűnőre, hogy a kiadott szakirodalmat becsülettel végignyaltam ugyan, de kis rosszindulattal bármikor elvághattak volna, hiszen az alapok erősen hiányosak voltak. És ezt kimondatlanul, de mindannyian éreztük, évfolyamtársak, tanárok egyaránt. Ugyanakkor a diáktársak többsége szintén nagyon komolyan vette a dolgát. Akkoriban tizenvalahányszoros túljelentkezés volt, aki oda bekerült, az tanulni, kutatni akart. Voltak persze link alakok, de a többség hozzáállása húzott magával. Az előzmények ellenére már az első év végén nyilvánvalóvá vált – anélkül, hogy ezt különösebben tudatosan tettem volna –, hogy nekem ez a hivatásom, szeretem és jól akarom majd végezni, itthon.

– A Magyarországon tanult fiatalok közül sokan ragadnak ott, ugyanis már egyetemi éveik alatt baráti és munkakapcsolatokra tesznek szert, sőt, sokan ott alapítanak családot. Ön viszont a hazatérést választotta, sőt, ha jól tudom, onnan hozott magának feleséget. Hogy jött össze mindez?

– A tanszéken nem politizáltunk, nem „magyarkodtunk”. Ennek ellenére mi, erdélyiek éreztük, hogy ottlétünknek akkor van igazán értelme, ha a megszerzett tudást itthon kamatoztatjuk. Ebben nem volt semmiféle külső nyomás, vagy elvárás. Sőt, ha szakmai szempontból nézzük, ésszerűbb volt hazajönni úttörőnek, annak minden nyűgével együtt, mint ottmaradni huszadik régésznek, még ha messze jobb körülmények és fizetés várt volna is ránk. Jellemző minden esetre, hogy abból a hat erdélyi ifjoncból négyen itthon tevékenykedünk. Ha ezt az arányt másutt, más karok, generációk stb. is megtartották volna, ma nem beszélnénk agyelszívásról, sok értékes emberünk itthon tevékenykedne... Ami a feleségem döntését illeti, az hosszabb folyamat volt. Én eléggé alkalmazkodó típus vagyok, de azt nyilvánvalóvá tettem, hogy ebben a kérdésben nincs alternatíva. Adtam magunknak 3–5 évet, hogy megpróbáljuk. Azt mondtam, hogy ha ennyi idő alatt nem sikerül gyökeret verni, akkor pusztán lokálpatriotizmusból nem fogunk itthon kínlódni, de tartoztam annyival magamnak, hogy megpróbáljam, és ő ebben támogatott.

– Hogyan fogadták itthon? Hogyan sikerült beilleszkednie/visszailleszkednie?

– Erre nincs egyértelmű válaszom. A múzeumban volt néhány szakmabeli idősebb kolléga, aki erkölcsileg támogatott, ma is számíthatok rájuk, de a helyzeten változtatni nem volt lehetőségük. Maga az intézmény legalábbis közömbös volt. Évekig nem volt szobám, fél évig a régészeti raktárban, illetve további két évet egy raktárként használt szobában töltöttem az Oil and Gas és hasonló kőolajipari évkönyvek plafonig érő, penészedő halmába vágott sötét lyukban, ahol egy ezeréves kölcsön laptoppal dolgoztam, otthonról hozott fűtőberendezés mellett. Terepre saját biciklivel jártam, fotózni saját gépemmel fotóztam. Az első ásatásra megpályázott összeget kénytelenek voltunk átszervezni egy civil szervezetnek, mert a múzeum nem tudta-akarta kezelni a helyzetet. Nem voltak felkészülve arra, hogy ténylegesen régészettel foglalkozzanak, nem is nagyon érdekelte őket. Nem volt gyűjteménykezelője a régészeti raktárnak, nem volt szintezőnk, restaurátorunk, nem volt infrastruktúránk. Lehetne szépíteni, hogy legalább hagytak dolgozni, s noha ezzel 1989 előtt még lehetett jó pontokat szerezni, 2000 után szerintem kevés. Eléggé elszigeteltek voltunk. Ma már más a helyzet. Most minden székelyföldi múzeumban van régész (eleinte egész Hargita megyében ketten voltunk!), egyre fogékonyabb a média, a politikum, egyre hatékonyabb az örökségvédelmi hivatal, lassan kialakul a kutatási stratégiákat támogató rendszer is, és a múzeum fejlődésével túllépünk az improvizáló korszakon. Legalábbis is Csíkban.

– Miként viszonyultak az idősebb kollégák az Ön meg kortársai által hozott újszerű tudáshoz?

– A hazai magyar régészetben nincs középgeneráció, különösen igaz ez a középkorra. Így bármit teszünk az újszerű, és ez nem a mi érdemünk. Hasonló folyamat játszódott le a nyolcvanas években Székelykeresztúron, amikor egy, szintén Budapestről hazakerült, idősebb kolléga kavarta meg az ottani állóvizet, nekünk is példát mutatva. Nem a tudás az új, hanem a hozzáállás. Mi nem mítoszokat alkotunk, nem koncepciókat igazolunk, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogy egy-egy lelőhelyről, tájegység történelméről mit lehet a rendelkezésre álló anyagok alapján objektíven mondani. Ez persze sokszor szárazabb, unalmasabb a színpompás, történelminek nevezett lufiknál, de legalább igaz, vagy legalábbis közeledik afelé. És hát sok apró adatra, kutatásra van szükség ahhoz, hogy nem csak szakmabelieket érintő részeredményekhez, hanem a nagyközönség számára is csomagolható ismerethez jussunk. Itt a legnagyobb a hiány. Itt Csíkban nagyon kevés hiteles korábbi adatra, leletre építhetünk, hiszen itt mi voltunk az első középkoros régészek, és a mi kutatási lehetőségünk is erősen korlátozott volt, legalábbis a közelmúltig. Nem nagyon látják a kollégák és a fenntartó sem, hogy egy-egy kiállítás, könyv sok előzetes munkát feltételez. Ugyanakkor valóban volt-van néhány olyan eljárás, amit Erdély-szinten mi vezettünk be elsőként. Eleinte kinevettek, amikor C14-es vizsgálatokat végeztettünk középkori temetkezéseken. Dendrokronológiával, azaz a fák évgyűrűinek mérésére alapozott keltezési módszerrel ma is csak mi foglalkoznunk egész Erdélyben. Pár éve a magnetometriás felméréseket, a légifotózást, a GPS-t, a fémkeresőt még csak tévéből láttuk, ma már kipróbáltuk, használjuk őket. Igaz, hogy esetlegesen, különös erőfeszítések-lobbizások árán, de öt éve még egy lelőhelyre kijutni is nehézkes volt.

– Melyek voltak legemlékezetesebb munkái, legnagyobb szakmai sikerei?

– Ez egy pályazáró interjúban jól hangzana, dehát valójában még magam is kezdő vagyok, így „sikereim” eléggé szubjektívak, majd kiderül, hogy a folyamatban lévő munkákból mi lesz maradandó. Minden esetre a lokális, helytörténeti kereteken túlmutató lehet a korai település- és egyházszervezet kiépülésével kapcsolatos meglátásunk. Ha több további esetben is igazolódik, hogy már a 11–12. században laktak itt magyarok, illetve hogy a 12. századra már kialakult itt, Erdély keleti szélén is az egyházszervezet, akkor ez Erdély és a teljes Magyar Királyság Árpád-kori történetének fontos mozzanata lehet. Ehhez kapcsolódnak a csíki templomásatások, különösen a csíksomlyói, illetve az újabb településásatások, mint az idei csíkszentkirályi. Maradandó élmény a csíkszenttamási Csonkatorony ásatása, ahol első ízben tárult a szemünk elé elbontott Árpád-kori, félköríves szentély. Szintén emlékezetes a csíksomlyói ásatás, ahol az első S-végű hajkarikák (Árpád-kori viselet részei) előbukkantak. Újabb fejlemény a dendrokronológiai laboratórium, amely az első ilyen jellegű létesítmény Erdélyben, és amely a kezdeti gyermekbetegségek ellenére, sok új izgalmas eredményt hozott, mint például a székelyderzsi erődtemplom fedélszerkezetének pontos keltezése. E munkánk kapcsán több rangos külföldi konferencián is bemutathattuk hazai eredményeinket.

– Hogyan értékeli, milyen a székelység körében a múlt ismerete, hogyan viszonyulunk múltunk tárgyi emlékeihez?

– Van székely múltismeret? A források és a kutatások hiánya miatt ma még elég keveset tudunk Székelyföld 10–16. századi történetéről. Emiatt viszonylag kevesen vannak, akik őszintén érdeklődnek a tényleges, olykor száraz adatok, történelem iránt, viszont sokkal szélesebb a közömbösök, illetve a fantáziálók tábora. Előbbiek közömbössége, ellenérzése érthető, de egyre kevésbé elfogadható. Évtizedekig elzárták előlük a tényleges ismereteket, ilyesféle kutatások nem folytak, a régészet, a történelem politikai eszköz volt, azzal a céllal, hogy jelenkori politikai, nacionalista ideológiákat igazoljanak, sulykoljanak. Ennek hatása máig érzékelhető, szinte mindig elhangzik, hogy csak éppen dákokat ne találjanak. Mintha erről az amúgy a nálunk is számos dák leletek tehenének. Ők még tájékoztatással nevelhetők, érdekeltté tehetők. Utóbbiak vonzódása a távoli ősök, népek, birodalmak, a póttörténelem iránt szintén érthető, még ha követni elég nehéz is őket. Gyakran azonban nem a történelmi érdeklődés vezeti őket, hanem a jelenidejű frusztráltság, kompenzálás. Sajnos ez a tábor egyre növekszik, és egyre kevésbé látom lehetségesnek, hogy egy „szkíta-etruszk” irányultságú embert érdekeltté lehetne tenni abban, hogy a kozmási 16. századi kúria feltárását is magáénak érezze. Eleve gyanúval, kétkedéssel közelít mindent, ami nem illeszkedik az általa hitt környezetbe. Így a tényleges, kézzelfogható történelem helyett meggyőződéssel hiszi, hogy ez csak arra való, hogy elterelje a figyelmet az évezredeket-kontinenseket átívelő saját koncepciójának. Ami a tárgyi emlékeket illeti, itt is sokféle magatartással találkoztam. Ma a robbanásszerű infrastruktúrafejlesztések időszakában elég nehéz elmagyarázni a politikusnak, az ebből élő kivitelezőnek és a gázra váró gazdának, hogy a vezetékek, csatornák, utak, plázák építésekor olykor lelőhelyeket bolygatnak meg, tüntetnek el örökre. Ha nem szedjük össze a morzsákat, nehéz lesz rekonstruálni a történelmet. Szép, új világba ébredünk, ahol a történelem a közelmúlttal kezdődik és majd a Discovery-n nézzük a régészeti tárgyú, de hozzánk nem kötődő filmeket. Egy aktuális, helyi példa: a csíkszeredai Mikó-vár előtt úgy alakították ki a szemnek valóban tetszetős teret, hogy a vár tényleges emlékeit – a külső-belső árkot – alig kutatták meg és csak felületesen mutatták be. Nem beszélve a vár előtt betemetett 14–15. századi és 4. századi házhelyekről, amelyek feltárására nem volt idő, pénz, igény, így a város tényleges történeti emlékei továbbra is az angol gyep alatt rejtőzködnek. A médiában egyre nagyobb teret kapó kisebb-nagyobb helytörténeti kutatásoknak van viszont egy másik irányú eredménye is. Egyre több önkormányzat, vállalkozó látja be, hogy a régészeti örökség nem megújuló erőforrás. Amit elbontunk, az örökre elveszett. Egyre többen érdeklődnek és hajlandók áldozni arra, hogy feltárjuk a falujuk, telkük alatt lappangó emlékeinket. Bízom benne, hogy ez a tudatosság a nem túl távoli jövőben általánossá válik. A terepen dolgozva gyakran tapasztalom, hogy a pityókáját szedő, a traktorját vezető egyszerű gazda őszinte érdeklődéssel figyeli a mellette bóklászó, a szántóból cserepeket gyűjtögető régészt és vele együtt tud örülni egy-egy szebb töredéknek. Látja és érzi, hogy ez az ő múltja.

– Véleménye szerint milyen jelenleg a történelemoktatás? Mire kellene nagyobb hangsúlyt fektetni?

– Az iskolai oktatást nem tudom megítélni, mert nem ismerem. Frissen végzett, vagy még egyetemista kollégáimon viszont látom, hogy olykor meglehetősen felületes ismeretekkel jönnek haza, módszertani és lexikális tudás szempontjából egyaránt, és ez nem az ő hibájuk. Bár az utóbbi időben a vendégtanári programnak, az erdélyi magyar régészeti egyesület tevékenységének köszönhetően egyre javul a helyzet. A helyi oktatásban nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a helytörténetre (az internet világában sokan alig ismerik környezetüket!) és a történeti módszertanra is. Ne csak évszámokat biflázzanak be a gyerkőcök, hanem ismerjék a történelem és a társtudományok – régészet, oklevéltan, történeti helynévtan stb. – legalapvetőbb munkamódszereit. Tudják, hogy mitől adat egy adat, mire lehet építeni és mire nem. Kritikus, önálló gondolkodásra és szemléletre kellene ösztönözni őket. Így kevésbé lesznek kitéve a történeti fantasy-nek és jobban értékelik környezetük történeti emlékeit is.

Sarány István, Brassói Lapok

Írja meg Ön is a véleményét!



© 2004 - Pallas-Akadémia Könyvkiadó