Ha toronyiránt haladunk, nem érhet nagy baj

A Hargita Népe hasábjain napvilágot látott tárcák, jegyzetek, publicisztikai írások kötetbe való menekítése igen jól bevált gyakorlat. Az adott műfajt, illetve a szerző stílusát kedvelő olvasónak így nem kell sárguló újságpapírokat, kollekciókat lapoznia, szemelgetnie a cikkekből, a kötet szerkesztője ugyanis elvégzi helyette ezt a munkát. Sőt, jó minőségű papírra nyomva, könyv formátumban adja újra a kezébe, biztosítva azok együttes hatásának újszerű élményét. Azt az élményt, amiért az olvasónak megéri újraolvasni a heti rendszerességgel nemrégiben megjelent írásokat, jelen esetben útijegyzeteket. A Pallas–Akadémia Könyvkiadó Utak, tájak, emberek sorozatában láttak újra napvilágot Sarány István írásai Toronyiránt Európában címmel. A könyv első bemutatóját a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban tartották. Csíkszeredában hétfőn, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége által a Szent Kereszt-plébánián szervezett konferencia résztvevői ismerkedhetnek meg a színes illusztrációkkal ellátott kiadvánnyal. A szerzőt, lapunk főmunkatársát a könyv kapcsán kérdeztük.

– Beszéljünk előbb a könyvvé lett sorozatról. Milyen céllal indította 2008-ban a Toronyiránt Európában című rovatát?

– Bűntudatból születtek ezek az írások. Történt ugyanis, hogy 2007 nyarán nagyobb körúton voltam a feleségemmel Európa nyugati felében. Három csodálatos hetet töltöttünk a rokonok jóvoltából Németországban, Franciaországban és Ausztriában. A remek élményekből nem részesülhettek gyermekeink – amiatt támadt a bűntudatunk –, így amint hazaértünk, beültünk az autóba, és egy hétvégén bejártuk a Szászföld nevezetességeinek egy részét. A berethalmi szász püspökség hajdani székhelyét, a szomszédos Keresd reneszánsz kastélyát vagy Nagyszeben történelmi nevezetességeit látva ugyanúgy éreztem magam, mint a pár nappal azelőtt látott Baden-Württemberg tartomány kisvárosaiban. Ekkor éreztem igazán azt, amit addig csak tudtam olvasmányélményeimből: egyazon kultúrkörhöz tartozunk a vén kontinens jobbik felén élőkkel. Sokkal több szállal kötődünk a Nyugathoz, mint a görögkeleti kultúrájú Kelet-Európához, ahhoz a földrészhez, amelyhez a történelem viharai csaptak hozzá. Célom tehát az volt, hogy ezt az élményemet megosszam az olvasókkal. S folytattam is a sorozatot mindaddig, míg a kiadó korábbi vezetője – akinek uralma pünkösdi királyságnak, tiszavirág-életűnek bizonyult – ki nem fejtette, hogy ez a sorozat a kutyát sem érdekli, fölösleges papírt és festéket pazarolni rá.

– A Brüsszeltől Rodostóig, Felvidéktől Délvidékig vezető útjai során látottakat úgy fogalmazta meg, hogy nem csupán száraz útleírással és adatokkal szolgált az olvasónak, hanem az élményt, személyes meglátásait is megosztotta vele. Miért ezt a megoldást választotta?

– Ha számomra idegen helyen járok, szeretem felfedezni, minél jobban megismerni azt a vidéket, települést. Érdekelnek a szép épületek, a templomok, a régi várak, a múzeumok, de érdekelnek az élénk utcák, a korzók, szeretek elbeszélgetni az emberekkel – amennyire csekély idegennyelv-ismeretem megengedi. Ugyanakkor érdekel a hely történelme, szeretek olvasni róla, ugyanis gyakran számos összefüggést fedezhetünk fel ezáltal ottani és hazai történések, emberek között. Régen a világ legalább annyira nyitott volt, mint ma, ugyanúgy vándoroltak az emberek, üzeneteket, tudást hoztak és vittek, a nyugati kereszténység értékeire épülő egységes kultúrát hozva létre. Ebből a kultúrkörből igyekezett kiszakítani minket az állampártrendszer, s ettől próbál távol tartani a keleti keresztény értékek mentén szerveződött mai államhatalom. A román–magyar viszonyt nem csupán a történelmi sérelmek, a nem zökkenőmentes együttélés terhelik, hanem a kulturális különbségek, illetve az ezekből fakadó mentalitásbeli különbségek is. Ezekre az összekötő kapcsokra és elválasztó árkokra próbáltam felhívni a figyelmet írásaimban, ezért választottam az útijegyzet műfajt. Ez nagyobb teret engedett arra, hogy saját meglátásaimat megosszam az olvasóval.

– Miért választotta épp a toronyiránt való láttatást, miért épp a tornyos épületek, templomok kerültek a barangoló újságíró érdeklődésének középpontjába?

– Mint már említettem, az európai kultúrát – az ókori görög és római kultúra mellett – a nyugati kereszténység határozza meg. E kultúra látható, legfeltűnőbb jelei a templomtornyok. Ugye, a neves heraldikus – a Nagy-Románia címerét is megtervező – Keöpeczy Sebestyén József írta egyik tanulmányában, hogy Európa keleti határa egybeesik a gótika határával. Ha az Európa fogalma alatt a földrésznek a nyugati kereszténységhez tartozó felét értjük, elfogadhatjuk ezt a megfogalmazást. Tehát a tornyok önazonosságunk kifejezői. Segítenek a tájékozódásban és segítenek eligazodni az élet dolgaiban is. Aki megcsodálta a legkeletibb gótikus tornyot, a brassói Fekete-templom tornyát, s látta már a brüsszeli Szent Gudula-székesegyház hófehér tornyait, a strasbourgi dóm vöröses kőcsipkéit és a kolozsvári Szent Mihály-templom szürkés kőbe faragott költeményeit, érti, hogy miről beszélek.

– Az írások kötetté való szerkesztése során fogalmazott-e másként, változtatott-e a beszámolók tartalmán?

– Nyilván másként kell írni egy napilapba, s másként kell tálalni az írásokat egy kötetben. Megjegyzem, hogy bár a könyv törzsanyagát a lapban közölt sorozatban megjelent írások képezik, a kötetbe korábbi jegyzeteimből, riportjaimból is válogattam. Olyan írásokból, amelyek a Hargita Népe mellett más periodikákban is megjelentek, így a Keresztény Élet hetilapban vagy gyűjteményes kötetekben, antológiákban. A leírt utak nem időrendi sorrendben kerültek a könyvbe, a szerkesztés során inkább térben próbáltam elhelyezni az írásokat, nyugatról kelet felé haladva. Így nemcsak a már említett két utazás élményeit osztom meg az olvasóval, hanem más, magáncélból vagy munkám során tett utazásaim élményeit is. Így került be két brüsszeli út beszámolója, egy-egy felvidéki és délvidéki utazás leírása, valamint egy rövid ismertetés egy – Beder Tibor társaságában tett – felejthetetlen rodostói utazásról.

– Milyen volt saját kötetét szerkeszteni?

– Sokkal nehezebb saját szöveggel dolgozni, mint más szerzők kézirataival. Így a kötet anyagát magam válogattam össze, s ha a szükség megkívánta, az eredeti szöveget is módosítottam. A könyv szerkesztése azonban Kozma Mária író, a Pallas–Akadémia Könyvkiadó főszerkesztőjének munkája.

– Kinek ajánlja a kiadványt?

– Mint a kötet ajánlásában is írtam, gyermekeimnek szántam ezt a könyvet, hogy nyitott szemmel járjanak a világban. Emellett ajánlom mindenkinek, aki szeret utazni térben és időben. Mindazoknak, akik nemcsak a bevásárlóközpontokat és a vidámparkokat, a strandokat és a luxusszállókat keresik fel utazásaik során, hanem közös múltunk emlékeit is. S ajánlom azoknak is, akik bár szeretnének utazni, nem tehetik meg azt. Hadd jegyezzem meg, hogy a kötet a 80. Ünnepi Könyvhét alkalmával jelent meg, így bekerült a rendezvény katalógusába – úgynevezett listás könyv lett –, ami nagyban elősegítette széles körben való népszerűsítését, s ez megmutatkozott az érdeklődésben, no meg az eladásban is.

– Milyen további helyszínek, városok lennének, ahová még szeretne eljutni? Gondolkodik-e a folytatásban?

– Az ember – természetéből fakadóan – tele van tervekkel. Így vagyok ezzel magam is. Szeretnék eljutni még Olaszországba, Spanyolországba, netán Görögországba. Ezek talán még elérhető távolságban vannak, az egzotikus afrikai vagy távol-keleti tájakról csak álmodni merek. De úgy érzem, szerencsés ember vagyok. Szerencsés, mert mindvégig azt tehettem, amit szeretek, s szerencsés azért is, mert a laptól való – megalázásommal kikényszerített – távozásom életem másik szerencsés fordulatának bizonyult. Ha a kérdésben említett folytatás azt jelenti, hogy írok-e még, a válaszom: örömmel jelentem, igen. Mindaddig, míg van rá fórumom. Az ember élete, munkája nem hiábavaló mindaddig, amíg szilárd támpontokon nyugszik. S ilyen támpont, irányadó lehet életünkben, munkánkban a torony. Ha toronyiránt haladunk, nem érhet nagy baj.

(Antal Ildikó – Hargita Népe, 2009.06.15.)