Erdélyről, irodalmáról – józanul

(Pomogáts Béla: Magyar irodalom Erdélyben 1918–1944)

Pomogáts Béla könyve, a Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) két olyan magyarországi irodalomtörténeti kiadványt követően látott napvilágot (a Szegedy-Maszák Mihály és Veres András szerkesztette gyűjteményre, A magyar irodalom történeteire és Schein Gáborék egyetemesnek szánt, a magyar irodalmat is felölelő összefoglalására gondolok), amelyek súlyosan sértették – tulajdonképpen meghamisították, szinte nem létezőnek nyilvánították – az erdélyi magyar irodalmat, illetve ahogy Pomogáts már a kötet címében árnyalja a jelenséget: a magyar irodalmat Erdélyben. Anélkül, hogy megpróbálnék visszatérni ezekre az „előzményekre”, a most megjelenő Pomogáts-műről elsőként azt kell elmondani, hogy józanságával tűnik ki: azzal, ahogy Erdély történelméről, társadalmáról, művelődéséről beszél, és ahogy irodalmát méltatja. Könyvének bevezető fejezeteiben kitekint ugyanis az előzményekre, érdemlegesen tárgyalja magát a fogalmat (A nemzetiségi irodalom státusa), a hátteret (Történelmi keretek és irodalmi intézmények; Az erdélyi gondolat). Újdonságnak számít, hogy a nagy európai kultúrákban megfigyelhető kettősségek mintájára felvázol a magyar művelődéstörténetben is kirajzolható két pólust: „A hagyományos magyar kultúrtájon nem Észak és Dél, hanem Nyugat és Kelet kapta a nagyobb kulturális régiók kialakítójának szerepét, és a magyar történelemben és művelődéstörténetben, legalábbis ahogy magam érzékelem, a Dunántúl és Erdély alakított ki nagyobb, önálló regionális tradíciót”. Nyilván históriai tényekre is alapozva állítja Pomogáts, hogy „A dunántúli és az erdélyi régió közötti talán legfontosabb különbség valójában az egész magyarság történelmi és kulturális sorsválasztásából és sok évszázados politikai, valamint művelődési orientációjából követlezik. A Dunántúl is, Erdély is hagyományosan a vele szomszédos nagyobb világpolitikai és kulturális régió vonzásában élt, és hagyományosan geopolitikai kényszerűségeknek volt alárendelve. A Dunántúl a Nyugat (a nyugat-európai kereszténység és civilizáció, gazdasági fejlődés és urbanizálódó műveltség), Erdély a Kelet (a bizánci keresztéynség, a keleti politikai kultúrák) vonzásában.” A Dunántúl nyitottsága Nyugat felé egyik oldalon, a másikon Erdély védekezése a Kelet felől érkező befolyással szemben, a saját nemzeti identitás megőrzését szolgáló zártság; a szerző ez utóbbit úgy összegzi, hogy Erdély (az erdélyi magyarság) „ezekben a harcaiban végül is fájdalmas módon alulmaradt”. Tegyük hozzá az elmondottakhoz, hogy a történelmileg is indokolható (?) zártság, azaz konzervativizmus mellett Erdély legjobb korszakaiban és legjobb képviselőiben érvényesült a Nyugatra figyelés is, vagyis a zártság meghaladása – ez Apáczaitól Adyig, Kuncz Aladárig, sőt merem állítani, Szilágyi Domokosig és Lászlóffy Aladárig (a Forrás első nemzedékéig) bizonyítható. Pomogáts Béla ugyanakkor abban is állást foglal – ha kimondatlanul is, vitázva némelyekkel –, hogy Erdély a nemzeti (a magyar nemzeti) tudat része; „a kényszerű történelmi újrakezdések idején (...) Erdély sorsa mintegy a nemzeti sors tükre lett. Ebben a történelmi tükörben egyaránt meg lehetett látni azokat a veszélyeket, amelyek a magyarság nemzeti fennmaradását és a Kárpát-medencében elfoglalt helyét fenyegették, és azokat a tennivalókat, amelyeket az önvédő nemzeti stratégiának meg kellett jelölnie.” (Zárójelben jegyezzük meg – noha ez más terület –, hogy a románok ugyanúgy saját nemzeti tudatuk részének tudják Erdélyt, jóllehet a román kultúrán belül talán nagyobb a különbség az ő Nyugatuk, vagyis Erdély és a keleti, a Kárpátokon túli részek között.)

Egy irodalomtörténetnek a fő erővonalakat kell megmutatnia, nem kérhető számon tőle minden részlet, különösen nem a történelem apró tényeinek a jelzése. Ha egyet a kezdetekkel, az előzményekkel kapcsolatban mégis szóvá teszünk, a hiányt tapasztalva, csupén azért tesszük, mert az erdélyi irodalom emblematikus figurájának, Kós Károlynak az életrajzához, korán megnyilvánult realizmusához tartozik. Pomogáts említi, sőt részletezi Ady vészjelző publicisztikáját, a Trianon előtti időkből, nem szól viszont Kós 1911-ben, a Budapesti Hírlapban közölt figyelmeztetéséről (Levél a balázsfalvi gyűlésről), amelyben az ASTRA, a román művelődési egyesület példáját állítja a magyarok elé, tanulás végett. Ilyen mondatokat ír le mint szemtanú: „Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat.” Vagy: „Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival; ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és – idealista. Ez a társadalom – nemzet.” És senki nem figyelt Kós Károly szavára (a struccpolitikát tovább folytató Budapesti Hírlap sem). Akkor kezdek figyelni rá, amikor – már a hatalomváltás után – megírta a Kiáltó szót. Talán említést érdemelt volna egy még korábbi – igaz, nem irodalmi személyiséghez fűződő – történés, az 1902-es tusnádi kongresszus is, ahol a Székelyföld gazdasági elmaradottságának súlyos következményei kimondattak. Hiánylistát készítve – tudom, az irodalomtörténész szerzővel szemben lényegében igaztalanul –: a könyvészetben bár említést érdemelne az erdélyi zsidóság 1944–45 előtti történetét feldolgozó, a tragédiát tényszerűen bemutató egy-két itt írt könyv, így a Lőwi Dánielé meg a Tibori Szabó Zoltáné. (Pótolható a készülő második Pomogáts-kötetben.)

A Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) józan ítéleiet elsősorban a korszak íróinak, műveinek értékelésében kell keresnünk. Anélkül, hogy szakítana a hagyományos besorolásokkal (konzervatív irodalom, az Erdélyi Helikon költészete és elbeszélő irodalma, székely elbeszélők, az irodalmi baloldal, vagyis a Korunk köre), Pomogáts kiegyensúlyozottan kezeli tárgyát, minden fontosabb alkotás felmutatására vigyáz. Az arányokon itt-ott vitatkoznánk, például azon, hogy Szántó Györgynek majdnem kétszer annyi hely jut, mint Karácsony Benőnek, vagy hogy Spectator (Krenner Miklós) és Szabolcska Mihály közel azonos terjedelmet kap. Ennél fontosabb – és ez Pomogáts Béla koncepciójának maiságát igazolja –, hogy Cs. Szabó Lászlót és Jékely Zoltánt, mondhatni, visszahelyezi természetes közegébe (ami nem tagadása magyarországi szerepüknek, szereplésüknek), a kötet címében is vállalt programjához igazodva. Itt érződik igazán, hogy akiknek korábban már tanulmányokat, könyveket szentelt, azoknak az elemzésében mutatja meg a legteljesebben irodalomtörténészi erejét. Helyeselni leht azt is, hogy Ignácz Rózsa ugyancsak bekerült a pomogátsi erdélyi „kánonba” (noha P. B. – ebben is egyetértünk – nem lovagol semmiféle kánonon). Nyilván vitathatóbb, hogy Kolozsvári Grandpierre Emil kiérdemelt volna-e az erdélyi kezdetekért önálló portrét vagy sem – talán igen, talán nem. És noha nem volt meghatározó része Jékely életművének a Világosság szerkesztőségében (már a második világháború után) eltöltött szerkesztői időszak, a neki szánt, teljességre törekvő fejezetben itteni publicisztikai munkássága említést kaphatott volna. Mint ahogy barátja és társa a Termés-szerkesztésben, Szabédi László esetében kevés annyit mondani irodalomszervező munkájáról, hogy „szerepet vállalt a Termés szerkesztésében”; a kolozsvári Termés ugyanis – főként Szabédi szellemi vezérletével – nagyszerű vállalkozásnak bizonyult, és bár rövid életet biztosított neki a történelem, a teljesítmény hatvanöt év múltán is odafigyelést követel.

Mindenki a maga kutatási területe alapján tehet persze kiegészítéseket Pomogáts könyvéhez, egészében azonban elismerően kell nyugtázni a nagy vállalkozást – amely a két háború közötti irodalmi dokumentumok válogatásával lett teljesebb. (Bár én nem kevertem volna egybe a „Vallani és vállalni” s a „Jelszó és mítosz” vitát.)

Várjuk a folytatást, a háború utáni szakaszokról szóló második kötetet. Hogy folytathassuk a baráti, szakmai vitát.

Kántor Lajos – Székelyföld, 2009. augusztus

Beszélgetés Pomogáts Béla irodalomtörténésszel, kritikussal

Közös szellemi hazánk az irodalom

Nemrég jelent meg Pomogáts Béla magyarországi irodalomtörténész erdélyi szerzőkről és irodalomi folyamatokról szóló alkotása a csíkszeredai Pallas Aka-démia Könyvkiadó 500. köteteként. A teljes címén I. Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944), II. Irodalmi  dokumentumok alkotás első részében megismerhetjük a két világháború közötti erdélyi szerzőket, illetve az irodalmi folyamatokat és jelenségeket a maguk természetes összefüggésében ábrázoló erdélyi irodalomtörténetet; a második rész pedig a korszak irodalmi dokumentumainak összegzését tartalmazza. A nagyszabású hiánypótló, dokumentumértékű kötetről a szerzővel beszélgettünk.

– A nemrég megjelent irodalomtörténeti írásának a címe Magyar irodalom Erdélyben. Célzatos ez a cím, mert lehetett volna akár az is, hogy az Erdélyi magyar irodalom, ez azonban teljesen mást jelent.

– Célzatos, mert azt a meggyőződésemet akartam a címmel kifejezni, hogy az erdélyi magyar irodalom nem más, mint a magyarországi, vagy a többi magyar nyelven írt irodalom, csupán az különbözteti meg a többitől, hogy Erdélyben fejlődött ki, itt él, és itt vannak különleges feladatai. Nem lehet a magyar irodalmat feldarabolni országhatárok szerint, mert egy magyar irodalom van, amely a koraközépkor óta működik, és nincs jelentősége a trianoni határoknak. Meggyőződésem, hogy az Erdélyben lévő magyar irodalom ugyanolyan magyar irodalom, mint a budapesti, a kassai, az újvidéki, illetve a párizsi vagy a New York-i.

– Erdélyben megjelent már egy lexikon néhány kötete, méghozzá a Balogh Edgár által szorgalmazott Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amely elakadt valahol az R betűnél. Mennyiben tudta hasznosítani ezt a művet, illetve más irodalomtörténeti jellegű írásokat művének megírásában?

– Úgy éreztem, hogy nagyon hiányzik egy kézikönyv, amit oktatni is lehet, ami a teljes erdélyi magyar irodalom történetét áttekinti. Ennek megírásakor nagyon hasznos volt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, ez azonban nem irodalomtörténet, hanem egy lexikon, és nem csak a szépírókról, hanem tudományos-, műszaki- és politikai írókról is képet ad. Nagy értéke ennek a kiadványnak, hogy nem csak írókról szól, hanem folyóiratokról, újságokról, irodalmi társaságokról, irodalmi műhelyekről, vagy irányzatokról is. A két műfajnak a természete is nagyon eltér egymástól: az irodalomtörténet történeti rendben foglalkozik az anyaggal, a lexikon pedig ábécérendben. A lexikont felhasználtam, hiszen az adatokat nekem is össze kellett gyűjtenem, és ebben nagy segítségemre volt a benne foglaltak. Fájlaltam is, hogy az R betű után már nincsenek adatok, de rendszeresen konzultálok Dávid Gyulával, aki Balogh Edgár után átvette a lexikon szerkesztését. Egyébként nagyon sok kísérlet történt arra, hogy valaki elkészítse az erdélyi magyar irodalom történetét, többek közt a két világháború között is voltak próbálkozások. Az egyetemen tanított Tolnay Gábor, aki a szegedi fiatalok művészeti kollégiumához tartozott, tehát Radnóti Miklóssal, Ortutay Gyulával, Budai Györggyel volt jó barátságban. Az ő doktori disszertációja is az erdélyi magyar irodalomról szólt. Ez a mű valamikor 1931-1932 körül jelent meg, de mások is írtak az erdélyi magyar irodalomról összefoglaló munkát, ezek azonban 70-100 lapos összefoglalások voltak. Ismereteim szerint, a második világháború után egyetlen ilyen témájú komoly könyv készült, ez pedig a Kántor Lajos – Láng Gusztáv szerkesztette Romániai magyar irodalom története című könyv, amely 1945-1970 közötti időszakban dolgozta fel ennek az irodalomnak az életét.

– Mennyi időbe telt összegyűjteni a temérdek forrásanyagot és könyvbe rendszerezni?

– Egyaránt mondhatom azt, hogy nagyon sok, illetve, hogy viszonylag kevés időbe. Sok, mert 1969-1984 között, illetve 1990-től kezdődően mostanig évente jártam Erdélybe, találkoztam erdélyi írókkal, és írtam az itteni irodalmi folyamatokról. Kevés, mert három évvel ezelőtt beszélgettünk Tőzsér Józseffel és Kozma Máriával a már megjelent erdélyi vonatkozású könyveimről, és már nem emlékszem, kinek volt az ötlete – ha már annyi mindent írtam az erdélyi irodalomról – akkor írhatnék egy átfogó irodalomtörténetet is. Nagyon megtetszett az ötlet, aztán néhány hónap múlva hozzá is fogtam a munkához. Ezt a most bemutatott első kötetet viszonylag rövid idő alatt 2007 őszétől 2008 nyaráig írtam meg, és nagyon sokat fel tudtam használni a korábbi tanulmányaimból, összefoglalásaimból. Amikor vállaltam ezt a munkát arra gondoltam, hogy könnyű lesz nekem ezt megírni, mert többezer oldalnyi kész anyagom van már róla, azonban kiderült, hogy mindent újra kellett fogalmaznom, a régi munkákból csak az adatokat tudtam használni.

– Melyek az előzményei a könyvnek?

– 1965-ben kerültem a Magyar Tudományos Akadémia Irodalom Tudományi Intézetébe irodalomtudományi segédmunkatársnak, a munkám és maradásom feltétele volt, hogy legyen egy első könyvem. Kuncz Aladárról már kész volt egy szakdolgozatom 1958 őszén, és meg is védtem a diplomámat. Elhelyezkedtem gyakornokként a már említett intézetben, azonban 1959-ben letartóztattak, mert volt egy kis szerepem az egyetemen az 1956-os forradalomban, és csak 1960-ban szabadultam, amikor megszüntették az internáló táborokat egy ENSZ határozatnak köszönhetően. Utána évekig nem volt alkalmam arra, hogy kutatásokkal foglalkozzam, ugyanis rendőri felügyelet alatt álltam, nem volt állásom, jobbára a szüleim tartottak el. Végül 1965 késő őszén, amikor újra fölvettek az akadémiai intézetbe, elővettem a szakdolgozatomat és kiegészítettem, így jelent meg az első könyvem 1968-ban. 1969 januárjában kaptam egy akadémiai ösztöndíjat, mely lehetővé tette, hogy négy hetet Erdélyben töltsek. Bukarestbe érkeztem meg, aztán Brassótól kezdődően végigjártam a Székelyföldet, voltam Marosvásárhelyen, a leghosszabb időt Kolozsváron töltöttem. Számomra ez egy óriási élmény volt, mert megismerkedhettem a csodálatos erdélyi tájjal, és azokkal a városokkal, amikről addig csak könyvekből olvastam. Emellett azonban megismerhettem az erdélyi magyar irodalom számos nagy egyéniségét, mint például Molter Károlyt, Balogh Edgárt, Kacsó Sándort, Szemlér Ferencet, Méliusz Józsefet, Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort, Szilágyi Istvánt, Bálint Tibort, de hosszasan sorolhatnám még a neveket. A sorsdöntő élmény viszont az volt, hogy ezek az írók tudtak az én könyvemről, és úgy fogadtak engem, mintha régi barát lennék. Még az is megesett Marosvásárhelyen – amikor meghívtak vacsorára Marosi Ildikóhoz és Barnához –, hogy Molter Károly, aki akkoriban kilencven éves volt, és szintén lejött a vacsorához, megveregette a vállamat, és azt mondta: „emlékszem rád, fiam, ott ültél mindig a Kuncz Aladár asztalánál.” Azonban ez nem volt igaz, ugyanis Kuncz Aladár sokkal előbb meghalt mielőtt én megszülettem volna, tisztáztuk is ezt Molterrel, azonban valószínűnek tartom, hogy a könyvem miatt asszociált erre. Mindez egy olyan élmény volt, ami elkötelezett, hogy foglalkozzam az erdélyi irodalommal, és valóban egyre-másra jöttek létre azok a könyvek, amik az erdélyi irodalomról szóltak. Megírtam a transzilvanizmus történetét, illetve rengeteg tanulmányt és kritikát írtam az erdélyi írókról magyarországi szakfolyóiratokban, de rendszeresen közöltem írásokat erdélyi folyóiratokban is, például az Utunkban, a Korunkban, az Igaz szóban. Emellett 1969-től kezdődően évente jártam Erdélyben egészen 1984-ig, amikor „örökre“ kitiltottak Románia területéről, mert aláírtam egy memorandumot az itteni magyarok elnyomása ellen. Ez természetesen az 1989-es bukaresti változásokig volt érvényben, és 1990. januárjában már ismét itt voltam Erdélyben. Nem tudnék egy pontos számot mondani, de az irodalomtörténeti írásom előtt legalább 15-18 könyvem jelent meg az erdélyi irodalomról, ezeknek egyrészét a Pallas Akadémia Könyvkiadó adta ki.

– Romániában, a nemzetállami körülmények közepette, az itt élő magyarok önállósodásának egyik szimbóluma az önálló irodalmi-művészeti élet. Mennyiben érhető tetten ez a törekvés az erdélyi írók alkotásaiban?

– Kétségtelen, hogy akár a két világháború között, akár azóta az erdélyi magyarságnak a legnagyobb közösségi intézménye az irodalma volt. Reményik Sándor egyik verssorát idézném – sajnos, nem pontosan – miszerint, akkor, amikor a történelem megingott, a falak leomlottak stb., „egyetlen tett a költő álma volt”. Ebben lényegében azt a meggyőződését fejezte ki, hogy az irodalom volt az egyetlen közösségi összefogó erő, amely egy súlyosan válságos történelmi korszakban az erdélyi magyarságnak a szolidaritást, az önmaga megismerését és a helytállás erejét megadta. Ezt én is így hiszem, mert a két világháború közötti időszakban is volt magyar párt és voltak képviselői a bukaresti parlamentben, azonban nem sokat tudtak elérni, mert ki voltak szolgáltatva a nagy román nacionalizmus támadásainak. A magyar történelemben egyébként is nagy szerepe van az irodalomnak, Szabó Zoltán, aki a kutató irodalomnak volt egy kiváló egyénisége egyik művében ezt írta: „a magyarság irodalmi nemzet”. Vagyis nem a politika, nem az államhatalom intézményei fogják össze közösséggé a nemzetet, hanem az irodalma. Az irodalom a legfőbb szerve a nemzeti szolidaritásnak és a nemzet integritásának. Ezért úgy gondolom, hogy nagyon fontos az a szellemi haza, amit a magyar irodalom teremtett az erdélyi magyarság számára.

Jánossy Alíz – Új Kelet, 2009. április 27.

Pomogáts Béla 1934. október 22-én született Budapesten, 1958-ban végez az ELTE magyar szakán. 1965-től Magyar Tudományos Akadémia Irodalom Tudományi Intézetének munkatársa 1992-1995 között igazgatója. Több mint negyven monográfia, irodalomtörténeti tanulmány és bibliográfia szerzője. Munkásságát számos díjjal jutalmazták, többek közt: 1985-ben Bárczi Géza-éremmel, 1986-ban a Művészeti Alap díjával, 1990-ben Akadémiai díjjal, 1991 József Attila-díjjal, 1996-ban Kissebségekért-díjat, 1997-ben Tekintet-díjat, 1998-ban Bocskai-díjat kap.

Az erdélyi magyar irodalom elkötelezettje

Az 1918–1944 közötti erdélyi magyar irodalom részletes és átfogó bemutatásának hiányát pótolja a Nagyváradon most bemutatott Pomogáts Béla kötet, melynek folytatása is következik.

A magyar irodalom Erdélyben 1918–1944 címmel mutatták be Nagyváradon, a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban Pomogáts Béla legutóbbi kötetét, mely a Pallas Akadémia 500. Könyveként jelent meg. Az egy hetes erdélyi turné végállomásaként, a Partiumi Magyar Művelődési Céh és a Pro Universitate Partium Alapítvány által szervezett váradi író-olvasó találkozón jelen volt a szerző, Pomogáts Béla mellett, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó vezetői, Kozma Mária és Tőzsér József is. A házigazda szerepét Barabás Zoltán költő tötötte be, aki barátként üdvözölte a vendégeket és érdeklődőket.

A hiánypótló, teljességre törekvő irodalomtörténeti kötet az erdélyi magyar irodalmat mutatja be az 1918–1945 közötti időszakban, részletesen szemléltetve a kor irodalmi szerveződéseit – a közéleti írók, költők munkásságát, az irodalmi folyamatokat, intézményeket, valamint a kor jelentős eszmei világát, a transzilvanizmust – így a mű kánonteremtésként értelmezhető. Tartalmaz továbbá műelemzéseket, műkritikákat, íróportrékat, esszéket, stb.

Már készülőben van a könyv második kötete, mely az 1945- től kezdődően napjainkig vezeti végig, az első kötethez hasonlóan az erdélyi irodalomtörténetet.

Egységes magyar irodalom Pomogáts Béla kötetlen formában beszélt a kötet megírásának előzményeiről, fogadtatásáról, egyébb műveiről, és a magyar irodalomról alkotott elképzeléseiről. Szerinte nincs olyan, hogy erdélyi, vagy magyarországi irodalom, hanem egy egységes magyar irodalom van, melynek vannak műhelyei, s ezt érzékelteti a kötet címe is.

Budapestről nézve az erdélyi irodalmat másként lehet megítélni, mint belülről, tette hozzá az irodalomtörténész, elismerve, hogy ő kívülről és belülről is igyekszik átlátni, azonban kötetét ő budapesti irodalomtörténészként, külső szemmel írta meg. Az erdélyi irodalom abban különbözött a magyar, dunántúli irodalomtól, hogy míg utóbbi kapcsolatban állt a nyugati szellemiséggel, addig Erdély védekező és megtartó állást vett fel, a körbevevő ortodoxia miatt, és zárt maradt.

Ez a két szellemi hagyomány jól kiegészíti egymást, azonban meglátása szerint az erdélyi hagyomány meggyengülni látszik.

Az tapasztalható, hogy a fiatalabb, modern irodalom felé hajló generáció kevésébé értékeli az erdélyiséget, a helikoni hagyományokat, sok olyan írást olvasott, melyben az erdélyi tudatot kérdőjelezték meg.

Ezt tapasztalta a mostani turné kolozsvári állomásán is, ahol a fiatalabb generáció idegenkedve fogadta a hagyományos módon megírt, irodalomtörténeti művét. „Arra bíztatom az itteni írókat, hogy őrizzék meg saját lelkületüket, erdélyiként vagy dunántúliként nem kell párizsiasan viselkedni” – mondta Pomogáts Béla.

Mészáros Tímea – Bihari Napló, 2009. március 28.

Szemle és magvetés

Szükség van-e az erdélyi magyar irodalom történetére?

Nem újdonság, mégis megborzongok, valahányszor kézbe veszem az Erdélyi Irodalmi Szemle poros, szamárfüles példányát 1924 januárjából, s elolvasom az Előszó indító mondatait:

„Az Erdélyi Irodalmi Szemlét a mindennapi szükség teremtette meg. Immár öt éve élünk Romániában anélkül, hogy volna olyan folyóiratunk, melyről elmondhatnók: megtalálható benne mindaz, ami a szépirodalomban és a különböző tudományokban itt, Romániában magyar nyelven történt. Pedig nyilvánvaló, hogy erről ma már nemcsak másoknak, de önmagunknak is számadással tartozunk.”

Így mutatkozik be a Keresztény Magvető c. kolozsvári lap irodalmi melléklete, öt évvel Erdély elcsatolása után, s lesz majdnem az évtized végéig, dr. Borbély István, majd György Lajos szerkesztésében az ébredező magyar öntudat kritikai szemléje Erdélyben. Igaz, úttörőként csak egy ideig van egyedül az eszmei küzdőtéren, hiszen bár a Pásztortűz időben megelőzte a Szemle jelentkezését, az kiemelten irodalmi, közlő folyóirat volt. Az olyan elméleti-kritikai profilt is felvállaló, irányadó lapok, mint a baloldali Korunk (1926-tól, http://www.korunk.org/korunk/?q=node/2) vagy az Erdélyi Helikon (1928-tól), amelyek szembemennek a konzervatív értékekhez pozitivista módon ragaszkodó Szemlével, csak később jelentkeznek, és együttesen azt az erdélyi önösszeszeszedést szorgalmazzák, amire a neves erdélyi politikus, művelődésszervező és író, Kós Károly 1921-ben a Kiáltó Szó című, máig érvényes röpiratában a transszilvanizmus nevében megfogalmazott.

Mindez semmit nem von le az Erdélyi Irodalmi Szemle érdemeiből, amely különösen az első években – az első szám hansúlyosan is bizonyíték erre – igyekezett a legfontosabb szellemi területeken bepótolni a hiátusokat. E célt szolgálták a Szépirodalmi szemlében megjelent tanulmányok (Dr. Alszeghy Zsolt: A magyarországi líra friss hajtásai; A magyarországi széppróza friss termése * Dr. György Lajos: A magyar széppróza erdélyi múltjából, 1. közlemény * Dr. Borbély István: A történeti regényről), illetve a Tudományok szemléje, amelyben olyan személyiségek tűnnek fel, mint dr. Hirschler József, dr. Buday Árpád, dr. Csűry Bálint, dr. Tavaszy Sándor, dr. Bíró Vencel... (Ez utóbbi tanulmányának címe 1918 óta Erdélyben megjelent magyar nyelvű eredeti történeti művek) De ami ezen túl is igazi áttörésnek számít, az a harmadik szekcióként szereplő Román és német (szász, sváb) szemle, amely az első számban Borbély István és mindenek előtt dr. Bitay Árpád révén látszik megvalósulni. Az anyaországra való bátor rálátás, illetve az új társadalmi-nemzeti realitások elismerése, az együttélés szükségességének az elfogadása olyan sajátos kettősségbe állítja az erdélyi tudatot, mely azóta is a romániai magyar irodalom kötődéseit tételezi.

A lap szemléletéből kitetszik, hogy nem elégséges az egészséges erdélyi irodalmi élethez pusztán annyi, hogy az írók megírják műveiket. Az alkotásban ugyanis soha sem volt megállás, legfeljebb időleges megtorpanás, ami jórészt a mostoha, első világháborús évtizednek tudható be, a szemléletben viszont, az értékrendben komoly átrendeződésre volt szükség, amelynek alakulását az erdélyi szellem napszámosai nem kívánták a véletlenre bízni.

Mivel a Szemle csupán a cselekvés felismerésében töltött be előremutató szerepet, kevésbé irányultságában, hamar megszűnt iránymutatónak lenni. A „nyugatos” szellemben felnőtt és új utakat kereső erdélyi írók zokon vették a lap merev konzervativizmusát, ami akkor ütközött ki igen bántóan, amikor keményen kitámadta Makkai Sándor Ördögszekér és Magyar fa sorsa című munkáit, ez utóbbival egyúttal támadva mindazt, amit Ady hozott és jelentett a modern magyar irodalomba. Nem volt túl népszerű állásfoglalás a Szemle részéről az sem, hogy az erdélyi magyar költészet mestereként éppenséggel Szabolcska Mihályt szorgalmazták, az új erdélyi irodalom fegyvertényének pedig Gulácsy Irén munkásságát tartották. Ez nem jelenti azt, hogy a lap tevékenysége mindenestül elvetendő, hiszen filozófiatörténeti közleményei, amelyek dr. Tavaszy Sándor kézjegyét viselik, korszerű szemlélketet tükröznek. Ugyancsak példaértékű az a következetesség, amivel dr. Bitay Árpád a román-magyar kapcsolatok építésével és ápolásával foglalkozik.

Két kurta, ám jellemző példát is hoznék, mindjárt az első számból a szemle pragmatikus, konstruktív álláspontjára. Az első az a kis jegyzet, melyben dr. Csűry Bálint nyelvészprofesszor elmagyarázza a román pénznemek magyar kiejtésének és használatának „trükkjét”, a másik a román Nicolae Iorga gesztusát taglalja a magyar történelemszemlélet felé.

1. Lej vagy leu? Gyakran hallja az ember a kérdést: lej-t vagy leu-t írunk-e helyesen. Mint egyéb nyelvi és helyesírási kérdésben, itt is az általános nyelvszokás igazít útba bennünket. Kétségtelen, hogy a magyarság körében a lej ejtés az általános. Hallottam ugyan eleinte ilyen ejtést is: lé, ma is hallunk aztán láj alakot is, de ez utóbbi a német nyelvű honfitársak hatása lesz. Egyes pontoskodó emberek a leu alakot szeretnék elterjeszteni, de előreláthatólag nem fog sikerülni. E kérdésről a Budapesti Hirlap 1922. március 7-i számában Zolnai Gyula tanulságos cikket ír, melynek velejét a Magyar Nyelv 1922. évi 4—6. füzetében a 143. lapon röviden K. P. is közli. Cikkének veleje ez: A romániai magyarság a pénzt lej-nek mondja akár egy lej-ről, akár több lej-ről szól. A románban az egyetlenegy lej-nek leu a neve, de már 2, 3, 100, 1000 stb.-nek lei v. leii, azaz az egynél többet jelentő számnév mellett a románban a leu többesbe kerül, többese pedig lei és lei-i. Minthogy pedig többször esik szó 2, 3, 100 stb. lei-ről, mint egyetlenegy leu-ról, azért a többször hallott alak: a lei került a magyarba, még pedig a magyaros lej alakban. A lei írás a magyarben nem helyes, mert a magyarban az ei-vel írt szavak (vö. erde-i, beigazít) két szótagot jelentenek, míg az ej kettőshangzót a magyarban ej-nek írjuk (vö. fej, tej). Zolnai is azt ajánlja, hogy írjuk a lei-t lej-nek, mert ez az egyedül helyes.

Dr. Csűry Bálint.

2. A magyar irodalomtörténet Jorga Miklós szabad egytemén. Ez év nyarán (1923. augusztus) fontos esemény történt a magyar–román szellemi érintkezések terén. Iorga, a nagyhírű tudós, meghívta Dr. Bitay Árpád marianumi tanárt, hogy ismertesse az ő szabad egyetemén (Valenii-de-Munte, Prahova m.) a magyar irodalomtörténetet. Bitay egy előadás sorozatban, irodalomtörténeti szemléltető képek és könyvek segélyével, előkelő és nagyszámú hallgatóság élénk érdeklődése mellett, (köztük maga Jorga is) 1711-ig ismertette a magyar irodalom és szellemi élet fejlődését Előadásában elsősorban a művelődéstörténeti keret és kapcsolatok megrajzolását tartotta szem előtt s kidomborította a magyar s az egyetemes európai szellemi élet szerves összefüggéseit. Hallgatóságát különösen lekötötte, mert állandóan utalt a román történelem és irodalom párhuzamos mozzanataira s így lelkileg is közelebb vitte hozzájuk tárgyát. Előadásairól ügyes és részletes kivonatok jelentek meg, úgy a román napilapok, mint a folyóiratok hasábjain.

Vivant sequentes!

Külön öröm a ma embere számára, hogy a fenti megállapítások fellelhetők a nemrég megjelent erdélyi irodalomtörténetben, amelynek szerzője Pomogáts Béla. A könyv, amelynek teljes címe: I. Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944), II. Irodalmi dokumentumok, s a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadónál jelent meg, annak ötszázadik köteteként. Megjelenéséig úgy tűnt, hogy bár közel egy évszázad választ el a trianoni döntéstől, nem sikerül átfogó, az irodalmi folyamatokat és jelenségeket a maguk természetes összefüggésében ábrázoló erdélyi irodalomtörténetet megalkotni. Hol a kellő eszmei légkör hiányzott hozzá, hol meg a szerzői bátorság és munkabírás, de tény, hogy vázlatos, félbemaradt vagy erősen hiányos kísérleteken kívül máig nem született átfogó és használható mű. Maga az előzmény, a Balogh Edgár szorgalmazta Romániai Magyar Irodalmi Lexikon, amelynek az utolsó kötete (R betűtől) várat még magára, pozitivista módon hatalmas tény- és ismeretanyagot hordott össze, még ha nem is minden esetben használható értékeléssel, amelyet Pomogáts előszeretettel hasznosított is. De a jeles budapesti irodalomtörténész átütő fegyverténye mindenek előtt abban áll, hogy eloszlatja a romániai magyar irodalom fogalma körül kialakult nézeteltéréseket és elvi kérdőjeleket.

Évtizedeken át magyar-magyar szellemi konfliktust jelentett az a kényszerhelyzet, hogy az anyaország és az elcsatolt területek magyar szellemi élete között mesterkélt, a külföldi diplomáciai kapcsolatokra emlékeztető csatornák működtek az egységes nemzetet megillető szerves összetartozás helyett. Romániában, a nemzetállami körülmények között a romániai magyar kisebbség önállósodásának egyik szimbóluma és felvonulási területe éppen az önálló irodalmi-művészeti élet volt. Hiába tudták a romániai magyar alkotók, hogy művészetük része az egyetemes magyar irodalomnak, viszonylagos háborítatlanságra csak akkor számíthattak, ha deklaráltan elhatárolódnak az anyaországi művészeti szerveződésektől, s megfogalmazzák a kettős kötődés doktrínáját. A magyarországi szellemi élet sokáig ellenérzéssel fogadta és renegátságnak tudta be ezt az önfejűsködésnek tűnő függetlenedési kísérletet, s nehéz volt elfogadniuk, hogy a határon túli magyarság nem a közösséget akarja megtagadni anyanemzetével, hanem túszhelyzetéből próbálja így saját magát kiváltani.

Ha ugyanis az erdélyi (vagy vajdasági, felvidéki – teljesen mindegy) irodalom feladta volna önállóságát, mondván, hogy csakis magyar irodalom létezik, ezzel egycsapásra lefejezte volna saját, még működőképes és legális szerveződéseit. Így, az ideologikusan hirdetett és időről időre megerősített önállóság pajzsa mintegy levegőhöz juttatta azt a kevés irodalmi-szellemi intézményt, melyekkel a kisebbségi magyarok ha formálisan is, de még rendelkeztek.

Pomogáts Béla irodalomtörténete, amelynek befejező kötete a következő évre valószínűleg betetőzi e nagyszabású munkát, ebben a hosszúra nyúlt, meddő vitában vág utat s szögezi le a maga álláspontját. Ennek kimunkálásában – bevallása szerint – nagyon sokat tanult szellemi mentorától, első erdélyi témájú irodalomtörténeti tanulmánya főszereplőjétől, Kuncz Aladártól.

„Azt a franciás műveltségű, a nyugati világot nagyszerűen ismerő írástudót ismertem meg benne, aki épp ezt a magas műveltségét-szellemiségét állította egy megszületésre váró és megszületésre ítéltetett kisebbségi irodalomnak a szolgálatába. Kuncz Aladár nagyon jól tudta, hogy az erdélyi magyarok akkor tudják megőrizni a maguk nemzeti identitását, akkor lesznek képesek ellenállni annak a nagyromán nyomásnak, amely már a huszas években rájuk telepedett, hogyha lesz kultúrájuk, lesz irodalmuk, ha megőrzik a hagyományaikat” – hangsúlyozta Pomogáts Béla könyve csíkszeredai bemutatóján, ez év januárjában.

Ez a munka azért is kulcsfontosságú, és nem csak a magyar nyelvterületen, mert történeti fejlődésébe, társadalmi mozgásába és hátterébe ágyazza az erdélyi irodalmi jelenségek lényegét és alakulását, nemcsak azért, mert ez felel meg szakmai meggyőződésének, hanem mert az erdélyi helyzet különlegessége is valósággal megköveteli ezt a fajta szemléletet.

„Nem osztom azt a különben mostanában ’divatosnak’ mondható kételyt, amely az irodalomtörténet-írással és általában a történetiséggel szemben tapasztalható. A történetiség elvét: egyáltalán a történetiség értelmének eszméjét egy történésznek sohasem szabad feladnia. Nagyra becsülöm a poétikai elemzéseket, az elméleti megközelítést, mindazonáltal nem hiszem, hogy az irodalomtörténet-írás hagyományos szemléletét és módszerét el lehet utasítani. Vagyis továbbra is képet lehet (és kell) adni az irodalmi folyamatok, a műfajok, az intézmények (folyóiratok, könyvkiadók, irodalmi szervezetek, mozgalmak, írói közösségek) történetéről, és természetesen az írói pályák, az írói életművek alakulásáról. Az irodalom végül is az írók alkotó munkájában: művekben és életművekben jön létre, az írói pályaképek akár csak vázlatos rajzát és a művek értékelését ennélfogva megkerülhetetlennek tartom” – áll, mintegy hitvallásként a mű bevezetőjében.

Pomogáts Béla, minden önkéntelenül örökölt és magába szívott anyaországi reflexein túltéve magát, sikerrel egyensúlyoz a történelmi hagyományok fölött, s következetesen vallja, hogy a tudatosan megfogalmazott transzilván gondolat Ady Endre nevéhez fűződik, aki Erdélyben a magyar megújulás és európai tolerancia fészkét látja, amit semmi pénzért nem volna szabad elveszítenie. A XIX. század vége–XX. század eleje olyan önálló szellemi fejlődést biztosított a decentralizált régióknak, így Erdélynek is, amely szabad kibontakozásában sajátos értékek egész tárházát hozta létre. Az elvesztett háború, Trianon mindezt egy mozdulattal semmivé változtatta, s az erdélyi szellem csak magára támaszkodva, az erdélyi együttélés és megmaradás parancsának engedelmeskedve tudta csak átmenteni jól-rosszul önmagát a nemzet kebeléből való elárvulás közel egy századában, amire gyógyírt ígért ugyan az Európai Unióhoz való közös csatlakozás, de az időközben leírt vargabetűk és tétova lépések új kérdésekkel és csapdákkal szembesítenek.

Cseke Gábor – huszadikszazad.hu, 2009. február 19.

Pomogáts-kötet jelent meg Csíkszeredában

Az erdélyi magyar irodalom 1918 és 1944 közötti időszakáról jelentetett meg könyvet a Csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó így köszöntve a Magyar Kultúra ünnepét. A szerző Pomogáts Béla irodalomtörténész, aki fél évszázad kutatását összegzi a kötetben.

- Nem lehetünk úgy egészséges nemzet, egyáltalán nem lehetünk úgy nemzet, hogy ha nem ismerjük a múltunkat és ha nincs rálátásunk a magunk történelmére. Magyarnak lenni az egy történelmi fogalom, nem egyszerűen csak egy nemzeti identitás, vagy etnikai hovatartozásnak a dolga - tartja Pomogáts Béla.

Kozma Mária író-főszerkesztő azt mondja:

- Ez a könyv olyan horderejű és olyan jelentőségű, hogy úgy gondoljuk túlmutat Erdélynek a határain és az egész magyar kultúrának része, hiszen az erdélyi magyar irodalom története az része az egyetemes magyar irodalomnak.

Teltház előtt mutatták be Sebő Ödön A halálra ítélt zászlóalj című könyvét is, amely a II. világháború gyimesi csatájának részleteit idézi.

Több száz diák vett részt a Sebő Együttes időmértékes verselés ritmusvilágában tett zenés kalandozásán.

Duna Televízió – 2009. január 25.

Mérlegen az erdélyi irodalom

Egy magyar irodalom van, annak léteznek régiói, eltérő lelki tartományai, mondta a Magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) című kötetének bemutatóján a hetvenötödik évét október 22-én betöltött Pomogáts Béla. A következő két évtizedet átfogó könyv megjelenését karácsonyra ígérte a mindig kiegyensúlyozottságra törekvő irodalomtörténész, az 1968 utáni korszakot feltáró művét pedig jövő nyárra.

Huszonhat könyvet publikált már az erdélyi magyar irodalomról Pomogáts Béla, ötven évnél hosszabb ideje foglalkozik a „kisebbségi irodalommal”, Tőzsér Árpáddal szólva: „a nem létező tárgy elméletével”. A téma paradoxona mellett nehéz lehetett olyan kézikönyvet írnia, ahol az egyes részekről kevesebb szó eshet, mint korábbi munkáiban, vélte méltatásában Láng Gusztáv. Szintén az „egység a különbözőségben” irodalomfelfogást hangsúlyozta, utalva a mottóul szolgáló Babits- és Németh László-idézetre, többször említve Dsida Jenőt, aki A magyar irodalom történetei című „háromkötetes hányavetiségből” teljesen kimaradt. (Pedig megjelenésekor ünnepelték Dsida születésének centenáriumát, Pomogáts is említi előszavában, sorolva sok-sok jelentős, kimaradt író nevét.)

Láng kétségét fejezte ki, hogy a közeli jövőben születne olyan egyetemes magyar irodalomtörténet, melyben az anyaország határain túlra szakadt magyar írókat a rokon stílusú vagy szellemiségű magyarországi kortársaikkal együtt, rangjukhoz méltón tárgyalnák. Elmondása szerint „a szovjet szövetségi rendszer ideológiai korlátai akadályozták” korábban, hogy a magyar irodalom részeként kezeljék a felvidéki, vajdasági, erdélyi, kárpátaljai stb. magyar irodalmat, hiszen „szellemi revíziónak, határsértésnek” tekintették a magyarországi érdeklődést. Miközben a „nemzetiségi” vagy „kisebbségi irodalomnak” nevezett termést nem tartották számon a környező országok literatúrájában. Magyarországon pedig „az 1950-1960-as években folyamatosan zajlott egy feledtetési akció. Nem illett sokat tudni és beszélni Erdélyről. A könyvtárakból eltűntek az erdélyi írók kötetei, és nem adták ki újra azokat” – közölte Láng Gusztáv, Bánffy Miklós Reggeltől estig és Wass Albert Farkasverem című regényére irányítva a figyelmet. Remekművek „törlődtek ki a magyar irodalmi emlékezetből, mert ki akarták törölni őket”. Holott Szántó György harminc kiadásban megjelent Stradivarija akár Esterházy Péter Harmonia Caelestis regényelődjeként tekinthető Láng szerint.

Az Erdélyből 1984-ben áttelepült irodalomtörténész, a Romániai magyar irodalom 1945–1970 szerkesztője kiemelte, hogy Pomogáts nem akart igazságot tenni a századelő vitáiban, „türelmes tárgyilagossággal” közelített a kommunistákhoz éppúgy, mint ahogy Wass Albertnek a fegyveres ellenállásra szólító felhívását is objektívan értékelte. A szerző legnagyobb érdemének azonban a „transzszilván narratíva kidolgozását” tekintette, mert az megmutatja, milyen többletet hoztak az erdélyi magyar prózaírók az irodalomba.

Szörényi László, az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatója ígéretet tett, hogy a laudáció szerkesztett változata olvasható lesz az Irodalomtörténeti Közleményekben, majd a kézikönyvhöz csatolt, kétszáz oldalas szöveggyűjtemény felépítését és korábban nehezen hozzáférhető forrásszövegeit dicsérve végigfutott a huszadik századi erdélyi irodalom évtizedein.

Patetikus szavai után a közönség örömmel hallotta Pomogáts Bélától, hogy az 1945-1968 közti periódust tárgyaló második kötet végénél tart, s november elején felesége átküldi e-mailben az utolsó fejezeteket is a kiadónak, így a tervek szerint karácsonyra már a boltokban lehet a könyv. Ízelítőként röviden jellemezte a „kudarcok, tévedések, becsapottság, kényszerű és önkéntes úttévesztések korszakát”, az 1945 utáni, „útjáról eltérített, más terepre vezényelt erdélyi irodalom üres lapjait”. Megerősítette, hogy elfogulatlan megértésre és kiegyensúlyozottságra törekedett mindig, egész pályáján igyekezett mérleg lenni. Asztrológiai jegye is a Mérleg, tette hozzá tréfásan, de nem hisz ebben.

Más nézőpontból is meg lehet írni az erdélyi magyar irodalomtörténetet, ismert el, s várja is azt az erdélyi szerzőt, aki megteszi majd ezt (illetve Balázs Imre József munkája nyomán készül ilyen összefoglaló állítólag). Mindig hálás lesz a Ménesi úti Irodalomtudományi Intézetnek, hiszen ott kezdett gyakornokként 1958-ban, s annak „békés és békítő közege tette lehetővé, hogy végezze munkáját”. (Onnét vitték internálótáborba is, mikor nem volt hajlandó jelentéseket írni a barátairól, de a meghurcoltatást békévé oldja az emlékezés szelektív természete.)

Hivatalos születésnapi ünneplése előtt nem ildomos hibákról szólni, de a közelgő második kötet miatt le kell írni: alaposabb lektorálás ráfért volna a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó – Illyés Gyula Archívumban bemutatott – ötszázadik kiadványára. Mert ha 1898 helyett egy évszázaddal nagyobb évszám szerepel a szövegben, azt fejben javítja az olvasó, de pár évvel elgépelt kötetmegjelenés (teszem azt: Szabolcska Mihály Őseim nyomán kötete) esetén ez nem ilyen nyilvánvaló. Hatalmas, tiszteletre méltó feladatot vállalt Pomogáts Béla, nem szabadna apró pontatlanságoknak csökkentenie teljesítményét.

Klein László – Irodalmi Jelen, 2009. május 11.

Akinek az Úristen is megbocsát

Pomogáts Béla és az erdélyi magyar irodalom

– Nagyon szeretném, ha az elmebaj nem szivárogna be az irodalomba. Rengeteg esemény bizonyítja, bármennyire nevetséges vagy elképesztő egy politikai vagy irodalompolitikai nézet, behatol a közéletbe, és meghatározó szerepet játszik írók elismerésében, könyvek megjelenésében, korszakok megítélésében – mondta Pomogáts Béla budapesti irodalomtörténész Magyar irodalom Erdélyben. 1918-1944 című könyvének marosvásárhelyi bemutatóján. A csíkszeredai Pallas-Akadémia 500. kiadványának szerzője saját bevallása szerint az utóbbi időben "vándorcigány életmódban érdekelt", kétkötetes irodalomtörténeti munkájával sorra járja az erdélyi tájakat: korábban a szovátai és gyergyószentmiklósi, a napokban a kolozsvári és nagyváradi közönséggel találkozott. Kedd délután, a marosvásárhelyi Bernády Házban Kozma Máriával, a Pallas-Akadémia Kiadó főszerkesztőjével és Nagy Miklós Kunddal, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány alelnökével beszélgetett.

A kiadó főszerkesztője elöljáróban egy nyolcvanas évekbeli rendeletre emlékezett, melynek értelmében az erdélyi magyar írók művei román írók magyar nyelvű fordításaiként szerepelhettek a könyvtárak állományaiban.

– Pomogáts Béla könyve már címében utal arra, milyen óriási fejlődésen mentünk át az utóbbi évtizedek során. Ilyen szempontból nemcsak irodalmi, hanem politikai jelentősége is van ennek a munkának – tette hozzá a főszerkesztő, aki a továbbiakban a mű hiánypótló jellegét hangsúlyozta:

– A szerző a teljesség igényével ír egy olyan korszakról, amelyet résztanulmányokból jól ismerünk. Az első rész társadalmi-politikai viszonyrendszerbe ágyazva beszél társaságokról, szerkesztőségekről, személyiségekről, akiknek szerepük volt az irodalmi élet alakulásában. A második kötet olyan, folyóiratok rejtekében meghúzódó dokumentumokat tartalmaz, amelyekre gyakran hivatkoznak bibliográfiákban, de amelyekre így együtt lehetetlen rátalálni.

Pomogáts Béla munkájában olyan írók, költők is helyet kapnak – többek között Cs. Szabó László vagy Jékely Zoltán –, akik életük nagy részét Magyarországon töltötték, de erdélyinek vallották magukat.

– Az irodalom lényegét nem az határozza meg, hogy milyen országban működik, milyen állampolgárságú. A besoroláskor az irodalom nyelve az egyetlen döntő tényező – fejtette ki a szerző, akinek egy '69-es erdélyi út során vált szívügyévé az erdélyi irodalom.

– Nagyon sok barátra találtam itt, Kányádi Sándor, Sütő, Méliusz úgy fogadtak, mint testvérüket. Úgy éreztem, itt megtaláltam a helyem. Ez a találkozás játszott főszerepet abban, hogy nyolcvan könyvem egynegyede a magyar kultúrától elválaszthatatlan erdélyi irodalomról szól.

Pomogáts Béla szerint a kétkötetes, átfogó munka könnyen támadható, ezzel számolni kell, de nem szabad minden méltatlankodást komolyan venni.

– Természetesen ezt az alkotást nem tekintem végérvényes erdélyi irodalomtörténetnek. Az a jó, ha az irodalomról különböző nézőpontokból, más-más személyes élmények alapján minél több igényes mű születik. Ugyanakkor az irodalom történetét 5-6 évente újra kellene írni.

A jövőben az 1945-től napjainkig terjedő időszakot térképezi fel az irodalomtudós, készülő munkájában az erdélyi irodalom magyarországi befogadására, illetve az erdélyi magyar–román irodalmi kapcsolatokra is kitér. Pomogáts Béla tudatában van annak, hogy a korábbinál még embert próbálóbb feladat előtt áll:

– Magyarországon olyan kockázatot jelent élő irodalomról írni, mint annak idején amerikai kémnek lenni. Az évek során elég ütésállóvá váltam, 56-ban, az egyetemi forradalmi bizottság tagjaként például internálótáborba kerültem. Oda biztos nem fognak visszacsukni azért, mert egyes íróknak nem szánok az elvárásoknak megfelelően jelentős fejezetet a munkámban – jegyezte meg tréfásan az irodalomtörténész, aki ezekkel a szavakkal búcsúzott a marosvásárhelyi közönségtől:

– Sokan megkérdezték tőlem, mi közöm van Erdélyhez. Családilag semmi. De egy férfinak kell legyen egy feladata az életben, aminek elkötelezi magát. Meg aztán az Úristen is elnézőbb lesz irántam, ha viszek neki 70-80 könyvet.

Nagy Székely Ildikó – Népújság, 2009. március 28.

Magyar irodalom Erdélyben

Kit érdekel ma a Magyar irodalom Erdélyben? Kit érdekel ma a magyar irodalom? Kit érdekel ma egyáltalán az irodalom? Ezek a kérdések önkéntelenül tolakodtak az emberben, ha ott volt, részt vett azon az író-olvasó találkozón, amelyet a Teleki Oktatási Központ és a csíkszeredai Pallas-Akadémia könyvkiadó közösen szervezett március 21-re, szombatra a Városháza nagytermébe.

Szombaton (Rossz lett volna az időpont, vagy nem jutott el az érdekeltekhez az információ?) úgy tűnt, keveseket. Igen, keveseket, ha Tőzsér József neve, ha Kozma Mária neve, ha Pomogáts Béla neve csupán annyi embert mozgatott meg, ahányan a 18 órai kezdéskor ott ültek a teremben.

A vendégeket Országh Péter köszöntötte, majd Kozma Mária író, főszerkesztő a kötet megjelenésének körülményeit ismertette, aztán szólásra emelkedett Pomogáts tanár úr, a Magyar irodalom Erdélyben című kötet szerzője, és az ő csendes, nyugodt hangján áradni kezdett felénk az IRODALOM.

Kár, hogy mindössze néhányan hallottuk!

Molnos Ferenc – szovata.ro, 2009. március 22.

Csak egyetlen magyar irodalom létezik

Tanácskozás a Magyar Írószövetségben

Ma már nincs értelme a határon inneni és azon túli irodalom elkülönítésének. Ez derült ki a Magyar Írószövetségben rendezett tanácskozáson. És az is, hogy a literatúra ma már mindenütt vesztett társadalmi súlyából.

Van-e egyáltalán értelme a rendszerváltás után még határon túli irodalomról beszélni? Ezt a szónoki kérdést tették fel újra és újra a Magyar Írószövetség székházában november 26-án rendezett, Határtalan irodalom című konferencia előadói, és – nem meglepő módon – rendre nemmel válaszolták meg. Vasy Géza, a szövetség elnöke bevezető szavaiban Pomogáts Béla elemzőmunkája merült fel példaként, amely a „magyar irodalom Erdélyben” terminust használja a korábbi „erdélyi magyar irodalom” helyett.

Elek Tibor Erdély magyar nyelvű irodalmát vizsgálva az „Erdélyben születő irodalom” terminus bevezetésére tett javaslatot, amit szerinte az is indokol, hogy az ide köthető alkotók új generációjának jó néhány tagja már nem is Erdélyben alkot. Az előadó fontosnak tartotta már az elején kiemelni: az Erdélyben születő magyar irodalom – egyes vélekedésekkel szemben – nem vesztett színvonalából a rendszerváltás után, bár el kell ismerni, hogy lényegesen kevesebb társadalmi súllyal bír, mint a trianoni döntés és a rendszerváltás közötti időszakban. Ami változott, az a hangvétel: a kilencvenes években kialakuló műhelyek fiatal alkotói markánsabban fogalmaznak, és popularitásra törekszenek. Ezt a markáns hangot, a popularitásra törekvést és a parodisztikus attitűdöt vizsgálta Pap Ágnes Veronika is, a kolozsvári Előretolt Helyőrséggel együtt említve a marosvásárhelyi Éneklő Borz műhely alkotóit.

Beke Ottó a Vajdaság irodalmával kapcsolatban a múltidézés és a gyász fontosságát emelte ki, Bartha Zoltán pedig arról beszélt, hogy Kárpátalján a vallomásos irodalmat az eklektika, az esztétikai sok­színűség váltotta fel. Mizser Attila a Felvidék magyar irodalmáról kimutatta: az 1980-as években még bezártság jellemezte, de a kilencvenes évektől – elsősorban a Kalligramnak, valamint a Szőrös Kő és az Irodalmi Szemle nevű műhelyeknek köszönhetően – itt is nyitás történt, hogy ezzel az egységes magyar irodalomhoz tartozó diskurzus jöjjön létre.

Kerékgyártó György – nagyitas.hu, Gyújtópont, 2009/1. szám

Pomogáts: ne az ügyeskedőkről beszéljünk

Bihar megye - A Magyar irodalom Erdélyben című monográfia második kötetét mutatta be szombaton délután a Nagyváradi Lorántffy központban maga a szerző, dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész.

Az érdekfeszítő téma ellenére megleheteősen kevesen jelentek meg szombaton délután a váradi Lorántffy központban a Pro Universitate Partium és a Partiumi Magyar Művelődési Céh (PMMC) által szervezett eseményen, ahol Dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész válaszolt Barabás Zoltán, a PMMC igazgatójának kérdéseire. A szerző elárulta, hogy két évvel ezelőtt a Pallas-Akadémia Kiadó felkérésére kezdte el írni ezt a monográfiát, amelyet eredetileg kétkötetesre terveztek, de hamar rá kellet jönnie arra, hogy oly hatalmas a feldolgozandó anyag, hogy azt nem lehet két kötetbe belesűríteni, ezért a könyv háromkötetesre bővült: az első kötet az 1918-tól 1944-ig, a második kötet az 1945-től 1968-ig terjedő időszakot tárgyalja, a harmadik kötet pedig az 1968-1989 közötti korszak erdélyi magyar irodalmát taglalja, illetve az utolsó kötetben lesz egy összefoglaló az 1989 utáni erdélyi magyar irodalmi termésről is, ami azonban nem irodalomtörténeti szempontok alapján történik, mert Pomogáts Béla idézve Szerb Antal gondolatát idézve azt vallja, hogy az élő irodalom nem képezheti az irodalomtörténet tárgyát. A második kötetről Pomogáts elmondta, hogy azért választotta 1968-at határévszámának, mert ez az év fordulópontot jelent Románia, és ezen belül a romániai magyar irodalmi életben is. Ceusescu színrelépésének első éveiben egy rövid ideig tartó enyhülés következik be a politikában. Ez volt az a korszak, amikor az erélyi magyar írók még hittek a kommunista eszmékben, ezzel szemben 1968 után az erdélyi magyar írók zöme rájön arra, hogy addig tévúton járt, ezért elkezdi önálló útját járni a hatalommal szemben.

Ideológiai hűség

Az 1945-1968-as korszak erdélyi magyar elméleti irásai ma már nevetségesen hatnak, mert az akkori ideológia nyelvezetét és elméleti közhelyeit használják, a költészetben és a prózában is az ideológiahű alkotások dominálnak. A '68 előtti időszak magyar írórira még nem volt jellemző az, hogy feladták volna a marxi ideológiával kötött kompromisszumot, bár Székely János személyében olyan íróra is van példa, aki mindvégig szemben állt a kommunista hatalommal és ideológiával, noha egy időben rákényszerült arra, hogy a pártot és a kommunizmust dicsőítő verseket írjon. Sütő András pályája kezdetén őszintén hitt a kommunista eszmékben egészen a hetvenes évek második feléig, míg Kovács György és Hajdú Győző személyében az áruló tipikus esetei öltenek emberi formát, ők ugyanis a kommunizmusnak akár saját nemzetük, nemzettársaik ellenében is mindvégig kiszolgálói voltak.

Kelet-európai elakadás

„A Kelet-Közép európai országokban a '89-es változások azért akadtak el, mert nem tudtunk szembenézni az 1989 előtti időszakkal” – fejtegette Pomogáts. Ez szerinte azért történhetett így, mert azok, akik haszonélvező részesei, és kiszolgálói voltak a kommunista rendszernek, '89 után demokratákká festették át magukat, a kommunizmusban szenvedők pedig el akarták felejteni azt, ami '89 előtt történt, ezért ezekben az országokban nagyobb volt a felejtés mértéke annál, mint amennyi a lelki egészség szempontjából szükséges és kívánatos lett vona. „Pedig szükséges lenne meglátni, mit tett tönkre az erőszak, az önzés és a hazugság, és kik voltak azok, akik mindezzel akkoriban képesek voltak szembefordulni. Róluk nem beszélünk, de annál többet beszélünk az ügyeskedőkről. Például a Magyar Kultúra Napjához köthetően egy olyan budapesti újságírót hívtak el Nagyváradra (itt Aczél Endre magyarországi újságíróra utal Pomogáts Béla, - a szerk. megj.), aki büszkén dicsekszik azzal, hogyan szervezte be őt a kommunista Nagyarország titkosszolgálata.”

Pap István – Szabolcs Online, 2010.01.24.