Színek és legendák
Tanulmányok az erdélyi falfestmények kutatástörténetéhez

Jánó Mihály

Illusztrácio: 40
Műfaj: Képzőművészet
Megjelent: 2008-11-04
ISBN: 978-973-665-239-4
ETO: 75.052(498.4)”17-18”
Forma: 210x275
Terjedelem: 304 oldal
Kivitelezés: Kötött

Ár: 110.00 lej
Közös kiadás a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeummal. A szerző maga is a székelyföldi falfestmények jeles kutatója és megmentője, könyvében részletesen taglalja a 19. században indult kutatómunka legfontosabb állomásait, amelyeket olyan nevek fémjeleznek, mint Storno Ferenc, Rómer Flóris, Benkő Károly, Orbán Balázs, Huszka József, Nagy Géza, Nemes Ödön, ifjú Kelemen Lajos. És olyan helységek, mint Csíkmenaság, Sepsibesenyő, Gelence, Homoródszentmárton, Székelydálya, Derzs, Bögöz, Maksa stb.
Sajtóvisszhang:

 

 

Jánó Mihály méltatása

Szervátiusz Jenő-díj átadása, 2009. november 23.

Jánó Mihály művészettörténész méltatását néhány személyes emlékkel szeretném kezdeni. Magam egyetemistaként kezdtem el Erdély középkori falfestészetével foglalkozni, nagyrészt családi indíttatásból. Így lett szakdolgozatom témája a gelencei templom, ahol a faluban Bodor György nagyapám töltötte gyermekkori nyarait, és ahol több rokonunk is lakott. A kutatás kezdetén természetesen felvettem a kapcsolatot mindazokkal, akikről tudni lehetett, hogy foglalkoztak a gelencei falképekkel. Egyik első utam nagybátyámhoz, Bodor Ferenchez vezetett, aki nem csak Erdély és Gelence jó ismerője volt, de könyvtáros is ? hivatását és a szó legjobb értelmét tekintve is. Számos könyvvel próbálta kielégíteni tudásvágyamat, de mindig azt mondogatta: természetesen el kell menjek Gelencére, mégpedig Jánó Mihállyal, aki a legjobban ismeri a templomot. Ő majd kapcsolatba hoz vele. Kaptam még egy írást is tőle, Jánó Mihály Hitvédelem és határőrség címmel a Szent László-legenda falképeiről írott tanulmányát, amely 1990-ben jelent meg a rövid életű Pavilon folyóiratban. Nem tudtam akkor még, hogy szerzőjének ez volt az első tanulmánya a középkori festészet témájában. Kutatásaim során hamar eljutottam Sebestyén Józsefhez is az (akkor még) Országos Műemléki Felügyelőségen. Ő számos információ mellett egy teljes sorozat felmérést is rendelkezésemre bocsátott a gelencei templomról. Jóskának az volt a szava járása, hogy ?ezt Vaskó jobban tudja?, vagy ?ezt majd Vaskó megmutatja?. Így készültem első hivatalos gelencei kutatóutamra ? a falut amúgy csak gyermekkori látogatásaimról ismertem. Sepsiszentgyörgyre érkezve csöngettem is Jánó Mihály lakásának ajtaján, de el kellett még teljen egy kis idő, amíg az is kiderült, hogy jó sorsom egyben a Sebestyén Jóska által emlegetett Vaskóval is összehozott. Jánó Mihály akkor Kovászna megye művelődési tanácsosa volt, így alapos helyismerete a hivatali gépkocsi használatának előnyeivel is találkozott. Akkori és néhány későbbi utam során vállalta kalauzolásomat és megosztotta velem kutatási eredményeit is. Ezeken az utakon hallottam először néhány nagyobb tervéről: Huszka József falképes kutatásainak feldolgozásáról vagy a székelyföldi középkori falképek repertóriumának elkészítéséről. Ekkoriban merült fel benne egy könyvsorozat terve is, amelyet Horror vacui címmel erdélyi festett templomoknak szánt. A sorozatban a gelencei templomról szóló, általa írott monográfia mellett szintén részben Jánó Mihály tollából jelent meg a tancsi templomot és festett faberendezését bemutató kötet. Egy metamorfózison átesve, az eredetileg füzet-formájú sorozatból Horror vacui könyvek lettek, és az új sorozat első kötete szintén a gelencei templomról szólt, társszerzők bevonásával és a korábbinál jóval bővebb terjedelemben, az akkor lezárult helyreállítás eredményeivel is kiegészítve. Büszkén mondhatom, hogy ezen a köteten már közösen dolgoztunk. Ezek a kötetek jó példáját adják Jánó Mihály kutatómódszerének, metodikája alapvető aspektusának: a kutató előtt álló műemlék történetének és műtárgyainak a teljes, monografikus feldolgozását. Úgy vélem, hogy egy-egy emlék ? így Gelence mellett többek között Székelydálya, Sepsibesenyő, vagy újabban Maksa ? ilyen alapos kutatása vezethette őt arra az útra, amelynek gyümölcse az a nagyszabású kötet, amely tavaly jelent meg tollából. A Színek és legendák címmel a Pallas-Akadémia kiadó és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában megjelent monográfia témája az erdélyi falfestészet kutatástörténete. Jánó Mihály felismerte ugyanis, hogy nem csak egyes emlékek történetét nem ismerjük részletesen, de az erdélyi falfestészet és általában a középkori műemlékek kutatásának története is ismeretlen. Különösen nagy a homály a 19. század második felét tekintve ? a ködből hegycsúcsokként kiemelkedik ugyan Orbán Balázs, Rómer Flóris vagy éppen Huszka József munkássága, de eredményeiket, vagy környezetüket, kapcsolatrendszerüket nem igazán ismertük. Jánó Mihály arra vállalkozott, hogy leereszkedjen ebbe a ködbe, és egyben megkísérelje azt el is oszlatni. A könyv nagyszabású bevezető tanulmányát és egyes tanulmányait ismerve nem mondhatunk mást, mint hogy ezt a vállalt feladatot sikerrel teljesítette. Mindez igen nagy jelentőséggel bír, hiszen a ma kutatása könnyen mellékvágányra tévedhet, ha nem ismeri az elődök munkáját. Újnak vélt felfedezéseink nagy részét elődeink is megtették, így a jelenlegi időszakhoz hasonló, fokozott intenzitással folyó kutatások idején különös fontossága van ezen előzmények megismerésének. Elég arra utalni, hogy a közelmúltban napvilágra került falképek közül számosat ? például Sepsikilyén, Sepsibesenyő vagy Sepsikőröspatak falképeit ?Huszka József egyszer már feltárta, és az újabb feltárásokat éppen az ő akvarellmásolatai segítették.

Kanyargós pálya vezetett eddig a nagyszabású monográfiáig. Jánó Mihály pályafutását a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeumban kezdte, Incze László mellett, és közben levelező szakon elvégezte a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakát. Ezután 1983-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának vezetője volt, majd a kilencvenes években Kovászna megyei művelődési főtanácsos. E minőségében szervezője a Musica sacra egyházzenei fesztiváloknak, szorgalmazója a háromszéki civil művelődési intézmények, alapítványok, egyesületek létrehozásának. Megbízatása lejártával visszatért a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárába, és innen ment tavaly nyugdíjba. Jánó Mihály maradéktalanul kihasználta azt a lehetőséget, amelyet Kovászna megyében betöltött pozíciója lehetővé tett, és falképek aktív kutatója, feltárója, sőt megmentője is lett. Nevéhez köthető Sepsibesenyő elpusztultnak vélt Szent László-legendájának újbóli feltárása, már ami megmaradt belőle. Ő a szacsvai László-legenda megtalálója és első publikálója, és ő állította még időben le a kászonimpéri kápolna felújításának első szakaszát (=teljes vakolatleverés), aminek köszönhetően ma onnan is ismerhetünk 15. századi falképeket. Fontos szerepet játszott a sepsikilyéni falképek újbóli feltárásában, és a gelencei templom építészeti restaurálásában. Itt ugyan a falképeken beavatkozásra nem került sor, de külső falképek feltárása által mégis bővült az innen ismert emlékanyag. Figyelme természetesen nem korlátozódott a középkorra, hiszen figyelemmel kísérte a perkői kápolna 17. századi freskóinak feltárását, és ott volt az altorjai Apor-kastély barokk kifestése feltárásának évtizeddel ezelőtti kezdeteinél, Kiskászonban pedig létrehozta a Búcsújárók emlékházát. A Székely Nemzeti Múzeumban számos (vagy inkább számtalan) 19-20. századi témájú kiállítás rendezője is volt, amelyek közül kiemelkedik az 1998-ban rendezett Barabás Miklós kiállítás és a hozzá kapcsolódó konferencia megrendezése ? valamint a kettős vállalkozást kísérő két szép kötet. Mindeközben sorra jelennek meg írásai, kritikái a kortárs erdélyi művészekről. Már önmagában ezért a tevékenységéért is megérdemli a Szervátiusz-díjat. Én azonban mégis visszatérnék a középkori falképek kutatásának témájához ? hisz mindkettőnknek leginkább az a szívügye.

Lássuk tisztán, hogy miről is van szó: a középkori Európa Itáliát leszámítva talán leggazdagabb ilyen jellegű emlékanyaga maradt fenn a Kárpát-medencében. A középkori Magyar Királyság falfestészete még úgy is, hogy az ország központi területének emlékanyaga nagyrészt elpusztult, összefüggő, változatos és igen magas színvonalú emlékanyagot jelent. Ebből is kiemelkedik Erdély falfestészeti anyaga, amelyről az elmúlt két évtizedben szerencsésen gyarapodtak ismereteink. Gyarapodott maga az emlékanyag is, az intenzív kutató-feltáró munka és a restaurálások során, de örvendetesen szaporodnak az emlékekre vonatkozó művészettörténeti kutatások is. Ennek köszönhetően új összefüggések tárultak fel, és korábban társtalan emlékeket most művészettörténeti kontextusba tudunk illeszteni. Kevés olyan területe van Európának, mint pl. a Homoródok vidéke. Ma is páratlan élmény egy nap alatt Székelyudvarhelyről indulva megnézni Felsőboldogfalva, Bögöz, Székelyderzs, Székelydálya, Homoródjánosfalva, Homoróddaróc és Karácsonyfalva 14-15. századi falképeit. És akkor Homoródszentmárton Huszka által feltárt, de azóta elpusztult falképciklusairól vagy az oklándi templom vakolat alatt rejtőző kifestéséről még nem is szóltunk. Az emlékanyag persze nem csak mennyisége miatt figyelemreméltó. Az 1419-ben működő székelyderzsi festő ? akinek festőműhelye csaknem fél tucat templomban hagyta ott keze nyomát ? például az internacionális gótika egyik európai szinten is jelentős alkotója. Találkozhatunk itt továbbá számos sajátos témájú ábrázolással, hiszen itt maradt fenn a Szent László-legenda legtöbb emléke, amely a középkori magyar festészet legjelentősebb ikonográfiai innovációja.

Páratlan gazdagságú és jelentőségű tehát az emlékanyag, amelyet örökül kaptunk ? és minden jel arra mutat, hogy még számíthatunk újabb emlékek előkerülésére, feltárására is. Nagy tehát a felelősség is, amelyet magyarországi és erdélyi kutatók, valamint a magyar és a romániai állami és civil szervek közösen kell, hogy viseljenek. A feltárásoknak ugyanis csak akkor van értelme, ha egyúttal a fennmaradás módja is biztosítva van ? vagy, ha erre nincs remény, legalább a dokumentálásnak. Ezután pedig a tudományos feldolgozás kell, hogy következzék. A feldolgozás folyamatában pedig nem lehet eléggé hangsúlyozni az olyan kutatók fontosságát, akiknél az emlékek helyszíni ismerete párosul a források alapos ismeretével. Az erdélyi művészet történetének feldolgozásában ? elsősorban az építészet és a kőfaragás tekintetében ? Balogh Jolán és Entz Géza munkássága jelenti azt a példát, amely e kettős kívánalomnak megfelel. Hozzájuk hasonló alapossággal dolgozta fel Dávid László Udvarhelyszék középkori műemlékeit, részletesen kitérve a falképekre is (kötete 1981-ben jelent). És ugyanezt az alapos forráselemzést az emlékek részletekbe menő vizsgálatával vegyítő módszert alkalmazza Jánó Mihály az erdélyi középkori falfestészet kutatása során. Aki személyesen vagy írásaiból ismeri a díjazottat, az tudja róla, hogy nála a levéltári és történeti adatok ismerete csak az érem egyik oldala. Sokkal fontosabb, hogy az emlékeket magukat is személyesen, közelről ismeri. Azt kívánjuk neki, hogy legyen módja még módszereit számos további középkori alkotáson kipróbálni!

Jékely Zsombor – szervatiusz.hu,

 

 

A hit állandóságának megérzése

Szervátiusz Jenő-díjjal jutalmazták november végén a Sepsiszentgyörgyön élő Jánó Mihály művészettörténészt, a kolozsvári születésű Bardócz Lajos grafikust, valamint Bakay Kornél régész-történészt. A díjat 2003-ban, a szobrász születésének századik évfordulóján alapította fia, a Kossuth-díjas Szervátiusz Tibor szobrászművész azzal a céllal, hogy ráirányítsa a figyelmet a Kárpát-medencében születő magyar művészetre, az itt alkotó művészekre. Az alábbiakban a díjról, az azt eredményező munkáról, a székelyföldi falképekről beszél Jánó Mihály.

Úgy vélem, nem keveredett rossz társaságba… Megtisztelő lehet együtt lenni egy neves grafikussal és egy híres történésszel, lévén, hogy az Ön szakmája valahol félúton van a művészet és a tudomány között…

– Az én szakmám a művészettörténet, amelyet magyar nyelvterületen a 19. század közepétől napjainkig tudományos szinten művelnek az arra alkalmas szakemberek. Erre vállalkoztam magam is. Hogy egy neves grafikus és egy híres történész társaságába keveredtem, azt a Szervátiusz Jenő Alapítvány döntésének köszönhetem.

– Mindvégig a múzeumhoz, a művészetekhez kötötte hivatása. Milyen volt az indulás a kézdivásárhelyi múzeumnál?

– A kézdivásárhelyi múzeum igen jelentős céh- és kézműipar-történeti múzeum. A gyűjtemény a városban élő régi mesteremberek adományaiból jött létre, és szintén adományok révén alakult ki – a város- és céhtörténeti anyag mellett – a több száz alkotásból álló, kortárs erdélyi magyar képzőművészeti gyűjtemény. A két gyűjteménynek látszólag semmi köze nincs egymáshoz. Azonban közismert dolog, hogy elmélyült mesterségbeli tudás nélkül nem lehet színvonalas művészeti alkotást létrehozni. Az általunk ma művészeti alkotásnak tekintett régi oltárképeket, falfestményeket, szobrokat, hosszú évszázadokon át, a Szent Lukács védnöksége alatt működő céhekbe tömörült festő és szobrász mesteremberek készítették. Így hát számunkra, akik akkor (az 1970-es évek) a múzeumban dolgoztunk, nem jelentett semmi ellentmondást a kézműves mesterségekkel vagy a képzőművészeti alkotásokkal egyaránt mélyebben megismerkedni.

– Munkáját Sepsiszentgyörgyön folytatta. A nagyobb város, nagyobb intézmény nagyobb szakmai kihívást is jelentett, vagy csak több munkát?

– 1983-ban a sepsiszentgyörgyi képtárba helyeztek át, és ezzel gyökeresen megváltozott a mindennapi életem mellett a szakmai érdeklődésem is. Nem éreztem kihívásnak a képtári munkát, egyszerűen végeztem a dolgomat. A muzeológiai feladatom a gyűjtemény szakleltárának elkészítése volt, amelynek során kézbe kellett venni és részletesen leírni több ezer képzőművészeti alkotást. Ezek a „tárgyak”, valamint Baász Imre és Vinczeffy László kiváló grafikus, festőművész barátom műtermében való sűrű látogatás és beszélgetés, a közös olvasmányok, az együtt rendezett kiállítások, a képtárba rendszeresen járó emberek véleménye és tekintete végkép eldöntötte a sorsomat.

Kézdivásárhelyi működése alatt került kapcsolatba Gelencével?

– Igen, Kosztándi Jenő festőművésznek köszönhetően, aki kortárs művészeti irányzatok képviselőjeként is nagyra becsülte, becsüli a régi művészetet.

– Honnan az érdeklődése a falfestmények iránt?

– A gelencei műemléktemplom freskói között egy külön regiszterben látható a Szent László-legenda 14. századi ábrázolása. Kezdetben ez a téma érdekelt leginkább, le is írtam néhány profán észrevételt ezzel kapcsolatban. Aztán rövidesen megtanultam, hogy egy középkori templom festett dekorációjából nem lehet egy témát külön kiragadni és megérteni az ott még előforduló képsorokkal való összefüggések ismerete nélkül.

– Úgy tartják, hogy Huszka József és Orbán Balázs úttörő munkássága mellett Ön tett a legtöbbet az erdélyi középkori festett falképek feltárása érdekében. Hány középkori templom falainak feltárásánál vette ki a részét?

– Valóban volt néhány év, amikor az erdélyi és különösen a székelyföldi falképek feltárása vagy megőrzése érdekében egy szűk szakmai kör tagjaként több mindent tettem. De nagyfokú szerénytelenség lenne részemről, ha a fenti állítással egyetértenék, hiszen hosszú a névsora azoknak az általam ismert műemlékvédelmi szakembereknek, akik komoly felkészültséggel és hivatástudattal dolgoztak az elmúlt évtizedekben, vagy dolgoznak napjainkban ezen a területen. A középkori freskók feltárása és konzerválása a falképrestaurátorok feladata. Nekik együtt kell dolgozniuk a művészettörténészekkel. Ideális esetben közösen döntenek a szakmai tennivalókról, majd publikálják tudományos kutatásaik eredményét. Jómagam több munkálatban vettem részt, de engedje meg, hogy ezek felsorolása helyett azt hangsúlyozzam, milyen fontos volt számomra együtt dolgozni a restaurátorokkal, és milyen sokat tanultam és hasznosítottam abból a művészettörténeti kutatásaimban.

– Mi teszi különlegessé Gelencét e feltárt templomok között?

– A gelencei Szent Imre műemléktemplom kivételes művészettörténeti értékét abban látom, hogy a középkori építészeti és festészeti emlékekkel együtt szemlélhetők a későbbi korok, pontosabban emberek által létrehozott gyönyörű reneszánsz és barokk liturgikus berendezések. A templomban a legfelemelőbb a hit állandóságának megérzése és a díszítő szándék folytonosságának látványa.

– Mit tart legnagyobb szakmai megvalósításának, mi adta a legnagyobb elégtételt?

– Nagy örömet szerzett számomra a gelencei templom műemléki helyreállítása, amelynek egyik kezdeményezője voltam. Boldogan látom, hogy az általam felfedezett és Pál Péter által restaurált falképek a perkői Szent István-kápolnában visszanyerték eredeti szerepüket a Szent István-napi búcsújárásban. Végül megelégedve figyelem, hogy ma már felekezettől függetlenül a legtöbb műemlék templomban megbecsülik a régi művészeti emlékeket, köztük a falfestményeket is, és igyekeznek megőrizni azokat.

– Szakemberek szerint az erdélyi festett falképek az itáliaiakkal vetekednek számukat, gazdagságukat tekintve. Hogyan lehetne közkinccsé tenni múltunk e szeletét?

– Művészettörténészek és restaurátorok folyamatosan publikálnak cikkeket vagy tanulmányokat, és tartanak előadásokat ebben a témában. Az utóbbi időben több fontos könyv jelent meg magyar és román szerzők tollából. A Duna televíziónak elévülhetetlen szerepe van a műemlékek népszerűsítésében is. Mindezek mellett fontos volna színvonalas magyar, román és idegen nyelvű, kisebb, tájékoztató könyvek, füzetek, filmek forgalmazása az illető templomokban.

– Bizonyára ezt a népszerűsítést is szolgálja – tudományos jellege mellett – Színes és legendák című monográfiája, amely az erdélyi falfestmények kutatástörténetét mutatja be. Nemrégiben egy neves francia intézet kért egy recenzens példányt e könyvből, az intézet folyóiratában kívánják ismertetni...

– A franciaországi visszhangnak előzménye van: évekkel ezelőtt felkeresett Kálnoky Farkas (nekem sok tekintetben kedves mentorom) tudós felesége, Natalie (aki később a székely jogtörténetből doktorált Párizsban) és Marie Lionnet művészettörténész társaságában. Marie Lionnet a középkori Magyarország falképes emlékeiről készült doktori dolgozatot írni, és velem is konzultálni kívánt a témában. Disszertációja hatalmas munkával nemrég elkészült, és az óta is figyelemmel kíséri az itteni kutatásokat, a megjelent publikációkat. Ő készül recenzálni a közelmúltban megjelent könyveket, köztük az én munkámat is a Francia Nemzeti Művészettörténeti Intézet Perspective című folyóiratában.

– Szakmai érdeklődése nem merül ki a középkori – vagy mint a torjai Apor-kastélynál: barokk kori – falképek kutatásában, számos munkát publikált kortárs erdélyi művészekről, munkájukról is. Hogyan kapcsolódik a kettő?

– Az évtizedes képtári munkám során számtalan kortárs képzőművészeti kiállítás rendezésében vettem részt. A művészekkel való szoros kapcsolatom révén elkerülhetetlenné vált számomra az alkotásaik mélyebb megismerése és a felmerült gondolatok megfogalmazása.

– A falképek kapcsán elhangzott, hogy nyugati keresztény kultúrának szerves részét képezik. Része-e az európai művészeti irányzatoknak a mai erdélyi képzőművészet?

– Annyiban igen, hogy az itt élő képzőművészek legjobbjai a nyugati társaikhoz hasonló életérzéssel és modern kifejezési eszközökkel élnek. A hamarosan megélénkülő műkereskedés révén pedig, remélhetően ismertté válnak a külföldi szakma és közönség körében.

– Jelenleg min dolgozik?

– Folytatom az eddig végzett munkát, hiszen tengernyi jegyzetem vár még feldolgozásra.

– Kerüljünk vissza újból a kezdetekhez: hogyan választotta a művészettörténészi pályát. Gondolom ez nem volt akkoriban, a hatvanas évek végén, egy divatos szakma, még egy értelmiségi családból származó ifjú számára sem...

– Valóban nem volt, nemcsak hogy divatos szakma, de még magyar nyelvű művészettörténészi képzés sem. Történelem szakot végeztem, a művészettörténet a történettudomány egyik legfontosabb segédtudománya. Egy átlagos képzettségű történelemtanárnak is ismernie illik az elmúlt korok művészetét. Nekem a családi indíttatásom mellett azzal volt szerencsém, hogy múzeumban, illetve képtárban dolgoztam hosszú évekig.

Sarány István, Brassói Lapok

 

 

Falfestmények szerelmese

Jánó Mihály szerint az épületek eltűnését csak lassítani lehet, miként az ember elmúlását

Jánó Mihály Színek és legendák című albuma (megjelent 2008 novemberében, a Pallas-Akadémia és a Székely Nemzeti Múzeum közös kiadásában) méltán keltette föl a XIV. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvására szakértői zsűrijének a figyelmét, s kapott harmadik díjat a legszebb könyvek évi versenyén. A diszkrét színárnyalatokban ragyogó borítólap olyan szerényen gazdag és látványos, mint egy tempolomi falfestmény; az a világ, amely szerzőjétől immár elválaszthatatlan. A könyv mögött tekervényes, akadályokkal terhes életsors és egy egész életmű áll – erről beszélgettünk interjúalanyunkkal.

*

Amikor még a nagybetűs Életre készülődtél, miként képzelted el pályafutásod konkrét vonatkozásait? Mindjárt rátaláltál mai foglalkozásodra?

– Amint az életrajzi adataimból kitűnik, történelem tanári oklevéllel rendelkezem. Emellett viszont, féltve őrzöm még több gyermekkori rollerversenyen és ifjúkori magas- és rúdugró (szökő) viadalon szerzett diplomáimat is. Hiszen azok is teljesítményről árulkodnak. A művészettörténet területére autodidaktaként tévedtem be, amikor Incze László az 1970-es évek elején rámbízta a kézdivásárhelyi múzeum képzőművészeti gyűjteményének kezelését és feldolgozását. Lelkes, de laikus érdeklődésemet valamelyes szakmai ismeretek birtoklásáig, Kosztándi Jenő festőművész egyengette. Lelke rajta!

Mi tűnt számodra érdekesnek a művészettörténetben, hogy az ennyire képes volt eltéríteni eredeti szakmádtól?

– A gelencei templom mindenképpen sorsdöntő élmény életemben, döntésemben. Kosztándi Jenővel jártam először ott, majd utána többször is felkerestem a műemléket apámmal, aki gyönyörű fényképeket készített a freskókról. Egyszer aztán erre csellengett két budapesti orvostanhallgató, név szerint Csillag József és Benedek László, akikkel kigyalogoltunk Gelencére, s mivel nagy hézagokkal, de vak bátorsággal elmeséltem a falfestmények tárgyát, úgy döntöttünk, hogy életünk végéig barátok maradunk. Mint ahogyan Egyed Péterrel is, aki a templomból jövet szép verset dedikált nekem a leánymentő Szent László királyról... A tapasztalatom, és ebből kifolyólag a hivatásom - mert gondolom, ez az, ami a fontos - röviden ennyi: tudjál meg minél többet arról, amit (akit) szeretsz, tudás-élményedet pedig - ha van bátorságod - oszd meg azokkal, akiket érdekelhet. Tapasztalatom és hivatásom tehát érzelmeimen nyugszik. Sajnos vagy sem, ezek olykor, még ma is magukkal ragadnak.

Egyre csak mesélte a rézágyúk történetét

Könyvedben, amely legutóbbi marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásáron  a harmadik legszebb könyvnek találtatott, két évtizedesre teszed azt az időszakot, amióta rendszeresen foglalkozol a székelyföldi középkori falfestményekkel. Milyen témákkal foglalkoztál az azelőtti időszakban?

– A fentieken kívül voltam még: katonaság alól felmentett tüdőbeteg - apám ugyanis tüdőgyógyász főorvos volt -, majd beszűrődéssel együtt berukkolt baka, azután árubeszerző, egy éhes kisváros teljes szalámi-, virsli- és sonka-igényének nem nagy fáradtságot igénylő szállítója, Elvis- és Beatles-rajongó munkanélküli, fogászati tégelyhordó, tüdőszűrő karaván botcsinálta, nomád asszisztense, két gyermek éretlen apja... Mindez szerencsére a múltté lett abban a pillanatban - hála a fennvalónak! -, amikor Sylvester Lajos egyszerűen megfogott és berakott a kézdivásárhelyi múzeumba teremőrnek. Itt a drága Incze Laci, volt kisiskolai osztályfőnököm, akivel határtalanul szerettük és tiszteltük, vagy máskor legszívesebben megfojtottuk volna egymást, betanított tárlatvezetőnek és hosszú évekig mondtam, egyre csak mondtam a látogatóknak, hogyan öntötte Gábor Áron a rézágyúit, elhallgatva tappintatosan, hogy azok többsége az első durranásnál szétrepedt. Mondtam-meséltem poéngazdagon a régi kalapos, csizmadia, tímár, asztalos stb. mesterség fátyolborította titkait -, én, a két balkezes, esti Mozart és Bach lemezek hallgatója, Jan Vermeer van Delft holland festő képeinek reprodukcióiban gyönyörködő halandó... Bár nem szerettem soha a székely himnuszt énekelni, mivel három himnusszal megáldott kisebbségi voltam s vagyok, zárt körökben ezekből kettőt újévkor mégiscsak illett elénekelni, így idővel kivetette sűrűn szőtt hálóját reánk a szekuritáté. Besúgó nevet is ajánlottak (nem vicc!): Incze Laci Gábor Áron, én pedig Turóczi Mózes lettem volna. Érdemi munkára azonban nem került sor, mivel azzal váltak el tőlem az utolsó hajnalon, hogy ha lesz jelenteni valóm, jelentkezzem. Utólag láttam, hogy szerencsés voltam, mert ez a mód a legenyhébb változata volt a praxisnak... Jelenteni valót pedig sehogysem érzékeltem, így csak folyamatosan rettegtem, még akkor is, amikor több száz tárlat között gyermekrajz kiállítást rendeztem és mondtam megnyitó beszédet, amely rendszerint, a körülményekhez hűen roppant patétikusra sikerült...Időközben, levelezői tagozaton elvégeztem az egyetemet, s mivel egyesek úgy találták, hogy sok a két dudás egy csárdában, átirányítottak a sepsiszentgyörgyi képtárba, ahonnan egy évvel korábban kirúgták Baász Imrét. Pedig neki köszönhető, hogy a képtár létezik. De nem csak ezért rúgták ki... Az ő bíztatására írtam meg az első tanulmányomat a gelencei falfestményekről. Ezután már ő volt az első olvasója, okos és baráti lektora a művészettel foglalkozó további írásaimnak, miközben éjszakánként néha segítettem neki a szitanyomatok készítésében, pontosabban én mostam le a festéket egy-egy színnyomat után a szitáról. Ma is büszke vagyok erre a bonyolult tevékenységemre!

Ezek szerint szerencséd volt a váratlanul felbukkanó mentorokkal...

– Baász volt az, aki aztán kitalálta a tematikus kiállításokat, én pedig több apró cikket közöltem a Korunkban a kortárs művészetről, Kántor Lajos mosolygós ernyője alatt. A képtárban, miközben folytattam a Baász által elkezdett koncertsorozat szervezését, Miért szeretem!? címmel tartott előadásokra kértem fel tanárokat, írókat, költőket a gyűjteményünk egy-egy reprezentatív darabjáról. Végül Imre sugallatára egy kompilációszerű írásom jelent meg a Korunk1989-i Évkönyvében, A madár az évszázadok művészetében címmel.

Kevés a falképrestaurátor

Mint szakember, megkérünk, adjál röviden összehasonlító helyzetjelentést a régió falfestmény-örökségének állapotáról.

– Vidékünk egyházi falfestményei a 14-15. században készültek. A hat- vagy hétszáz éves, nedvességre érzékeny képek ma már akkor is rossz állapotban lennének, ha az ember nem „segítette” volna meg az idő és a természet rombolását azáltal, hogy a képeket időnként bemeszelte, bevakolta vagy kalapáccsal leverte, majd újra feltárta és esetenként átfestette. Mindezek ellenére, összehasonlítás helyett, megcsodálni valóként ajánlom Marosszentanna, Felvinc, Székelyderzs, Bögöz, Székelydálya, Sepsikilyén és Gelence templomait, és ezzel itt most csak néhányra hívtam fel a figyelmet.

A helyreállítás, a megőrzés és az értékesítés mennyire képes tartani a lépést a helyzetképpel?

– A két kezemen meg tudom számolni az erdélyi falképrestaurátorokat, beleszámítva a felkészítés alatt álló főiskolai hallgatókat. Szerencsére ma már senki sem akadályozza munkájukat a templomok gazdái közül, sőt ismerek olyan protestáns lelkészeket, akik mindent megtesznek a falfestmények megmentéséért, amelyeket ma már nem elsősorban szentek képeinek, hanem a régi művészet felbecsülhetetlen értékeinek tekintenek.

A könyvedhez nyújtott állami és helyi önkormányzati támogatás üzenete mintha az lenne, hogy a műemlékápolás ügye komolyabban is foglalkoztatja a hatóságokat.  A műemlékvédelem pillanatnyi helyzetének ismeretében mekkora lépésekre lenne szükség ahhoz, hogy az amúgy kikerülhetetlen veszteségeket, a pusztulást magát visszafogjuk?

– Az első mondat optimizmusán én is szeretnék osztozni. Olykor alapom is van rá. Az épületek eltűnését csak lassítani lehet megfelelő karbantartással és odaadással, épp úgy, miként az ember elmúlását. Jóléti államokban a műemlékek tulajdonosait jelentős anyagi támogatással segítik az épületek fenntartásában. Itt, erre még legalább jó néhány évet várni kell.

Közvetlenül a nyugalmazásod előtti szakaszhoz érkeztél. A következő évtizedekre milyen esetleges adósságaidat igyekszel majd törleszteni? Milyen munkatervet dolgoztál ki szabadabb éveidre?

– Egyáltalán nincs adóságom! Mindig igyekeztem szabad lenni, azt csinálni, amit szeretek, és ez többnyire sikerült. Munkatervem sincsen, csak plafonig érő jegyzetanyagom. Unokáim vannak, akik természetesen zseniálisak minden megmozdulásukban és gondolatukban, legalábbis abban, amit ki tudnak mondani, ebben rendkívül jó gyönyörködni. Van egy parasztházam a Szent Anna-tó közelében, ahol ha mást nem, hódító peléket (Nexő) tudok hajkurászni és szorgalmas hangyákat számlálni, ez utóbbit ahogyan Lénárt Sándor tette valahol az Amazonász mentén, igaz ugyan, hogy ő e mellett még gyógyított is. Valószínű, előveszem még pihenésként én is a műemléképületekről írt céduláimat.

Cseke Gábor – Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2008 novemberében

 

Jánó Mihály (sz. Eichstätt [D], 1945) muzeológus, művészettörténész. 1974-1979: elvégzi a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia szakát. 1994-ben megkapja az EMKE Szolnay-díját, művelődésszervezői munkásságáért; 1998-ban szintén Szolnay-díjat kap a Barabás Miklós emlékkiállítás és nemzetközi tudományos konferencia létrehozásásáért. 1972-1983 között a kézdivásárhelyi Céhtörténeti Múzeum konzervátora, majd muzeológusa; 1983-1991 között a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum képtárának vezetője, majd művelődési főtanácsos 2001-ig. E minőségében szervezője a több évig megrendezett "Musica sacra" egyházzenei fesztiváloknak, szorgalmazója a háromszéki civil művelődési intézmények, alapítványok, egyesületek létrehozásának. Megalapítója a háromszéki művelődési élet kiemelkedő személyiségeit méltató "A kultúra szabadságáért” díjnak. 2001 és 2008 között a Székely Nemzeti Múzeum Gyárfás Jenő Képtárának főmuzeográfusa. Szakterülete a középkori, erdélyi falfestmények ikonográfiája és a Szent László-ábrázolások kutatása. Írásai, kritikái jelentek meg a kortárs erdélyi művészekről (Korunk, Utunk, Megyei Tükör, Háromszék, Új Művészet, Liget.) 1994-ben, a bukaresti Soros Művészeti Dokumentációs Központ megbízásából földolgozta Baász Imre hagyatékát, 1996-ban Plugor Sándor grafikusi és festészeti tevékenységét. 2006-tól a Romániai Képzőművészeti Szövetség tagja. Munkásságával hozzájárult a sepsiszentgyörgyi képtár gyarapodásához és értékeinek számbavételéhez, a székelyföldi műemlékek kutatásához és fenntartásához. Kezdeményezője a gelencei Szent Imre-templom, a kézdiszentléleki Szent István-kápolna, a szacsvai református templom stb. helyreállítási munkálatainak. Létrehozta a kiskászoni Búcsújárók emlékházát (1996).

Írja meg Ön is a véleményét!



© 2004 - Pallas-Akadémia Könyvkiadó