Székelyek Európa csúcsán, az Elbruszon

Sükös József – szabadidejében hegymászást is űző – csíkszeredai ügyvéddel, a Mount McKinley című, humoros történetekben gazdag hegymászó-útikönyv szerzőjével készítettünk interjút, aki nyolcadmagával jutott el Európa legmagasabb csúcsára, az 5642 méter magas Elbruszra július folyamán.

– Miért esett a választás erre a csúcsra?

– Minden hegymászó álma, hogy meghódítsa a Big Sevent, vagyis a hét kontinens legmagasabb csúcsait. Én már voltam 2003-ban Dél-Amerikában, az Aconcaguán, 2004-ben a Mount McKinley-t másztam meg, 2007-ben pedig Afrika tetejére, a Kilimandzsáróra is eljutottam. Most pedig Európa hivatalos legmagasabb csúcsa következett, az Oroszország és Grúzia határán, a Kaukázus-hegységben található 5642 méter magas Elbrusz-csúcs.

– Kik vettek részt ezen az expedíción? Mivel utaztak a helyszínre?

– Kilenctagú csapatként mentünk, voltak itt csíkszeredaiak, udvarhelyiek és tusnádfürdőről is. Az expedíciónak nem volt vezetője, demokratikusan is jól működött minden. Költségvetési szempontból vonattal indultunk neki, a Bákó–Kijev–Mineralnye Vodi útvonalon. Ez úgy kezdődött, hogy Bákóban nem tudtak erről a vonatról semmit, ezért az állomásfőnökhöz irányítottak minket, aki azt mondta, hogy késik a vonat. Mikor befutott, megkezdődött a hidegre való edzés a légkondival felszerelt fülkében, majd megmutatták nekünk, hogy sokkal rosszabb a helyzet azokban a fülkékben, ahol nincs légkondicionálás. Időközben kiderült, hogy eltérítették a vonatot a Moldovai Köztársaság felé az árvizek miatt, emiatt Moldáviába 5 órás késéssel érkeztünk, míg Kijevbe percnyi pontossággal futottunk be az állomásra. Itt este 12-ig a különböző helyi sörfajták összehasonlítására került sor, majd egy másik vonatra szálltunk fel, ez újabb 28 órás vonatozást jelentett harmadosztályon, 56 személlyel, egy légterű fekhelyeken. Az alsó fekhelyeken 35 Celsius-fokos hőmérséklet uralkodott általában, míg a felsőkön 40-42 fok volt, ezt az oroszok nagyon fegyelmezetten tűrik, nekünk már egy kicsivel nehezebb volt.

– Volt-e probléma az orosz hatósággal, a helyiekkel?

– Az orosz hatósággal először az utaskísérőn keresztül kerültünk kapcsolatba, akiről korábbi információk alapján tudtuk, hogy körülbelül 1,50 m magas, negyven és a halál közötti sonkalábú nőnemű személy, de a vonaton ő az élet és a halál ura. Fegyvertárában benne van a WC hosszú időre való lezárása és a milícia sűrű emlegetése. Mikor éjnek évadján végre megérkeztünk a célállomásra, a lábam még nem érte el a peront, de a nagy tányérsapkás rendőr ott volt, és documenti felkiáltással üdvözölt, ami nem azt jelentette, hogy Isten hozott, hanem azt, hogy a papírokat sürgősen mutassuk be. Az igazoltatás után ugyanez a rendőr közölte, hogyha bármilyen problémánk lenne az autóbusz vagy a szállítás megoldásában, akkor nyugodtan keressük meg őt, ezt Sárig Csaba úgy fordította le, hogy valószínűleg azt akarta mondani, biztos lesz problémánk a szállítást illetően. Rövid kóválygás után kaptunk egy igen-igen sötét alakot, akinek első ajánlata fejenként 20 dollár volt, hogy annyiért visz el a Baksan-völgybe, Azau faluba, amit szívós alkudozás után 4500 rubelért (kb. 450 lej) sikerült leküzdeni. Egy Gaz márkájú, igen lelakott állapotban levő kisbusszal tettük meg ezt a körülbelül 280 kilométeres utat vadul száguldva, fittyet hányva a piros lámpákra és az integető rendőrökre. Azau faluba érve elszállásoltak a Seherezádé nevű szállóba, ahol igen érdekes építészeti megoldások voltak, olyanok például, hogy az erkélyre csak kötélbiztosítással volt ildomos kimenni, nehogy leszakadjon. Itt feltöltöttük az élelmiszerkészleteket, és 21-én egy telekabinnal (libegővel) elkezdtük a felvonulást a hegyre.

– A hegyen volt-e valamilyen hátráltató körülmény, ütköztek-e nehézségekbe?

– Már a köztes állomásnál olyan zuhogó eső fogadott, hogy az átszállóállomás belterében nehezen találtunk egy száraz helyet a hátizsákoknak. Itt is bemenekültünk a kocsmába, ahol kártyázással és az étlap végigevésével töltöttük az időt, mert sör nem volt. Az eső miatt mindenki eléggé szomorú hangulatba került. Utána egy újabb kabinnal felértünk 3470 méterre, ahol a tusnádi csapat sátrat húzott, a bátrabbak egy egyszemélyes székes felvonóval folytatták tovább útjukat. Sárig Attilával úgy ítéltük, hogy földi pályafutásunkat nem akarjuk itt befejezni a székről leesve, ezért gyalog mentünk fel 3800 méterre a Barrel’s Hut (Hordók) nevű helyig, ahol hordószerű fém menedékek vannak felállítva. Itt különböző építőanyag- és szeméthalmok között lehet sátrazni. Két helyen sátraztunk le. Akklimatizálódás céljából eltöltöttünk két napot, utána pedig viszonylag könnyű terepen felmentünk 4157 méterre, a Priyut 11 menedéknél állítva fel az alaptábort.

– Innen hány nap alatt történt a csúcsra törés?

– Itt három napig várakoztunk, mert rossz idő volt, és az otthonról és a völgyből kapott időjárás-jelentések szerint a jó idő mindig egy nappal később érkezett. Ez a háromnapos várakozás eléggé próbára tette a csapat tűrőképességét, itt született meg a következő mondás Sárig Csaba szájából: „Nagy kár, hogy az ember nem hatszögű, mert a négy oldalunkat már igen-igen megnyomtuk a sátorban fekvéssel.” Végül 26-án, hétfőn azt ígérték, hogy reggel tízig jó időre számíthatunk, így éjszaka két órakor elhagytuk az alaptábort és elkezdtük a csúcstámadást. Eléggé demoralizáló volt az, hogy voltak olyan hegymászók, akik a sípályákról ismert ratrack nevű járművel vitették fel magukat a 4690 méter magasan levő Pasztuhov-sziklákig, és csak onnan kezdték a mászást. A Pasztuhov-szikláktól egy hosszú harántozás kezdődött az Elbrusz-nyereg felé, ahol elég kellemetlen szél és hideg volt. Körülbelül napfelkelte felé értük el az Elbrusz-nyerget, ami hozzávetőleg 5300 méteres magasságon van. Itt elég kellemetlen volt meglátni, hogy még mindig egy nagy hegyoldalon kell emelkedve átharántozni, és ennek a tetején kiderült, hogy még ez sem a csúcs, hanem onnan is tovább kell, már nagyon könnyű terepen haladni a csúcsig. Ki-ki erőnlététől függően 9.30 és 10.06 között érkezett meg a csúcsra. A csúcsélményt nagyban zavarta, hogy jó nagy tömeg volt, és éppen valamilyen mohamedán vallásos szertartás zajlott, mivel sűrűn hangzottak el Allah Akbar felkiáltások, és elég sötét pillantásokkal méregettek minket, „gyaurokat”, hogy miért akarunk mindenképp csúcsfotót készíteni, és nem hagyjuk őket, hogy vallásukat nyugodtan gyakorolják. Végül mindenki sikeresen lefotózta magát, nem lett belőle nyílt vallási konfliktus, és megkezdtük az eléggé kimerítő leereszkedést az időközben naptól felhígult, tocsogóssá vált hóban.

– Milyen érzés volt meghódítani Európa legmagasabb pontját?

– Minden csúcsra jó érzés feljutni, de a tapasztalatom az, hogy lassan a híres csúcsok normál útvonalai túlzsúfoltakká válnak. Lehet, inkább az ismeretlenebb, névtelenebb csúcsok felé kellene kacsingatni.

– Történt-e valamilyen érdekes esemény mászás közben?

– Amikor én 5100 méteren alig vánszorogtam, és már számoltam a lépéseket, szembejön Betti, pontosabban rohan, mint a gőzmozdony – akiről tudni kell, hogy nem volt még 2900 méternél magasabban –, hogy zsibbad a karja és hányingere van, azt kérdezve, menjen-e tovább. Mire én azt válaszoltam, hogy aki így tud futni, az menjen.

– Mi követte a leérkezést?

– A lejutás után Azauban ünnepeltük meg a csúcsmászást, a helyi specialitás elfogyasztásával, a Saslikkal (sült bárányhús) és Baltika sörökkel. Innen elmentünk a helyiek útmutatásai alapján a Pyatigorsk nevű fürdőhelyre, ahol strandolni akartunk, de többórás keresés után derült ki, hogy az oroszok számára a fürdőhely nem medencét jelent, hanem kádas fürdőket, úgyhogy itt ismét maradt csak a sörözés a kánikula leküzdésére, mivel ebben a periódusban az Oroszországban mért valamikori legnagyobb hőmérsékletek voltak mindenhol.

Honline.ro – Tamás Attila, 2010. augusztus 17.